12. fejezet: Közös kikapcsolódás

A hátralévő két nap már tényleg csak kellemes programokkal telt. Elhatározták, hogy a történtek után a hegyre, illetve a kisházhoz nem térnek vissza. 

A szombat esti vacsoránál már igen sok vendég összejött az étteremben, amivel nyilván a szálló is számolt, az étkezés teljes mértékben svédasztalos tálalással történt, ami mellé egy rögtönzött bárpultból kínáltak különféle borokat. Sütemény, apró desszert falatok és gyümölcs is volt a roskadásig pakolt asztalokon, a vidám vendégtömeget pedig élőzene szórakoztatta. Jóízűen fogyasztották el bőséges vacsorájukat, majd, mivel másnap már nem terveztek korai ébresztőt, így valami kikapcsolódási programot kerestek az estére. A szállón ugyan volt néhány sportolási, illetve szórakozási lehetőség, edzőterem, kültéri teniszpálya és biliárdasztal is tartozott hozzá, ezek hamar megteltek a hétvégére érkezett vendégekkel. Mivel nem sok kedvük volt a zajos tömegben keresni a kikapcsolódást, így ezeket inkább elvetették. Végül Johnnak támadt egy izgalmasnak ígérkező ötlete. Még a délutáni séta alkalmával fedezték fel egy információs táblán, hogy a közelben van egy barlang. A napközben megtett tanösvény egy másik kitáblázott útvonala vezetett oda, amit csak utólag láttak meg, és már időben nem fért volna bele a vacsora előtt. Most viszont arra gondoltak, hogy ezt felkereshetnék. Vinca persze azonnal igent mondott az ígérkező kalandra, annak ellenére, hogy azért voltak aggodalmai.

– Biztos benne, hogy oda fogunk tudni találni?

– Ha már elhoztam az elemlámpát, végre használjuk is! Tehát, igen: csak végig kell haladnunk a kijelölt úton.

– Ha maga mondja…

– Csak nem fél a sötétben? – hozta fel John a régi nótát.

– Ugyan, dehogyis. Mégis mi történhetne velünk a sötétben? Legfeljebb lelőnek minket.

De erre már mindketten nevettek, talán csak kínjukban.

A zseblámpa fényénél jelölt úton tudtak haladni a barlangig. Szépen rendben tartott erdei turistaút volt, igazán nem jelentett nehézséget a sötétben való haladás, noha az egyre sűrűbben álló fák között már alig tudott bevilágítani a holdsugár. A fülledt, meleg napot egy kellemesen langyos este váltotta fel, melyben esőszagot hozott a későesti szél.

– Lehet, hogy a végén még megázunk…? – tanakodott Vinca.

– Várható az eső, de addigra talán már visszaérünk.

Lassan el is érkeztek a barlangig, a fák takarásában még a sötétben is könnyen megtalálták a bejáratát. Odaérve a sziklás, körülbelül két méter magas boltíves szájhoz, Vinca megtorpant.

– Bemenjünk? – invitálta John.

– Nem is tudom…

– Fél?

– Lehet, talán… Igen – ismerte be végül Vinca.

– Pedig lehetnek bent denevérek is! Vagy esetleg éppen azoktól tart?

– Nem, dehogyis. De mi van, ha eltévedünk?

– Elvileg nincs elágazása. Szóval nem tudunk.

– És ha lezuhanunk valahová?

– Állítólag biztonságos. De ha ennyire nem szeretné, nem fogom erőltetni.

– Mit is mondott, milyen denevérek…? – tűnődött el vágyakozva Vinca, mert azokat viszont nem szerette volna elszalasztani.

– Nem tudom, talán többféle faj otthona is. Na, jöjjön, nézzük meg, nem lesz semmi baj! – azzal kezét megragadva húzta maga után a félig még mindig hezitáló lányt.

Óvatosan, lassan haladtak a barlangban, a kinti sötétség után nem is kellett különösebben vakoskodniuk odabent. Inkább a tíz fok körüli, nyirkos levegő, ami egyértelműen jelezte a benti tér klímáját. Vinca kicsit bosszankodott is, egy dzsekit igazán elbírt volna még.

Helyenként óvatosan lehetett csak haladni, hol a földön kiálló nagyobb kövek, hol a mennyezet síkjából kiugró szikladarabok miatt. Vinca közben görcsösen szorongatta John kezét, főleg, hogy a lámpa is nála volt. Úgy vélte, ez most az épségben kijutásának egyetlen esélye, mert ha elszakad tőle, akkor soha, senki nem találja meg. Egyszercsak valami suhogás törte meg mellettük a barlang csendjét, majd kicsit feljebb tartva a lámpát, John izgatott suttogással próbálta odairányítani figyelmét.

– Odanézzen!! Balra, fent!

– Áhh, mennyien vannak! – álmélkodott Vinca.

Az egyik falhasadékban vagy egy tucatnyi denevér csimpaszkodott fejjel lefelé, mint megannyi felcsippentett gyászzsebkendő. Néhányan közülük éppen akkor repültek ki éjszakai zsákmányszerző útjukra.

– Ezek patkósorrú denevérek, nem? – próbálta beazonosítani őket Vinca.

– Igen, azt hiszem, azok lehetnek.

Továbbhaladva még több, kisebb denevércsoporttal találkoztak, majd egy idő után már egyre szűkülni látszott a barlang járata. A lelógó sziklák miatt is egyre gyakrabban kényszerültek félrehúzni fejüket vagy lehajolni, végül már jóformán csak így lehetett haladni. Akkor már érezték, hogy itt nem nagyon tudnak tovább menni. Egy kicsit tágasabb, öblösebb fülkében megpihentek, onnét viszont már egyértelműen leszűkült a tovább vezető járat, ezért úgy döntöttek, ezen a ponton visszafordulnak.

– Na jó, innen már tényleg nem tudunk továbbmenni, legfeljebb négykézláb lehetne, amit most nem szívesen vállalok be, tekintve, hogy már így sincs melegem – foglalt állást Vinca.

– Igen, ezt én is így gondolom. Fázik?

– Kicsit.

John odament hozzá és megölelte, igyekezett valamelyest átmelegíteni a lányt. Vinca hálásan bújt hozzá, miközben magában azt számolgatta, hogy mindezekre az élményekre még két teljes napja maradt, a dolgok további menete számára beláthatatlan volt. Már éppen elindultak volna kifelé, mikor John váratlanul megcsókolta. Talán hosszabban is elidőztek volna, de akkor már ő is érezte, hogy egyhelyben állva kezdenek teljesen áthűlni a nyirkos barlangban, így aztán jobbnak látta megkezdeni a kijárat felé való botorkálást. Kifelé már valamivel tempósabban tudtak haladni, leszámítva, hogy nagyjából félúton az elemlámpa váratlanul felmondta a szolgálatot. Johnnak ekkor jutott eszébe, hogy ugyan készített be az utazáshoz vadonat új elemeket, de azokat végülis használat előtt elfelejtette kicserélni. Vinca már éppen kezdte volna temetni magukat, mikor John kisegítő lehetőségként elővette mobiltelefonját, így végülis annak fényénél jutottak ki a barlangból.

A boltíves bejáraton kilépve szinte megcsapta őket a langyos, május éjszakai levegő. Ami egyébként nem volt már annyira meleg, de még mindig 18 fok körül lehetett. Ekkor érezték csak meg a különbséget, hogy bent mennyivel hidegebb volt.

Visszafelé haladva a turistaszállóhoz még néhány esőcseppből is kijutott. De nem siettek, azon sem zavartatták volna magukat, ha esetleg kapnak egy kiadós zuhanyt, már nem volt messze az épület, legfeljebb utána teljesen átöltöznek száraz ruhába. A szitáló eső végülis elállt addigra, viszont a záporillatot hozó szél egyre inkább feltámadt.

 

A napi izgalmaktól, kalandoktól kimerülten dőltek ágyba. A vállalati ügyekről már nem nagyon beszélgettek, újat úgysem tudtak volna hozzátenni, megoldási ötletük még nem volt, így saját jó hangulatukat sem akarták vele tönkretenni feleslegesen. Az éjszaka közepén végül nagy szélviharral érkezett meg a májusi zivatar. Amikor kora hajnalban már hallhatóan a nyitott erkélyajtón keresztül verte a függönyt, Vinca arra eszmélt, hogy Suzy a bejáratnál morog. Igyekezett megnyugtatni a kutyát, aki látszólag minden ok nélkül volt feszült. Feltételezte, hogy ennek a vihar az oka, így elindult, hogy becsukja az erkélyajtót. Ekkor lépteket hallott a bejárati ajtó előtt, majd Suzy hangosan ugatni kezdett, amire már John is felébredt. Félálomban rutinból csitítani kezdte a kutyát, de látta, hogy az valamit jelezni próbál. Ezután kintről beszéd zaja szűrődött be, de az ugatástól nem sokat értettek belőle. A foszlányok és hanglejtés alapján valami olyasmit vettek ki, mintha a kutyaugatás forrását keresnék, de minthogy addigra Suzyt sikerült elcsitítani, a két hang lemondóan tett le róla, és valami olyasmiben maradtak, hogy majd másnap.

Vinca rémülten nézett Johnra, aki igyekezett őt megnyugtatni, hogy nincs semmi baj, nyilván csak a kutyaugatás zavarta a többi vendéget. A léptek végül teljesen eltávolodtak, utána már nem hallottak a folyosóról neszt, és Suzy is teljesen megnyugodott. Ekkor jutott eszébe Vincának az erkélyajtó, odapillantva látta is, ahogy kezdett nyirkossá válni a függöny. Felkelt hát, hogy becsukja. Ahogy odaért, hangos csikorgással egy autót hallott elhúzni a parkolóból. A párás éjszakai sötétségben sajnos nem láthatta az autó típusát. Aggodalommal vegyes tűnődéssel feküdt vissza aludni.

 

Másnap reggel szakadó esőre ébredtek, így a kültéri programok meghiúsulni látszottak. Reggeli után aztán kicsit felszakadozott a felhőzet, így azt a döntést hozták, hogy elmennek sétálni, de csak a szálló környékén. Tudták, hogy az eső bármelyik percben ismét eleredhet, ezért nem akartak messzire menni, bár végülis mindketten arra az álláspontra jutottak, hogy az sem jelent problémát, ha esetleg hirtelen bőrig áznak, legfeljebb utána vesznek egy forró zuhanyt. Ennek tükrében sétálgattak a környéken, és minthogy az ég egyre inkább kitisztult, így mégiscsak távolabb merészkedtek. Igyekeztek egy kicsit bejárni a környéket, ha már az utolsó napjaikat töltötték.

Dél körülre viszont mégiscsak visszatért a vihar, a napot már teljes mértékben takarták a vastag felhőrétegek, ráadásul a szél is egyre inkább felélénkült. Még ha csak egy kis tavaszi zápor lett volna, azzal megbirkóznak, így viszont lényegében élvezhetetlenné vált a szabadtéri program. Kénytelen-kelletlen, jobbnak látták, hogy a szálló irányába vegyék útjukat. A jó idő múlásával Vinca hangulata is egyre borúsabbra fordult. Teljes beleéléssel temette magukat, és nagyon bánta, hogy már ez a kis együtt töltött idő sem telhet kellemes kinti kikapcsolódással. Ahogy a turistaszálló környékére értek, nagy cseppekben esni kezdett az eső, de amint elérték az épületet, már szabályosan ömlött nyakukba a víz. Teljesen bőrig ázva, és már meglehetősen fázva értek vissza szobájukhoz. Vinca már csak valami melegre és szárazra vágyott. Úgy gondolta, mielőtt lecseréli átázott ruházatát, egy forró zuhanyra még életmentő szüksége lesz. John sem volt ezzel másképp, mire Vinca a második körét futotta le a két szoba között, többekközt egy nagy méretű fürdőlepedőre meg a papucsára vadászva, addigra ő már egy szál törülközőben lépkedett célirányosan a fürdőszoba irányába. Látva Vinca pillanatnyi letörtségét, aki szintén a nagyobb méretű fürdőszobára startolt volna rá, az ő szobájához ugyanis csak egy igen szűkös kis zuhanyfülke tartozott, tréfás piszkálódással invitálta meg:

– Velem tart?

– Persze! – vágta rá és vetődött be a mosdóba Vinca nagy lendülettel, felcsillanva a kényelmesebb fürdő gondolatától, amire John lepődött meg a legjobban. Aztán pár másodperc elteltével végülis Vincában is tudatosult, hogy tulajdonképpen az imént mire is mondott igent. Ebben a pillanatban már szívesen visszaszívta volna az előbbit, vagy legalábbis nem tudta eldönteni, hogy ezt most valóban akarja-e egyáltalán. Furcsa, mert eddig mindig kereste a közvetlen kapcsolatot a férfival, most viszont valahogy mégis bepánikolt, és azt érezte, erre még lehet, hogy nem áll készen. Mindeközben John még kiment az előszobába Suzyhoz, aki egyre hangosabban ugatott.

Vinca már nem akart visszakozni, ezért igyekezett tudatosan meggyőzni magát: most vagy soha! – gondolta. Azzal megnyitotta a melegvizet és szemét lehunyva beállt alá. 

Közben John még mindig a kutyát próbálta megnyugtatni, aki ekkorra már valósággal vicsorgott, ahogy a szoba ajtaja előtt jövés-menés zaja hallatszódott be kintről. Gondolta, valamiért nagyon zavarja őt a vélhetően hazafelé távozó vendégek mászkálásra. Bár volt még egy kis víz a tálkájában, inkább töltött neki frisset, adott egy kis jutalomfalatot, amitől a kutya végülis megnyugodni látszott.

Vinca lassan teljesen átmelegedett a vízsugár alatt, máris komfortosabban érezte magát a bőrében a korábbi vacogás után. Majd, mivel John még ekkor sem jött be, úgy érezte, itt a lehetőség, hogy mégiscsak távozzon, elsősorban a fürdőből, de úgy egyébként az egész, felmerült szituációból is. Már törülközőbe bugyolálva tipegett kifelé, mikor ugyanebben a pillanatban jött volna befelé John is. Kissé bosszúsnak tűnt.

– Elnézést, csak Suzyt nem lehetett megnyugtatni…

– Én meg épp végeztem… Semmi gond, menjen csak nyugodtan, elleszek addig a kutyával – mondta Vinca nagylelkűen, de közben magában meg örült neki, hogy ilyen módon mégiscsak kikerülte a helyzetet.

Johnt egy darabig bosszantotta az elszalasztott lehetőség, de valahol mégis úgy érezte, mintha Vinca idő előtt igyekezett volna meglépni. Közben Vinca ugyanezen rágódott, és már bánta is előbbi gyávaságát, vagy legalábbis bizonytalanságát. Főleg, hogy tudta, túl sok időt már egyébként sem tölthetnek itt.

 

Napközben maradt a szakadó eső, melyet időnként viharos szél váltott fel. Nem volt vita tárgya: a vasárnap délutáni kültéri programok lehetősége már biztosan ugrott. Talán nem is baj, egy kis semmittevő pihenésre szükségük volt. Így a déli órákat laza, heverészős beszélgetéssel töltötték. A vállalati ügyekről szándékosan nem ejtettek szót továbbra sem. Mindent megoldó ötletük egyelőre úgysem akadt, felesleges őrlődés végett pedig John nem akarta erőltetni a témát. Vinca így is épp eleget rágódott, hol ezen, hol azon.

Már kora délután volt, mire egyre inkább úgy érezték, hogy éhesek. Máskor valahogy jobban lekötötték magukat két étkezés között, meg ha éppen úton voltak, menet közben egy-egy almát, szendvicset vagy szelet csokit azért elrágcsáltak vacsoráig. Most viszont, talán éppen a kevesebb tennivaló hatására, érezték sürgetőbb szükségét egy kiadós evésnek. A szálláshoz reggeli és vacsorai étkeztetésük tartozott, de az étterem egész nap nyitva tartott, így akár ebédelhettek is. Persze, a szálláshoz járó menük jellemzően szerényebb ételeket tartalmaztak, de az étlapon ennél jóval elitebb fogások is szerepeltek. Így aztán John gondolt egyet, és felvetette, hogy esetleg megebédelhetnének. Az ötlet Vincának is tetszett, így összeszedték magukat, hogy lemenjenek. Mivel most kivételesen nem a turista-menühöz, hanem éttermi ebédre készülődtek, ezért úgy döntöttek, hogy egy kicsit megadják a módját, már amennyire ezt alapvetően túrázáshoz készített ruhatárukból lehetséges volt. Vinca még poénkodott is, hogy ezúttal otthon hagyta a kisestélyit, de azért valamit csak elővakart a becsomagolt göncei közül. John végülis egy mélyzöld színű, erdészeti inget vett fel, amit különben túrázásra használt, de most a célra tökéletesen megfelelt, hozzá egy fekete farmert, valamint bakancsot. Vinca némi mérlegelés után egy hosszú, fekete, oldalt végig felsliccelt ruhát, amihez először a sétához használt vékonypántos szandálját akarta felvenni, de azután végignézett társán, és meggondolta magát. Így végül diszkrét somolygással ő is hosszúszárú bakancsot húzott fel, az egyébként elegánsnak mondható ruhához. Aztán még szétnézve aprócseprő cuccai között, egy fekete hajcsipeszt keresett elő, amit egyébként zuhanyzáshoz és túrázáshoz hozott, hogy ha kell, felfogja vele haját. Most viszont, egy ügyes csavarintással egy egyszerű, lazán felfogott, szinte már kontyos frizurát varázsolt vele magának. John végignézett magukon indulás előtt, az előszobaszerűen kialakított kis előtérben elhelyezett, nagyméretű tükörben. Némi iróniával hangjában megállapította, hogy jól néznek ki, de egyébként valóban kedvére való volt az összkép. Vinca merész bakancsos húzása pedig különösen tetszett neki, amin minduntalan mosolyognia kellett, amint rápillantott.

Amikor beléptek az étterembe, még egy fiatal pár volt bent, ők rövidesen végeztek is, valamint egy család, két gyerekkel, akik hangos zsivajából egyértelműen átjött, hogy a hazaindulás előtti utolsó búcsúebédjüket fogyasztják el az étteremben. Úgy tűnt, vasárnap délutánra lassan ismét kiürül a szálló.

Végül vadat ettek mindketten, vaddisznót, illetve őzet. Igazán jól illett volna hozzá a bor, de John már a következő lépést tervezgette, ezért inkább csak egy alkoholmentes sört kért. Vinca egy nagy pohár narancsos limonádét szürcsölgetett el az ebédjéhez.

– Szereti a vadat, ugye? – kérdezte John.

– Hmm, tulajdonképpen igen. Valójában a sült nyúl is nagyon ízlett – gondolt vissza Vinca a hét elején elejtett reggelijükre, jelezve, hogy már egyáltalán nem haragszik miatta.

– Örülök neki – mosolyodott el John. – Akkor akár legközelebb már lőhet is egyet.

– Na, annyira talán még nem… Használni sem tudnám a fegyvert.

– Akkor épp itt az ideje, hogy megtanulja – kacsintott rá John.

Vinca erre nem nagyon tudott mit mondani, de elég nehezen képzelte el magát, amint az erdőben állatokra lövöldözik egy vadászpuskával. Aztán végül túl sokáig nem töprengett rajta, mert úgy gondolta, azért ez az élethelyzet bizonyára nem a közeljövőben fog bekövetkezni.

Vinca már a nagy adag tripla csokoládés desszertjét kanalazgatta, mikor John a telefonjára, majd az ablakra pillantgatva egyre elégedettebben konstatálta, hogy kezd alábbhagyni az eső, talán estére már teljesen el is állhat. Aztán kicsit jobban belemélyedt a telefonjába, Vinca nem tudta, mit keres benne annyira, de láthatóan valami aktuális információnak nézhetett utána, mert a végén elégedett arccal zárta le a készüléket.

Miután végeztek az ebéddel, visszaindultak a szobákhoz, de John valahogy feltűnően céltudatosan igyekezett, mint akinek még valami dolga van. Végül, mikor visszaértek, javasolta Vincának, hogy kapjon fel egy hosszúnadrágot, meg valami pulóvert vagy esődzsekit, ő maga még beugrik a kutyáért, de öt perc múlva itt várja. Azt viszont nem volt hajlandó elárulni, hogy miért, vagy hová fognak menni. Végül Vinca egy terepmintás, kényelmes nadrágot húzott az előbbi bakancshoz, hozott némi meleg, illetve esőálló ruházatot magával, majd kérdően meredt Johnra, aki ekkor kapcsolta be a folyosón Suzy pórázát.

– Menjünk! – mondta, de arról még mindig nem esett szó, hogy hová.

Végül a parkolóhoz mentek, ahol még ekkor is csepergett az eső. A kocsiba beszállva kihajtottak az autópályára, majd északnak haladtak tovább a borús időben. Több, mint fél órán keresztül mentek, az útról helyenként rá lehetett látni az erdőkkel borított hegyekre, nagyjából a tájvédelmi körzet területét is be lehetett határolni a ködben. De ők még ennél is tovább mentek, a hegység túlsó oldalára. Ezen a részen Vinca még nem is járt, így nem igazán tudta, hogy mire számíthat. A pályáról lehajtva egy földes úton végül valami pihenő jellegű, parkos helyre érkeztek el, a kisebb kialakítású parkoló mellett padok, esőbeálló is volt, tűzrakási lehetőséggel. Vélhetően jó időben sokan járhattak errefelé, erről a kihelyezett jópár szemetes is árulkodott. Félreálltak a kocsival, majd kiszálltak. Az idő sajnos jócskán lehűlt, de az eső ekkor már éppen csak szemerkélt. John kicsit méregette, abban reménykedve, hogy hamarosan teljesen el is áll. Nyugaton már egyre inkább kitisztulni látszott az ég.

– Van kedve esetleg sétálni egyet? Talán most már nem fogunk bőrig ázni.

Vincának nem volt kifogása a csöpögő eső ellen, noha azért bízott benne, hogy rövidesen eláll. Így aztán elindultak, Suzy izgatottan szimatolgatott nagyokat a levegőbe, John pedig vállára vette vadászpuskáját. Néhány perces gyaloglás után egy sűrűbb, erdősebb szakaszon haladtak végig. Olyan volt, mint egy zöld alagút: a fák teljesen egymásra hajoltak, helyenként majdhogynem le kellett hajolniuk alatta. Ahogy végigértek ezen a szűkösebb részen, egyszercsak gyönyörű látvány tárult a szemük elé. Egy kék vizű, nagyobb kiterjedésű erdei tavacska állt az erdőkkel és hegyekkel ölelt kis völgyben, minden bizonnyal ehhez a turistacélponthoz kötődött az előbbi, parkolóval kialakított pihenős rész is. Vincát teljesen lenyűgözte a látvány, még sosem járt itt korábban. Az eső ugyan még egy kicsit csöpögött, de ez már igazán nem akadályozhatta meg őket abban, hogy körbe ne sétálják a tavat. Máskor biztosan rengetegen lettek volna itt, de most az eső miatt nem volt más rajtuk kívül.

– Nyáron, melegben, napsütésben igazán felüdítő lehet ez a hely – álmélkodott Vinca.

– Egészen biztosan, de akkor viszont nincs ekkora nyugalom.

Ezen végül Vinca is elgondolkodott, majd be kellett látnia, hogy Johnnak igaza van.

Mire a tó legtávolabbi pontjához értek, nagyjából a sétaút felénél, már teljesen el is állt az eső. Itt egy kicsit letértek az útról, be az ösvényt határoló fenyőfák közé, majd pár perces bujkálás után egy kis tisztásra értek, melyet szintén fenyőerdő szegélyezett, szabálytalan alakban, minden oldalról. Itt nagyon hasonló volt a növényzet, mint a tájvédelmi körzeten belül, amitől egyébként nem is voltak messze, viszont itt láthatóan gyérebb, illetve rendezettebb volt a terep, dús aljnövényzet vagy maguktól kidőlt fák egyáltalán nem voltak láthatók. Azért ez a rész így is távolabb esett a turista célponttól, itt csak találomra bujkáltak a fák között, jelzett útvonal nélkül, illetve John erre a célra telefonja GPS programját használta. Végülis megálltak a tisztás és az erdő határán, egy szimpatikusnak tűnő területen.

– Na, akkor fogja meg! – adta John Vinca kezébe fegyverét.

Vinca úgy meredt rá, mintha legalábbis valami űrlényt nyomtak volna a markába.

– Látja azt ott? – mutatott John a távolban egy kidőlt, korhadt farönkre. – Na, azt kellene eltalálnia.

De minthogy Vinca azt sem tudta, hogyan lásson hozzá a mutatványhoz, melyet esdeklő tekintete rögtön el is árult, John nekikezdett apránként elmagyarázni és megmutatni neki mindent. Egy szűk fél óra elteltével már önállóan sikerült megtöltenie és elsütnie a fegyvert, viszonylag hamar a rönköt is eltalálta. Mire néhány újabb próbálkozás után megállapította, hogy ez tulajdonképpen nagyon jó szórakozás, már az ég is teljesen kiderült fölöttük.

Igazán kellemesen telt a délután, összességében csak néhány futózápor zavarta meg őket, de különösebben ezzel sem foglalkoztak. Már lemenőben volt a nap, mire ráeszméltek, hogy lassan kénytelenek lesznek elindulni, ha nem akarnak a sötét erdős részen botorkálni.

– Hát, magával aztán tényleg nem unalmas az élet – kacarászott önfeledten, előbbi sikerélményeitől feldobottan Vinca.

– Nos, ön az első nő, aki ezt így látja – röhögte el magát John. De azért örült neki, és annak is, hogy ilyen jól telt a délutáni közös program.

Az erdő széléről a tisztáson át haladtak az előbbi fenyveses részhez, majd átjutva a buja növényzeten ismét a tó körüli kirándulóúton találták magukat. Itt folytatták megkezdett körüket a part mentén, a lemenő nap utolsó sugarainál. A tavat övező magas fenyőfák csúcsai között szabdaltan tűnt át a vöröslő napkorong. Amint lebukott, néhány denevér is megjelent a fejük fölött, melyek a tó környékén szálldosó rovarokat igyekeztek bezsákmányolni.

Mire a tavat és parkolót összekötő zöldalagúthoz értek, már megintcsak sötétben kellett botorkálniunk. Persze, elemlámpát ismét nem hoztak magukkal, így már rutinosan vették elő a mobiltelefonokat.

– Köszönöm, rendkívül jól éreztem magam – mosolygott hálásan Vinca – azzal bekászálódott a terepjáróba.

 

A szállásra visszaérve már teljesen üres vendégparkoló fogadta őket. A többi turista egyértelműen csak a hétvégére érkezett, a vasárnapra lehűlt, esős idő pedig nem győzte meg őket egy esetleges hosszabbításról.

A szobába visszatérve éppen csak ledobták a nyirkos vízálló túradzsekiket, illetve Vinca még variált egy kicsit, végül nem akart vizes bakancsban lemenni vacsorázni, ezért inkább mégiscsak visszavette a déli hosszú, oldalt felvágott ruháját, és mellé a szandált. Már igencsak vacsora idő volt, ezért egyenesen mentek is az étterembe. Bár ebédkor Vinca még elég nehezen képzelte el, hogy utána egy rendes, többfogásos vacsorát meg fog tudni enni, de úgy tűnik, a délutáni kikapcsolódás a szabad levegőn, az izgalmas programmal, estére mégiscsak meghozta hozzá az étvágyát.

Az étterembe lépve az eddigitől eltérően félhomály volt, úgy nézett ki, mint egy szándékosan kreált hangulatvilágítás. Alig ültek le az asztalhoz, Marie sietett elő a konyhából keserű ábrázattal, és sűrű elnézéskérések közepette gyors magyarázkodásba kezdett.

– Délután valami történt a mennyezeti világítással, ezért csak a fali kislámpák égnek. De reggel jön a karbantartó és meg fogja nézni! – sajnálkozott, azután ugyanolyan gyorsan el is viharzott ismét. Majd pár perc múlva megint felbukkant, egy kétkarú réz gyertyatartót szorongatva, melybe a gyertyák már gondosan bele voltak állítva. Letette az asztalra, majd újabb sajnálkozás közepette meggyújtotta őket. Bár, a vendégeket valójában egyáltalán nem zavarta a félhomály, sőt, így a gyertyafénnyel már kifejezetten hangulatos volt.

A vacsora roston sült fogas volt, melyhez úgy gondolták, bepótolják a délben kimaradt bort, egy üveg chardonnay képviseletében. Az üres étteremben ráérősen eszegettek, iszogattak, jó volt ez a kis nyugalom a zsúfolt hétvége után.

John finoman megfogta Vinca kezét, közben hosszasan fürkészte arcát, ahogy a pislákoló gyertyaláng vörös-narancs árnyalatokkal emelte ki arca finom kontúrjait. Vinca feltekintve ugyanazzal a mély, melegbarna szempárral találta szemben magát, mely ismét szakadatlanul nézte őt. Azon gondolkodott, vajon mire gondolhat most a férfi. S tekintetét továbbra sem vette el róla. De még mielőtt választ kaphatott volna kérdésére, John szólalt meg előbb.

– Mire gondol most?

Vinca bár ugyanezen töprengett éppen, kicsit meglepte a kérdés, ezért elmosolyodott.

– Arra, hogy maga mire gondolhat most.

John nem válaszolt, csak elmosolyodott, és nézte őt ugyanúgy továbbra is, miközben finoman megszorította a lány kezét.

Kis csend után végül Vinca szólalt meg ismét.

– Hisz a véletlenekben? – kérdezte, és még mindig a meleg barna szempár össztüzében fürdött.

– Nem – mosolyodott el ismét John. – Én abban hiszek, hogy nincsenek véletlenek.

Vinca hátán valami megmagyarázhatatlan, és egyben jóleső borzongás futott végig. Képtelen volt definiálni magának a furcsa érzést, csak azt tudta, hogy valami van, valami körülveszi, mint egy láthatatlan energia.

 

Vacsora után a napi izgalmaktól épp elég fáradtak voltak ahhoz, hogy további programot már nem terveztek. Vinca nem sokat kérette magát, ma mindenképpen Johnnal tervezett aludni. Na, nem mintha az elmúlt napokban különböző okokból ne így alakult volna, de ezúttal már tudatosan is meghozta ezt a döntést, elsősorban arra való tekintettel, hogy a legutolsó itt töltött éjszakák egyike, amit követően teljesen megjósolhatatlan volt számára a folytatás, ezt a kis időt még mindenképpen ki akarta használni mellette.

Lefekvés után csendben bámulta a plafont, fáradt volt, de egyelőre nem jött álom a szemére. A délelőtti jelenet járt a fejében, amikor elszalasztotta azt a bizonyos közös zuhanyzást, többé-kevésbé szándékosan. Akkor megkönnyebbült ugyan, hogy így alakult, most viszont emésztette magát, amiért kihagyott egy valószínűleg többet vissza nem térő lehetőséget. Félt, hogy ezzel valamit elrontott, noha erre vonatkozóan John nem éreztetett vele semmit. De az is nagyon bántotta már, hogy tudta, hamarosan hazamennek, és talán soha többet nem alszanak így együtt…

Ezen a gondolatmeneten elindulva aztán tudatos lépésre szánta el magát. John felé fordult, majd váratlanul meglehetősen egyértelmű kezdeményezésbe kezdett. Amit normál esetben biztosan nem tett volna meg ilyen szándékos elhatározásból, de most úgy gondolta, nem szalaszthatja el a lehetőséget.

John viszont valamit megérezhetett ebből a mesterkélt gondolatmenetből, vagy csak ismerte már őt túlságosan is. Így Vinca számára nem várt fordulattal, finoman megfogta a lány kezét, ezzel lényegében egy kedves mozdulattal teljesen leszerelve elszánt kezdeményezését. Vinca megsemmisülten feküdt, és bámulta tovább csendben a plafont. Szeretett volna eltűnni, és örült neki, hogy a sötétben nem látszik, mennyire kínosan érzi most magát a diplomatikus visszautasítás hatására. Pedig ezt John egyáltalán nem így éreztette vele, sőt, inkább adott neki egy puszit.

Csendben feküdtek kéz a kézben, már éjfélre is járhatott, Vinca fejében még kavarogtak a gondolatok, mikor egyszercsak autó érkezését hallották a szinte üres parkolóból. Talán csak az éjszakai portás – gondolták, ezért nem tulajdonítottak neki különösebb figyelmet. Néhány perccel később Suzy nyugtalanul fészkelődni kezdett az ajtó mellett. Majd egyre inkább morgó, vicsorgó hangokat adott ki, mikor egyszercsak a folyosóról behallatszódó léptek és halk beszélgetés zajára lettek figyelmesek. El nem tudták volna képzelni, ki mászkál ilyenkor az ajtajuk előtt, az egyébként rajtuk kívül teljesen üres szállodában. Amennyire a szobából ki lehetett venni, a léptek a velük szomszédos, eredetileg Vinca lakrészébe nyíló ajtó előtt álltak meg. Majd néhány tétova lépés után suttogó beszédfoszlányokat sikerült elcsípniük. Valami olyasmit tudtak belőle kihámozni, hogy „ezek még itt vannak!”, és hogy “Nem baj, majd holnap reggel, ahogy elindulnak!” Vinca halálraváltan fordult oda John felé, aki csendben megszorította kezét, jelezve, hogy ő is ébren van és hallja a susmorgást. Majd a léptek megindultak visszafelé, az ő szobájuk irányába, tisztán lehetett hallani, amikor elérik az ajtót. Ekkor váratlanul – a már eddig is feszült – Suzy hangos és vicsorgó ugatásba kezdett, mire a lépések hallhatóan megtorpantak, és teljesen kivehetően hallották, ahogy a beszélő férfi azt mondja: “Te, ezek ebben vannak!” John kiugrott az ágyból, majd azonnal fegyveréhez sietett. Vinca rémülten szája elé kapta a kezét, el nem bírta képzelni, még milyen horror következhet számukra. Ekkor viszont a másik férfihang, kevésbé jól érthetően valami olyasmit mondott, hogy “Hagyd! Majd reggel, ahogy elmentek…” De hogy utána mit mondott még, azt már sajnos nem értették, noha Vincának ez is jóval több volt, mint amit hallani szeretett volna. John közben csendben állt az ajtó mellett, puskájával a kezében, de minthogy a léptek innentől távolodni tűntek, még várt egy fél percet mozdulatlanul, majd utána a halálra rémült Vincához sietett. Odaguggolt hozzá, hogy megnyugtassa.

– Kik voltak ezek? – kérdezte visszafojtott hangon Vinca.

– Fogalmam sincs, de itt nem maradhatunk sokáig – simította végig arcát.

Ekkor a parkoló irányából egy csikorogva elszáguldó autó hangja hallatszott. John ebben a pillanatban felpattant Vinca mellől és az ablakhoz sietett, de a parkolóból kifelé száguldó autó típusát vagy színét már sajnos nem láthatta a sötétben. Így inkább visszament Vinca mellé, és próbálta őt megnyugtatni, illetve rögtönözve átgondolni a helyzetet és kitalálni valamit.

– Félek… – suttogta Vinca.

– Tudom. De bízzon bennem! Nem lesz semmi baj!

John magabiztos hangja és közelsége pillanatnyilag megnyugtatta Vincát, noha összességében teljesen meg volt rémülve, és el nem tudta képzelni, mi várhat még rájuk.

Kicsit még megsimogatta a lány arcát, hogy valamelyest megnyugodjon, majd próbálta összegezni a helyzetet.

– El kell innen mennünk. Sajnos előbb, mint azt terveztük.

– Rendben – engedelmeskedett automatikusan Vinca.

– Nagyjából össze vannak pakolva a cuccai?

– Igen… – próbálta gyorsan átgondolni Vinca. – Végülis majdnem mindenem össze van csomagolva, csak a fürdőszobában van pár apróság, a széken az esőkabátom, illetve itt van a telefonom és a töltőm.

– Rendben, nagyszerű. Akkor most menjen át a saját szobájába, és amennyiben lehetséges, pár perc alatt minden csomagját készítse össze, indulásra készen.

– Átjönne velem, kérem…? – kérdezte még mindig remegő hangon Vinca, aki egyedül már a lakrészébe sem mert a történtek után átmenni.

– Persze. Ne aggódjon, minden rendben lesz! Ugyan, csak kedd reggel terveztem hazaindulni, de most mégis egy lépéssel előttük kell járnunk, még most, az éjszaka folyamán elindulunk.

– Jó, rendben – nyugtázta Vinca is a döntést, majd óvatosan kinyitották az ajtót, megbizonyosodva róla, hogy nincs már senki a folyosón. Átmentek a másik szobába, John a biztonság kedvéért még a puskát is vitte magával. Vinca csak reménykedett benne, hogy egyébként teljesen szükségtelenül.

Vinca valóban három perc leforgása alatt összekészítette az összes csomagját, majd újabb pár perc alatt villámgyorsan átöltözött, kényelmes ruházatba. Negyed órán belül már mindketten menetkészen álltak John szobájának ajtajában. Aki ekkor még a biztonság kedvéért lenézett az erkélyről, meg akart róla bizonyosodni, hogy tényleg nincs más rajtunk kívül a környéken. De mivel hogy nem láttak további autót vagy mozgást, ezért biztonságosnak ítélte a terepet.

Vinca kissé aggódott, a portán áthaladva vajon mit fognak mondani, teljes felszereltséggel hová indulnak az éjszaka közepén, de meglepetésükre nem találtak ott senkit. Igaz, a pulton lévő asztali csengő mellé oda volt téve egy tábla: “Kérem, csengessen!” felirattal, a portás minden bizonnyal közben hátul, a fülkében pihent, és csak azon ritka esetekben jött ki, ha esetleg csengővel jeleztek neki. Tehát, egész biztosan így jutottak be az iménti látogatók is, akik vélhetően jól ismerték a járást az épületben, tudták, mikor tudnak feltűnés nélkül érkezni. A parkolóba leérve továbbra sem láttak senkit, így gyorsan bepakolták a csomagokat, majd rögtön útnak indultak hazafelé.

Útközben Vinca félálomban próbálta értelmezni az elmúlt óra történéseit. Ahogy elérték az autópályát és már az ismerős útszakaszon tartottak hazafelé, sokkal nagyobb biztonságban érezte magát. Egyúttal letargikus szomorúságot érzett, egyrészt, hogy véget ért az ott töltött, kellemes időszak, másrészt pedig, hogy így, lényegében űzött vadként kellett onnan elmenekülniük. Ugyanakkor, valahol hálás is volt Johnnak, amiért ilyen gyorsan és célravezetően tudta őt kimenekíteni ebből a beláthatatlan helyzetből. Még gondolta, udvariasságból megkérdezi, hogy esetleg vezessen-e, de egyrészt, feleslegesnek találta a kérdést, tudta jól, hogy John úgyis nemet mondana rá, ha csak kifejezetten nem ő kéri, másrészt, mire eljuthatott volna a kérdés megfogalmazásáig, a kocsiban elnyomta őt az álom.

A következő kép, amire feleszmélt, hogy John már a házuk előtt álló parkolóban ébresztgeti őt.

– Huhh, azt hiszem, elaludtam… – próbálta mielőbb összeszedni magát a korahajnali órában.

– Igen, egy kicsit – mosolygott rá John.

Vinca innentől már nem tudott pontosan visszaemlékezni, hogyan is került fel minden csomagjával a lakásba, illetve onnan az ágyába. Mindenesetre hajnalban felébredt, és miután fogalma sem volt, hogy hol van, ösztönösen Johnt kereste volna maga mellett. Aztán szépen lassan összerakta a képet, hogy már itthon van, egyedül. Ekkor rettenetesen magányosnak érezte magát, rájött, közel egy hét után ez az első éjszaka, amit egymagában kell eltöltenie. Ami az elmúlt években soha nem jelentett neki problémát, most viszont kifejezetten egyedül érezte tőle magát. Aztán elmerengett az utolsó történéseken, hogy hogyan kellett hazajönniük, majd előtte, a szerencsétlen próbálkozásán, ami miatt ismét nagyon emésztette magát, és nem tudta eldönteni, hogy magára haragszik-e jobban, amiért gátlástalanul megpróbált rányomulni Johnra, vagy inkább őrá, amiért tulajdonképpen, a dolog végeredményét tekintve, visszautasította őt.

Végül ismét visszaaludt, majd koradélelőtt tájban arra ébredt, hogy csörög a telefonja.

11. fejezet: Összefüggések

Bár meglehetősen kimerülten indultak el, már rutinosan tették meg az útvonalat, így viszonylag hamar megérkeztek a terepjáróhoz.

– Ja, az elemlámpa – dobta hátra John bosszúsan a műszerfalon hagyott kis eszközt.

Azzal beszálltak és igyekeztek minél előbb visszajutni a szállásra. Olyan jó időben érkeztek, hogy egy kiadós zuhanyzás még mindenképpen belefért a reggeli előtt. Így felfrissülten, tiszta ruhákba bújva, noha kissé álmosan lépkedtek lefelé az emeleti lépcsőn a kis étterem irányába. John finoman megfogta Vinca kezét, így érkeztek meg az ebédlőbe, ahol Marie már bőségesen terített asztallal várta őket – és örömmel nyugtázta, hogy ez a szimpatikus pár ismét itt van. Ők pedig nem kérették magukat: farkas étvággyal faltak be minden eléjük kerülő falatot, és végre Vinca is megkaphatta a hőn vágyott nagy bögre teáját – tulajdonképpen kettőt is. Máris sokkal jobban érezte magát, testileg, lelkileg egyaránt. Sőt, most érzelmileg is kifejezetten kiegyensúlyozott volt.

Marie elégedett mosollyal figyelte mohó étkezésüket.

– Látom, jól megéheztek! Tulajdonképpen mióta is vannak együtt? – kérdezett rá tapintatlanul.

– Egy napja – vágta rá Vinca.

– Egy hónapja – válaszolta a lánnyal teljesen egy időben John. Összemosolyogtak.

A két, egyszerre kapott válaszból aztán nem értette pontosan az asszonyság, hogy egy napja, vagy hónapja vannak-e már együtt, de végülis logikus következtetéssel arra jutott, hogy ez csakis egy hónapot jelenthetett.

– Hiába, rögtön gondoltam, hogy friss kapcsolat lehet, hogy így szeretik még egymást – vonta le okoskodva saját következtetését a néni.

 

A kiadós reggeli után visszatértek a szobákba, ahol még rendezték kicsit soraikat, kipakolva a visszahozott hátizsákból, töltőre dugva az addigra majdnem teljesen lemerült telefonokat, majd szinte elvágólag elaludtak mindketten. Már délután volt, mire felébredtek.

Vinca jóleső kipihentséggel szívta be a friss tavaszi levegőt, és nagyra tárta szobája ablakát, melyen élénken ragyogott be a délutáni napsugár. Kitekintett és megállapította: lám, a tavasz végi jóidő már minden bizonnyal kicsalogatott néhány túratársat, ugyanis az épület mellett húzódó parkolóban addigra megjelent néhány másik autó is. Megnyugodva állapította meg, hogy a – szinte pontosan ablakuk alá parkolt – Mitsubishi szép rendben áll magában a helyén, ahol hajnalban hagyták, mivel a parkoló elég nagy volt, az összes többi, most érkezett gépkocsi csak tőle jóval távolabb foglalt el egy-egy helyet. Vélhetően a hétvégére érkeztek – gondolta. 

Aztán kotorászni kezdett a ruhás táskájában. Alapvetően persze túrázáshoz készült, de igyekezett vegyesen csomagolni, mivel a változékony idő után nehéz volt megjósolni, milyen időjárásra készüljenek. Azzal mondjuk nem számolt, hogy ittlétünk óta szinte folyamatosan csak a kifejezetten túrázásra szánt ruhatárát fogja használni. Valahogy úgy képzelte el, délelőttönként kényelmesen felmennek a terepre, sétálnak, fotóznak, jegyzetelnek a szabadban, aztán délután visszatérnek a szállásra, akár még a szálló közvetlen környékén lévő parkosabb területen is sétálgatnak. Mivel a több napos, szinte szüntelen meneteléssel kevésbé tervezett, így megállapította, hogy a még tiszta, túraruházati készletei lassan a végét járják. Viszont délutánra nagyon meleg lett, így vágyott egy lazább, kényelmesebb viseletre, ezért aztán egy rövid, könnyű nyári ruhácskát húzott elő a csomagja aljából. Egy vékony pántos, lenge anyagból varrt, halványlila ruhadarab volt ez, és tulajdonképpen maga az anyag szinte teljesen átlátszó, de mivel több rétegű volt, csak az alsó részénél, ahol elcsúsztatva fedték egymást az egyes rétegek, lehetett látni, hogy maga az alapanyaga milyen vékony szövésű. Lentről felfelé ritkuló apró virág minta tarkította, így az egész úgy nézett ki, mint egy virágzó, vidámságot sugárzó tavaszi rét. Szerette ezt a ruhát, és örült neki, hogy végre van már olyan meleg, hogy felveheti.

Kicsit összerendezte még csomagjait, azzal frissen feltöltött telefonjával kezében elindult a szomszédos szobába, hogy megnézze, társa mivel foglalatoskodik éppen. Óvatosan kopogott az ajtón, majd a jóváhagyó válasz után benyitott a helyiségbe, ahol John már szintén ébredezett.

– Jó reggelt! – mosolygott rá szívélyesen. – Lassan átalussza a napot – mondta nagyképűen, holott még ő is alig tíz perce csak, hogy fent volt.

– Könnyen beszél az, aki jókat aludt éjszaka!

– Hogy jókat, az erős túlzás… – reagálta le keserű tekintettel Vinca. – Na jöjjön, csináljunk valami hasznosat is, már délután van.

– Milyen nap van egyébként…? – Kérdezte elgondolkodva John.

– Péntek. Úgyhogy már lakótársakat is kaptunk a hétvégére.

– Kiket…?

– Na, ennyire nem tudom, de ha kinéz az ablakon, akkor maga is megpróbálhatja kitalálni – tréfálkozott Vinca.

John szobája közel azonos méretű, talán összességében valamelyest nagyobb volt, mint a másik, mindenesetre egy kicsit más volt az elrendezése. Ehhez a lakrészhez például dupla ablak helyett egy erkély is tartozott. Még első nap fel is ajánlotta John, hogy nyugodtan cserélhetnek, de aztán Vincát nem különösebben izgatta a dolog, emiatt semmi kedve nem lett volna átpakolni a cuccait, gondolta, alvásra ez is ugyanolyan tökéletes lesz, a nap jelentős részét pedig úgyis házon kívül fogják tölteni. Így viszont, amolyan kimondatlan „főhadiszállásnak” végülis John szobáját nevezték ki, ahol egy nagyobb, kerek asztal is állt, így szükség szerint jobban el lehetett rajta rendezkedni. Vélhetően ezt a szobát csúcsidőben több személy számára adták ki.

John az erkélyajtóhoz ment és kinyitotta. A langyos májusi szellő illatának képtelen volt ellenállni, így rögtön ki is lépett rajta. Látta ő is a Vinca által említett, újonnan érkezett autókat.

– Azt hiszem, ma csak laza programot csinálunk, egy kis pihenést már megérdemlünk – fordult hátra az addigra már szintén az ajtóban álló lányhoz.

– Támogatom! – lelkesedett Vinca, azzal ő is kiment, és a korlátnak támaszkodva enyhén kihajolt, hogy mindent tökéletesen belásson az épület körül.

A délutáni napsugarak átsütöttek a ruhája lenti szegélyén, mint amikor a réten nyíló apró vadvirágok szirmai között dereng át a fény. A könnyű szoknyarész lazán libegett körülötte, mintha az egész jelenség egy nagy virágkehely lenne.

– Úgy fest ebben a ruhában, mint egy hatalmas harangvirág – jegyezte meg kedvesen viccelődve John.

Vinca jóízűen kacagott a hasonlaton, talán csak, mert nagyon kedvelte ezt a bájosan szerény kis erdei virágot. Akárhogy is, tőle már ez is nagy dolog volt.

John komolyan gondolta a délutáni kellemes, lazítós programot, és ennek jóleső gondolatával lépett oda a lányhoz. Hátulról finoman átölelte, majd haját óvatosan félre simítva, belecsókolt a nyakába. Vinca szemét lehunyva, a langyos tavaszi szellőben önfeledten adta át magát az érzésnek.

Pár perccel később Vinca telefonjának ismerős dallama törte meg a pillanatot. Automatikusan indult befelé érte, majd a kijelzőre nézve látta: “Mr. Taylor”.

– Ez már megint mit akarhat…? – pillantott Johnra, aki ekkor némán mellé lépett és sokatmondó tekintettel, fejével intve jelezte, hogy most ne… Kezéből óvatosan kivette a még mindig zenélő telefont, az ágy mellett álló asztalkára csúsztatta, majd magához húzva a lányt finoman átölelte.

Nem sokkal később John fekhelyén hagyott mobilja kezdett el ütemesen csipogni. Kisebb vetődéssel igyekezett minél előbb elérni a készüléket – maga után vonva Vincát is. A telefont gyors mozdulattal kinyomta, majd mélyen a lány szemébe nézve lassan megcsókolta.

Az önfeledt pillanatokba teljesen belemelegedve terültek végig az – akkor már meglehetősen zilált állapotú – ágyon. A nyitott erkélyajtón beáramló huzat néha meg-meglibbentette a függöny szélét. Ráértek, nem sürgette őket semmi… Vinca már-már elvi kérdéseket kezdett magában latolgatni, mikor John arca váratlanul elkomorodott.

– Vinca, vissza kell mennünk a kisházba.

– Most?! – nézett rá Vinca értetlenül. – Az teljesen ki van zárva – jelentette ki öntudatosan, tekintve, hogy legutóbb már kezdte ott meglehetősen űzött vadnak érezni magát, akinek egyetlen vágya, hogy a helyszínről ép bőrrel menekülhessen el, és soha többé ne is kelljen oda visszatérnie.

– Igen, minél előbb.

– Ugye, nem azt akarja mondani, hogy ottfelejtettünk valamit?

– Nem. Vagyis… nem tudom.

Vinca csodálkozva meredt rá, és mindenképpen magyarázatot várt John különös viselkedésére.

– De hát arról volt szó, hogy ma csak pihenünk – fakadt ki némi keserűséggel társuló felháborodással, tekintve, hogy már tényleg elfáradt a két napos folyamatos menettől, kellemesen alakuló délutánjuknak sem szívesen mondott búcsút, nem mellesleg, arra sem érzett kifejezett késztetést, hogy aznap még le is lövesse magát. 

– Pontosan tudom, hogy mit mondtam – nézett szigorú tekintettel a lányra, noha tisztában volt vele, hogy egyébként meg igaza van. – De ez nem várhat tovább.

– Elmagyarázná már végre, hogy mi ennyire sürgős?

– Az asztal… A kisasztal…

– Igen, mi van vele?

– Amikor legelőször ott jártunk, biztosan nem volt koszos.

– Hát, én erre nem tenném fel az életemet, valójában meg sem néztem. De miért lényeges ez?

– Mikor legutóbb ott jártunk, és odahúztam az ágy mellé, amikor rátettük éjszakára a mobilokat meg egyebeket…

– Igen, emlékszem… És?

– Akkor én azt leporoltam.

– Igen. És…? Több mint egy hónappal korábban jártunk előtte ott, bármi ráhullhatott, akár a beköltöző bogarak, netán denevérek is összepiszkíthatták.

– Igen, de ezen lábnyomok voltak.

– Különös… Úgy gondolja, más is használta azóta a házat? De végülis logikus, nyilván nem térplasztikának állították oda, itt inkább mi voltunk a betolakodók.

– De mégis, miért áll rá valaki egy kisházban az asztal tetejére?

– Nem tudom… Talán mert alacsony? És nem ért el valamit? – próbálta Vinca megérteni végre John logikai menetét. – De mégis mit, egy majdhogynem üres házikóban?

– Hát, ezaz. Szerintem van ott valami más is, amit mi nem láttunk. Úgy nagyigazán körül sem néztünk benne, azon kívül, hogy a kályhát használtuk. És szerintem éppen ez az, amiért olyan elszántan próbáltak meglepni minket az éjszaka – tűnődött tovább John.

– Én tényleg nem tudom… Fogalmam sincs, mit gondoljak erről az égészről – nézett tanácstalanul Vinca. – És most komolyan szeretne oda visszamenni? – kérdezte már-már beletörődő hangon.

– Vinca, kérem…! – meredt rá esdeklően a meleg barna szempár. Utálta magát ezért, de képtelen volt neki nemet mondani.

– És mit keresünk tulajdonképpen?

– Jelen pillanatban még én sem tudom. Éppen azért kellene, hogy odamenjünk.

– Jó – szögezte le végül Vinca. – Odamegyünk, körülbelül egy perc alatt megnézzük, amit szeretne, és ha találunk valamit, ha nem, utána egyenesen hazajövünk.

John hálás tekintettel nézett vissza rá, melynek  közvetlen jeléül egy csókot nyomott a lány homlokára, majd szóval is nyomatékosította:

– Nagyon szeretem!

– Hát, jól van… – dünnyögte Vinca félhangosan maga elé – legalább boldogan halok meg.

Különösebb rákészülődés nélkül indultak útnak, Vinca csak egy bakancsot húzott fel a lila ruhához, legalább ne papucsban csattogjon végig az erdei úton. Ahogy kifelé álltak, a parkolóba ekkor egy újabb autó kanyarodott be. Az valószínűleg éppen nem látta már a félreeső földes útra kifelé kanyarodó terepjárót, viszont ebből a távból ők sem tudták volna kivenni a benne ülőt.

– Odanézzen! – mutatott az érkező autó irányába hirtelen Vinca. – Ott a Smart!!

És valóban. A korábban már többször, de tegnap a Mandrake Residence előtt látott autó éppen ekkor parkolt le a turistaszálló előtt. – Visszamenjünk, megnézzük kié?

– Szerintem ez nem jó ötlet – próbált logikusan gondolkodni John. Most semmiképpen, de ha visszajöttünk és még itt lesz, akkor megpróbáljuk kideríteni, kihez tartozik. Mást nem, majd valahogy kikérdezzük Marie-t…

– Rendben – egyezett bele Vinca.

A többször végigjárt útvonalon hamar felértek a szokásos félreállóig. A kocsiból kiszállva rutinosan indultak el a felfelé vezető úton, Suzy már szemmel láthatóan jól ismerte a járást, egy kőhajításnyival mindig előttük loholt, közben vissza-visszafutva gazdájához. Késő délutánra már a faháznál voltak, ami kívülről ugyanúgy festett, mint ahogy otthagyták hajnalban. Beléptek a kis fa ajtón, odabent érezhetően még mindig melegebb volt, mint máskor ilyenkor, részben az éjszakai fűtésük, részben a különösen napos idő hatására. Bent látszólag ugyanúgy állt minden, kivéve egy dolgot.

– Vinca! Az asztal! Én úgy hagytam az ágyunk mellett.

– Én sem toltam vissza – tűnődött Vinca. Ezúttal viszont visszakerült a fal mellé, ahol legelőször volt, amikor megérkeztek.

John azonnal odament és szemügyre vette a tetejét, amiről egy kis földet és homokot söpört le tenyerébe. Jelentőségteljesen nézett a lányra. Abban teljesen biztosak voltak mindketten, hogy amikor használták, nem volt rajta ilyen jellegű piszok. Majd óvatosan felállt a tetejére, amiről így kishíján elérte fejével a faház falánál kezdődő, döntött tető legalsó pontját. Ezen a részen volt egy kis beugró a tető és fal találkozásánál, melyen benézve máris látta, hogy valami fehér papírköteg-féle van becsúsztatva. Bevilágított mobiljával.

– Itt valami iratok vannak.

Vinca meglepetten figyelt.

– Mik azok?

– Nem tudom, de mindjárt kiveszem. Megtartaná addig a telefonom, kérem?

– Persze!

Azzal John egy ügyes mozdulattal benyúlva egy egész kazal, részben lefűzött, kötegelt, részben nájlon tasakba csúsztatott, részben pedig csak úgy a tetejére hajigált papírt emelt le. Meglepetten néztek egymásra. Majd lerakva a papírkupacot, John mégegyszer bevilágított, és látta, hogy valamivel beljebb mégegyszer ennyi irat található. De azokat már nem érte el ilyen könnyen, illetve éppen azt méregette, hogy az alsó dosszié szélét éppencsak meg tudja érinteni, egy kis ágaskodással majd annál fogva az egészet óvatosan előre tudja húzni, hogy azt is leemelhesse, de aztán látta, hogy ez egy kicsit időigényesebb feladat lesz, így előtte gyorsan bele akart nézni a már leemelt iratokba, hogy tulajdonképpen mit is találtak. Addigra Vinca már a legfelső papírokat lapozgatta, de egyelőre számára semmitmondó számlákat és jegyzőkönyveket látott, amiket nem nagyon tudott értelmezni. Majd kihúzott egy vaskosabb dossziét, melyen ez állt: Mandrake Residence. Döbbenten egymásra néztek és gyorsan kinyitották, hogy belelapozzanak. Az első oldalon rögtön tartalomjegyzéket találtak, ezt próbálták átfutni, hogy legalább lássák: számukra tartalmaz-e valami érdemi információt.

– Beruházó, ütemterv, finanszírozási projektek, környezeti leírás, műszaki dokumentációk… – sorolta a címeket John. – Na jó, ezt itt nem lesz időnk átnézni. Mi van még itt? – azzal egy másik, valamelyest vékonyabb, fekete dossziét vett ki a kupacból, melyen a saját vállalatuk emblémája szerepelt. Idegesen csapta fel a karton fedlapot, majd rögtön az első oldalakon az általuk éppen felmérés alatt álló erdős terület domborzati térképe jött szembe. Tovább lapozott, itt szinte ugyanez a térkép szerepelt, csak domborzati színezés nélkül, viszont itt piros vonallal határoltak körbe néhány területet, többek között azt is, melynek tetejéről legelső alkalommal megcsodálták a kilátást – éppen ennek a hegynek kicsit lejjebb eső szakaszán voltak jelenleg is. Hasonlóképpen be volt karikázva az a rész is, ahol a hatalmas vörös tölgyeket találták, de amellett már egy piros kérdőjel is szerepelt. Döbbenten összenéztek.

– Na jó. Ezeket itt nem fogjuk tudni megnézni, és valahogy semmi kedvem ismét itt éjszakázni, miközben a papírokat lapozgatjuk a telefon fényénél. Úgyhogy fogja ezeket, és induljon el velük a kocsihoz. Én addig lepiszkálom a másik kupacot is, nagyjából mégegyszer ennyi lehet fent. Majd valahol félúton utólérjük Suzyval. – Azzal előhúzta zsebéből a slusszkulcsot, átadta Vincának, majd kezébe adva a nagy adag papírkupacot, adott neki egy csókot, és visszament, hogy a másik köteget is leszedje.

Vinca óvatosan haladt visszafelé a nagy papírköteggel, és reménykedett benne, hogy nem fut bele senkibe, aki számonkérhetné, tulajdonképpen mit is csinál. Legalább Suzy itt lenne vele – gondolta, majd aggodalommal telt magányában folytatta útját az autóhoz. Már vagy fél órája mehetett, mikor aggódni kezdett, John ugyanis még sehol nem volt. De tudta, hogy igen közel jár a kocsihoz, gondolta, ha ekkor sem érnék őt utól, akkor ahogy leteheti a papírkupacot és ezáltal felszabadul a keze, az első dolga lesz, hogy felhívja a férfit.

Éppen elért az autóhoz, félkézzel előkotorta a slusszkulcsot, addig a papírokat másik kezében egyensúlyozva a kocsinak támasztotta. Szerencsére gyorsan kitalálta, hogy nyílik az ajtó, mert azt el is felejtette megkérdezni, amikor megkapta a kulcsot. Nagy szusszanással tette le a papírköteget az ülés mögé, és már idegesen nyúlt volna a telefonért, amikor egyszercsak meglátta a fák között sietősen közeledni Johnt. Már éppen a szavakat fogalmazta, hogy kikérdezi, hol késlekedtek ennyit, és hogy elmondja, milyen rossz volt egyedül kószálnia az erdőben a nagy adag papírral, mikor bevágódott mellé John.

– Jöjjön, Suzyt meglőtték!

– Hogy mi?! – sápadt el Vinca.

– Azonnal orvoshoz kell őt vinnem, induljunk!

– Rendben – ugrott Vinca, mintegy parancsszóra –, hová megyünk?

– Még nem tudom pontosan… De nem késlekedhetünk. Máris kitalálok valamit! – azzal kotorászni kezdett mobilján a névjegyzékben. – A francba, nincs benne a telefonomban… de csak találok valami névjegyet vagy elérhetőséget, legalább valami honlapot.

– Segítsek? – kérdezte Vinca, elhaló hangon, és a kutyára tekintett, akinek ekkor már szivárgott a vér a nyakánál, de akkor már neki is potyogtak a könnyei.

– Jaj, ne sirassa már azt a szerencsétlen ebet! Azzal nem segít rajta. Egyébként meg ne aggódjon annyira, túl fogja élni, túl van ő már ennél keményebb megpróbáltatásokon is.

John közben annyira belemerült telefonján a keresgélésbe, hogy félre szólt Vincának:

– Muszáj lenne minél előbb elindulnunk, valamerre… Fogja a kormányt, ameddig megpróbálok találni valakit!

– Akkor már inkább cseréljünk!

– Vezetett már ilyet?

– Nem.

– De menni fog…? – aggodalmaskodott John.

– Ha nem automata, akkor egész biztosan.

Azzal kipattantak a kocsiból és gyorsan helyet cseréltek, Vinca egy pillanat alatt átállította az ülést és igyekezett kitalálni, hogy hogy is indul, a sajátjától meglehetősen eltérő autó. Egy hirtelen kiugrással gyorsan le is fullasztotta azt.

– Bocsánat, ez nem a hátramenet volt…

Ezt követően már zökkenőmentes volt az indulás, csak útközben magyarázott még neki néhány dolgot John, többek között a lámpák felkapcsolásának módját. Mielőtt elérték volna az autópályára felvezető szakaszt, Vinca sürgetőleg kérdezte:

– Merre?

– Észak felé! – bökte rá John, aki ekkor már célirányosan bogarászott a telefonja böngészőjén. Majd ezt követően tárcsázni kezdett, és a fél párbeszédből Vinca tisztán érezte, hogy megvan az úticél.

– Szevasz, Bobby! Figyelj csak, lenne egy kis problémánk, el tudunk hozzád ugrani? … Persze, persze, majd mindent elmagyarázok, fél óra múlva ott vagyunk – hallatszott John beszélgetése, majd ránézve a kilométer-órára még gyorsan korrigált: – inkább 20 percen belül. Köszi!

– Menjünk tovább egyenesen! – fordult oda a lányhoz, és közben gyorsan beállította orra előtt a GPS-t. Így már Vinca is célirányosan tudott tervezni, ennek megfelelően a szinte üres sztrádán méginkább beletaposott a gázba.

– Megy ez, ha akar! – konstatálta elégedetten, miközben John kissé kétes pillantásokat vetett rá, tekintve, hogy ő ezt a sebességet még nem igazán merte megkockáztatni a Pajeron. A dinamikus tempóban aztán végül tényleg idő előtt, körülbelül negyed órával az iménti telefonbeszélgetést követően már az útvonaltervező által jelzett célpontra kanyarodtak le.

– Itt, jobbra, ez a zöld kerítéses, sárga ház lesz az – segítette az eligazodást John.

Vinca nem kérdezett semmit, igyekezett a lehető leggyorsabb időn belül eljutni a sérült kutyával a segítséghez. Sietve állt félre, John már ugrott is ki csöngetni, amivel szinte egyidőben nyílt a ház ajtaja.

– John! Sziasztok! De örülök! De hát mi történt?

– Suzyt lövés érte – de akkor már a csomagtartóból emelte ki a vérző kutyát.

– Rendben, gyertek gyorsan, nyitva van a rendelő ajtaja!

Vinca bezárta a kocsit és némán igyekezett tartani velük a tempót. A takaros udvarban egy hátsó épületbe mentek be, szépen felszerelt, modern kis állatorvosi rendelő volt, szemmel láthatóan éppen nyitvatartási időn kívül. Azt már eddig is megértette Vinca a beszédfoszlányokból, hogy John minden bizonnyal egy régi barátjához hozta el a kutyát. Aggodalmas szemekkel nézett az idegen férfira, aki ekkor már nagyban vizsgálta a vizslát. Mosolyogva felnézett.

– Nem lesz semmi baj, éppen csak súrolta a golyó. A nyakánál a bőrt kapta el, de a másik oldalon távozott is – mutatta az aggódó gazdiknak az apró sebet.

Úgy tűnt, sokkal nagyobb volt a riadalom, mint a valós probléma. John hatalmas megkönnyebbüléssel nyugodott le, Vinca szabályosan kibújt a bőréből az örömtől. A barát még lefertőtlenítette és ellátta a sebet, kicsit megsimogatta a kutyus fejét, gyorsan töltött neki egy tál friss vizet, aztán az érkezők felé fordult.

– Hamar túl lesz rajta, vélhetően nem is fáj neki, inkább csak a kötés fogja zavarni.

– Nagyon szépen köszönjük, és azt is, hogy így minden előzmény nélkül fogadni tudtál minket! Ja, ő pedig a munkatársnőm, Vinca – mutatta be gyorsan bepótolva az imént kimaradt bemutatkozást.

– Vinca Minor, örvendek – nyújtotta kezét Vinca hálásan mosolyogva.

– Bobby. Bobby King. Csak nem az a Vinca Minor…? A természetvédő…?

– Hát, valójában csak botanikus. De ismerjük egymást…?

– Ó, nem, illetve én olvastam a cikkeidet korábban a Természetvédelmi Lapban. Ugye nem baj, ha tegezlek…? – kérdezett vissza a bő hatvanas éveiben járó, szikár férfi.

– Nem, természetesen. Nahát! Pedig az sem ma volt már. Nem gondoltam volna, hogy bárki ennyire figyelemmel kíséri a tanulmányaimat.

– Ó, hogyne! A feleségem nagy rajongód, tudni illik, nagyon sokat kirándulunk, így nyugdíjas éveinkben pedig már lassan csak ennyi a mi szórakozásunk, hát a virágok színváltozatáról szóló cikket azóta is felemlíti, ha meglát valamit a fák között. De mindjárt szólok is neki – s azzal már félig Johnhoz fordult –, még azt sem tudja Katie, hogy itt vagytok, időm sem volt mondani neki, olyan gyorsan ideértetek.

Vinca meghatottan mosolygott, a sok kiélezett pillanat után jól esett ilyen megnyugtató, illetve szívderítő híreket kapni. Az ember már az ajtó felé indult volna, hogy értesítse feleségét is, de abban a pillanatban egy vékony, magas, korához képest igen csinos hölgy lépett be mosolyogva.

– John, hát te még élsz?? Kint láttam a kocsidat, aztán meg egyszercsak eltűnt Bob, hát mondom csak nem te jöttél hozzánk látogatóba? Suzy, kislány, te is itt vagy? – azzal már nyúlt is a kutya felé, aki pilledten, de lelkes farokcsóválással üdvözölte a nénit.

– Na, kit hoztam Neked? – intett Bob tréfálkozva feleségének, Vinca felé nézve.

– Üdvözlöm, Vinca Minor – nyújtott neki is kezet Vinca mosolyogva.

– Ó, csak neeem? Micsoda meglepetés! – csapta össze kezeit a hölgy. – Mrs. King, Katie vagyok. Olvastam az összes publikációját a lapban.

– Nagyon kedves, örülök, ha tetszett – mosolygott zavartan meghatódva Vinca.

– De miért nem hívod be a nappaliba a vendégeinket, Bobby? Ne itt a rendelőben beszélgessünk már! Gyertek, üljetek le egy kicsit, máris készítek ki süteményt meg egy kis innivalót. De talán éhesek is vagytok…!

– Köszönjük, Katie, nagyon kedves, de csak futólag ugrottunk be, sajnos most nem maradhatunk sokáig.

– Már megint rohansz, John! Jól van, nem bánom, de azt ígérd meg, hogy hamarosan viszont látunk titeket, kicsit hosszabb időre is!

– Nem bánom, és köszönjük szépen a meghívást – mosolygott John.

– Szavadon foglak! – csapott le rá Bob. – Viszont azt még mindenképpen meséljetek már el, hogy keveredtetek ide, és főleg, mi lett Suzyval? Hogy történt a baleset?

Vinca aggodalmasan fordult John felé, de ő egy meleg biccentéssel jelezte, hogy minden rendben lesz, a jelenlegi társaságból biztosan nem fog senki ellenük fordulni. Így aztán gyorsan megpróbálta összefoglalni az elmúlt hónapok eseményeit, úgy, hogy a történetet minél rövidebbre fogva, azért az idős házaspár is megértse a történtek egymást követő láncolatát. A Gála Hallban való bravúros mutatványukra természetesen nem tért ki, mindössze megemlítette, hogy véletlenül sikerült kihallgatniuk a beszélgetést egy rendezvényen, amire Vinca alig észrevehetően kuncogni kezdett. Ezt a részét nem firtatták, és szerencsére a kettőjük kapcsolatára vonatkozóan sem tettek fel kínos kérdéseket, mindenesetre látták rajtuk, hogy a közös együttműködés során szoros bizalmi kötelék alakult ki közöttük. A gyors beszámoló után elképedve csóválták fejüket, egyszerűen el sem akarták hinni a hallottakat. Végül nem tartóztatták őket sokáig, az idős pár a kocsiig kísérte őket, ahol szívélyesen elköszöntek, emlékeztetve Johnt előbb tett ígéretére, miszerint gyakrabban látogatja majd őket. Beszállás előtt még Bob biztosította őket teljes támogatásukról:

– Ha bármi kell, szóljatok! Ezt nem hagyhatjuk annyiban, úgyhogy ha segítség kell, hívj azonnal! – majd bizalmasan közelebb hajolt Johnhoz: –  Aztán legyetek nagyon óvatosak! És vigyázz nagyon erre a lányra…! – azzal kacsintva jelezte, hogy nem kifejezetten csak a testi épségére célzott.

– Úgy lesz! – mosolygott vissza John –, majd elfoglalva ismét a vezetőülést, elindultak visszafelé.

Vinca egész úton nem szólt egy szót sem. John érezte, hogy ez az utóbbi három nap már túl sok lehetett neki. Másfelől nagyon bánta, hogy így alakult végül a kellemesnek ígérkező, szabadnak tervezett délutánjuk. Azon emésztette magát, hogyan hozhatná helyre.

Mire visszaértek a szállóra, már mégtöbb autó volt a parkolóban, de azért még ígyis igen szellősen álltak. Szemüket végigfuttatva rajtuk, nem látták sehol a jellegzetes Smartot. Vinca már nem is bánta. Egy kis nyugalmat szeretett volna csak maga körül.

A kutya már saját lábán ment fel az emeletre, úgy tűnt, Bobbynak valóban igaza volt ezzel kapcsolatban. John töltött neki friss vizet, megetette, majd átkopogott Vincához a szomszéd szobába, mert már igencsak vacsoraidőben voltak.

– Indulhatunk vacsorázni? – kérdezte.

– Felőlem, igen – válaszolta Vinca egykedvűen.

A vacsora alatt is majdhogynem szótlan volt, folyamatos csacsogását már hiányolta John. Ráadásul most kedvenc házinénijük sem jött oda az asztalhoz kotnyeleskedni, láthatóan teljesen lekötötte a sok asztal kiszolgálása. Ezúttal nem is kaptak olyan megkülönböztetett figyelmet, az étkezés félig-meddig önkiszolgáló módon történt. Bár a desszertek is svédasztalos jelleggel voltak kitéve, torta és pohárkrém közül is lehetett válogatni, Vinca ezúttal mindössze egy szelet süteményt hozott magának, azt majszolgatta már vagy tíz perce.

Ekkor egyszercsak megjelent az asztaluk mellett Mrs. Brown, majd, még mielőtt John bármiről megkérdezhette volna, bizalmasan odahajolt hozzájuk.

– Jó estét kívánok! Elnézést, hogy most zavarom önöket, de épp ma volt itt az a két huligán, akik a fenti házban szoktak aludni, bejöttek ebédre, majd olyan furcsa kérdéseket tettek fel… hogy szerintem magukat keresték. Ráadásul először azt mondták, régi jó cimborák. Gondoltam, megkérdezem maguknak a fenti szállást, de aztán annyira nem tetszett a fizimiskájuk, hogy nem mertem, nehogy bajba sodorjam magukat! Nyugodjanak meg, nem mondtam nekik semmit! Meg hát, valójában tényleg nem is tudtam, hogy hol vannak, nem is tartozik rám.

– Köszönjük szépen, drága Marie – szorította meg bizalmasan John az asszonyság asztalon megtámasztott kezét. – Igazán köszönjük, és kérjük, ne is adjon ki rólunk információt senkinek! De mondja csak, pontosan mire voltak kíváncsiak azok az emberek, és hogy néztek ki?

Marie meglehetősen általános jellemzést adott, de még abban sem volt biztos, így tulajdonképpen bárkire ráillhetett volna a személyleírás, mindössze annyival voltak előrébb, hogy két férfiember volt az illető.

– Össze-vissza kérdeztek azok mindent, de olyan türelmetlenek és mogorvák voltak, nem ilyen kedvesek, mint maguk! Például, hogy nem tudom-e, kik mehettek be a faházba. És hogy egy kutyás pár nálunk szállt-e meg. És hasonlók. De mi vendégekről soha nem adunk ki információt!

– Értem, és tényleg nagyon köszönjük – mosolygott rá John hálásan.

Vinca már meg sem szólalt, de egyértelműen lerítt az arcáról, hogy totálisan elege van az egészből. John már attól tartott, mégegy ilyen hír, és ő szó nélkül hazamegy. És ő ehhez szíve szerint még a kocsiját is odaadta volna, mert annyira sajnálta már a riadt lányt. Szótlanul lépdeltek egymás mellett, felfelé az emeleti szobákhoz.

– Jó éjt! – búcsúzott el egykedvűen Vinca a folyosón, majd szobájába ment.

John leült az ágya szélére, megsimogatta az ágy mellett heverésző Suzyt, akinek ekkorra már láthatóan kutya baja sem volt, majd arcát a tenyerébe temette. Ekkor eszébe jutott, hogy a nagy riadalomban ő csak bevágta az ülés mögé az elhozott papírokat, majd miután visszajöttek állatorvos barátjától, azok úgy ahogy voltak, ott is maradtak a kocsiban. Lement hát, hogy behozza a nagy halom papírt.

Az ülés alatt félig szétcsúszott már a két köteg irat, igyekezett mindent összeszedni. Az egymásra pakolt papírkupacokat aztán letette szobájában az asztalra. Gondolta, alaposabban átnézi, mi van bennük, de lassan már ő is utálta az egész helyzetet. Bambán meredt maga előtt a nagy köteg iratra, majd eszébe jutott, hogy ezeket együtt szerezték meg, nem fog Vinca nélkül hozzá nyúlni.

Vinca már az ágyán hevert, ruhástul. Még mindig ugyanaz a lila virágkehely-fazonú kisruha volt rajta. Nem volt kedve se felkelni, se lefeküdni. Nyomkodta mobilját, de igazából csak értelem nélkül lapozgatta benne a fotókat. Egyszercsak kopogást hallott. Kikászálódott, hogy ajtót nyisson, ahol John állt vele szemben, kezében egy doboz csokival, egy üveggel, és láthatóan a haját is frissen fésülte ki.

– Jó estét, be szabad jönnöm…? – kérdezte bizakodó hangon.

– Állj! Hmm… csokija van…

– És bor is – egészítette ki felemelve az üveget John.

– Rendben van, akkor bejöhet – enyhült meg Vinca.

John letette a kisasztalra az italt és a csokoládét, majd gondterhelten, mint aki nem is tudja, hogyan fogjon neki, leült az ágy szélére.

– Vinca – kezdett bele végül –, én tényleg nagyon sajnálom ezt az egészet, amibe belerántottam magát. Nem így terveztem. És nem tudtam, mibe nyúlunk bele. Talán tényleg jobb lett volna csak eljönni, elkészíteni a fotókat meg a méréseket, közben kényelmesen sétálgatni, beszélgetni, aztán jövő héten leadni az egész anyagot. És ennyi. Nem foglalkozni semmi mással. Sajnálom. Ne haragudjon!

A lány figyelmesen végighallgatta, majd kis tűnődés után, komor hangon válaszolt.

– Nem a maga hibája. Nem tehet semmiről, csak a lelkiismerete szerint cselekedett, ami becsülendő. És valójában nem haragszom. Csak félek…

– Tudom, és sajnálom – válaszolta, azzal szorosan átölelte a láthatóan még mindig riadt lányt, majd adott egy puszit a feje búbjára. – Viszont… – folytatta –, maga nélkül nem tudom végigcsinálni. Itt vannak ezek a hülye papírok, kis híján a kutyámat is elveszítettem miattuk, és most azt sem tudom, mit kezdjek velük.

Vinca ezen a ponton kezdte őszintén megsajnálni Johnt, ezért igyekezte inkább minél előbb összeszedni magát.

– Tényleg, azokban tulajdonképpen mi van? Már átnézte?

– Még nem – felelte John. – Átjön hozzám, megvizsgáljuk őket?

– Rendben – egyezett bele. Azzal John felállt, majd kezébe véve az üveget, elindult a másik szoba irányába. Vinca követte, de arra azért ügyelt, hogy a csoki se maradjon ott, így felkapva az asztalkáról vitte magával.

A felhalmozott papírokat igyekeztek szisztematikusan átvizsgálni. Eleinte még minden lapot, a lefűzött mappákban minden oldalt egyesével átnézték, de miután fél óra elteltével az iratkupacnak még csak egy minimális hányadánál tartottak, jobbnak látták ennél felszínesebben, de mindenképpen gyorsabban haladni. Főleg, hogy voltak közötte számukra teljesen értelmezhetetlen és semmitmondó kimutatások, egyéb dokumentumok is. Helyenként közel milliárdos nagyságrendű számlákra kapták fel fejüket, megint máshol olyan ügyletek kezdtek körvonalazódni, melyeknél érezték, valami nagyon sötét dolog mélyébe sikerült belenyúlniuk. Egy idő után már nem is lapozgatták, csak bele-belenyúltak találomra egy-egy nagyobb kupacba, vagy felcsaptak valahol egy kisebb dossziét.

Még a papírkupac felénél sem járhattak, amikor John megszólalt.

– Na jó, ez itt és most nem fog menni. Egészen biztosan komoly dolgokról van szó, de ehhez mi nem értünk. És most időnk sem lenne az egészet áttanulmányozni. Mellesleg – halkult el gyanakvást sejtető hangon –, itt nem tárolhatjuk sokáig, talán még mi sem vagyunk teljes biztonságban.

A kijelentéstől Vinca cseppet sem nyugodott meg, és úgy érezte, akár lehet is valóságalapja.

– Először úgy gondoltam, hogy gyorsan átnézzük, lefotózzuk ami érdekes lehet, aztán visszavisszük ugyanoda az egészet.

A gondolatra Vinca arca teljesen elszürkült, és már láthatóan tiltakozásának akart hangot adni, ezért John gyorsan folytatta.

– De ez rengeteg, erre itt most biztosan nem lesz időnk. Nem mellesleg… Semmi kedvem magamat hátbalövetni. Úgyhogy ezt már nem kockáztathatjuk meg. Az iratok egyelőre nálunk maradnak, majd hazaviszem őket magamhoz, ha így önnek is megfelel.

Vinca, bár belegondolva felmérte a helyzetet, hogy ez így egy az egyben lopás volt, ami alapvetően rendkívül zavarta, de a helyzetre való tekintettel egyetértően bólintott.

– Viszont – kezdte John, akinek láthatóan már megint volt valami kész terve –, úgy érzem, a nálunk lévő adatok és felvételek is elég komoly értéket képviselhetnek… Igazán nem szeretném megijeszteni, de úgy gondolom, innentől mindezt kiemelt körültekintéssel kellene kezelnünk.

– Mire gondolt, mit kellene csinálnunk? Nálam például minden fotó a telefonomon van, csak az egy hónappal ezelőttieket töltöttem le, jelenleg egy példányban az otthoni számítógépemen, egy másolatuk pedig a táskámban lévő laptopon vannak, ha használnom kellene.

– Rendben van. Akkor valahogy biztonságba kellene helyeznünk minden adatot.

– Hová mentsük őket, vagy mi legyen?

Kis gondolkodási idő után végül John az alábbival állt elő.

– Szerintem amit csak lehet, töltsünk fel felhőbe. Létrehozunk egy biztonságos fiókot, amit közösen használunk. Amit lehet, tároljuk el ott is. Legalábbis, amikor éppen van megfelelő internet-kapcsolatunk. Ezenkívül… Szerintem kössük össze a telefonjainkat, úgyhogy amikor közvetlen közelbe kerülnek, ez nagyjából pár méter, mindkét készüléken tárolva legyenek az adatok.

– És ezt mégis miként gondolta megvalósítani?

– Van rá program. Élesben még soha nem használtam, de attól még létezik a módszer. Amennyiben… Önnek ez így megfelel – nézett kérdőn a lányra.

– Részemről mehet. Nincsenek titkaim, amiről esetleg nem beszéltem még, pusztán unalmas, szakmai jellegű jegyzetek, magán jellegű feljegyzések, nincs mit rejtegetnem.

– Rendben van. Egyúttal megadom önnek a saját pinkódomat, bármilyen esetre – nézett bizalmasan a lány szemébe.

Vinca teljesen megdöbbent, John az egyik legintimebb, legbizalmasabb adatot, a telefonja pinkódját diktálta le neki. Úgy érezte, a közöttük kialakult helyzet egy fokozottan komoly bizalmi alapra helyeződött.

– Erre egyébként szükség is lesz, a két készülék összekapcsolásához. De ha esetleg ideadja a telefonját, beállítom önnél is a programot.

– Rendben van, köszönöm – nyújtotta oda Vinca telefonját, örült, hogy a számára teljesen ismeretlen alkalmazással nem neki kell bíbelődnie.

– Köszönöm! És az ön kódja pedig… – nézett John bizalmasan, egyben kérdőn a lányra.

– Nincs rajta kód. Nyitott könyv az életem. Már azon kevesek számára, akiknek engedek beletekintést… – mosolyodott el Vinca.

A készülékek összekapcsolása után John még magyarázott valamit, hogy elvileg egymás bejövő hívásait is látni fogják, amit egyébként alkalmazáson belül akár ki is lehet kapcsolni.

– Erre a funkcióra valószínűleg nem lesz szükségünk, én csak a biztonságos adattárolás miatt javasoltam a programot.

– Rendben – nyugtázta Vinca. Azzal felbontotta a doboz csokoládét, amit még mindig ott szorongatott kezében, majd letette az asztalra.

Késő estére járt már, a fülledt meleg is jelentősen visszahűlt, Vinca lassan érezte, hogy kezd fázni.

– Átugrom egy pulóverért – azzal telefonját felmarkolva elviharzott a másik szoba irányába.

Alig lépett be az ajtón, hogy odamenjen ruhás táskájához, a telefonja, eddig nem ismert hangon kettőt csipogott. Rápillantva látta, feljött egy kis ablak, ami kijelezte: “Bejövő hívás erre a számra:”, majd alatta egy másik szám, melyről ránézésre is felismerte már, hogy John telefonszáma az. Alatta pedig a hívó fél neve: “Feleség - Melissa”, a név mellett pedig egy jó 45 éves, de láthatóan csinos, jól karbantartott, gondosan sminkelt női profilkép jelent meg. Vinca lába földbe gyökerezett, hirtelen nem akarta elhinni, amit lát. Habár, érdekes módon, a hívás fogadására alkalmas gomb nem jelent meg mellette. Értetlenül meredt telefonjára, aztán üveges tekintettel a kisasztalra csúsztatta készülékét. Ja, persze, a program… Minden bizonnyal erről magyarázhatott neki az imént John. Felesége lenne? Tulajdonképpen, soha nem állította az ellenkezőjét. Ő pedig soha nem kérdezett rá. Pedig jegygyűrűt sem látott az ujján. Nem akart balhét csinálni, úgy érezte, erre kapcsolatuk jelenlegi, bizonytalan fázisában nem is lenne joga, elvégre nem ígért neki semmit a férfi, mindössze érzéseit mondta, vagy sokkal inkább írta le, amiknek ő végül többé-kevésbé teret adott. Próbálta meggyőzni magát, hogy ez van, belement valami bizonytalanba, és a továbbiakban ennek tükrében kell eldöntenie, hogy ezt bármilyen értelemben is szeretné-e még folytatni. Végül arra jutott, hogy ennek mindenképpen véget kell vetnie, mást nem, legalább a feleségre való tekintettel. De aztán átfutott az agyán, hogy mennyire megkedvelte már Johnt. Mennyi közös élmény, kaland, ráadásul most itt van ez az egész ügy. Amiből viszont már totálisan elege volt, ezért hirtelen úgy döntött, elég, ő ebből az egészből itt és most kiszáll, és ha kell, a munkahelyén is felmond. De akkor megintcsak bevillant neki az érzés, hogy mennyire jól érzi magát a társaságában, ezért már-már azt fontolgatta, hogy belemegy akár ebbe a bizonytalan kapcsolatba is, legfeljebb majd válaszút elé állítja Johnt. Aztán eljutott arra a pontra, hogy fogalma sincs, mit kellene most csinálnia, hogyan kezelje az egész helyzetet, de egyben biztos volt: erről mindenképpen beszélniük kell. Felkapta a szék támlájára dobott pulóverét, és mint aki szellemet látott, megsemmisült arccal lépkedett a szomszéd szoba irányába.

– Na végre, már azt hittem, kipakolta az egész ruhásszekrényt! Nézze, itt még találtam további térképeket is a fenti területről!

Vinca nem szólt egy szót sem, csak ugyanazzal a halálra vált tekintettel, leült némán az ágy szélére. John ekkor vette észre, hogy valami nagyon nincs rendben, így kérdően meredt rá.

– Az előbb rajtam kereste a felesége.

John kézbe vette saját mobilját, majd ekkor látta meg a nem fogadott hívást.

– Jaa, igen, a program! Erről beszéltem. Na, jöjjön, megmutatom, hol tudja kinyomni, ha nem akarja látni a bejövő hívásaimat. Felvenni egyébként sem tudja magától, csak akkor, ha én már fogadtam a saját készülékemen, akkor be tud kapcsolódni utána a mobiljáról.

– Házas? – kérdezte elhűlt hangon Vinca.

– Jahh, nem, csak voltam – válaszolta közömbösen John. Majd ránézve a lányra, hirtelen leesett neki, hogy mindez most hogy csapódhatott le benne.

– Talán mondanom kellett volna.

– Talán – ismételte gépiesen Vinca.

Bár Vinca lelke ekkor hirtelen valamelyest megkönnyebbült, látta rajta John, hogy ezt nagyon elszúrta, és bár eszébe sem jutott idáig ezt a számára lényegtelen részletet megemlíteni, úgy gondolta, valahogy mégiscsak kellett volna róla mesélnie. Ezért most gyorsan igyekezett bepótolni.

– Sajnálom... De teljesen el voltam már szokva attól, hogy az életem ilyen jellegű részleteiről beszámoljak bárkinek is – nézett sajnálkozva Vincára. – Nincs semmi jelentősége, a kettőnk dolgát pedig végképp nem befolyásolja, rendkívül régi történet, mindössze két és fél évet voltunk együtt, ebből kettőt töltöttünk házasságban.

– És mi történt? – mutatott őszinte érdeklődést Vinca. Majd hirtelen átgondolta a dolgot és kicsit megilletődve folytatta. – Elnézést. Ez a része lehet, hogy nem tartozik rám.

– Nyugodjon meg, kérdezzen bátran, bármit, ami esetleg érdekli, de számomra tényleg teljesen érdektelen már a dolog. És hogy mi lett a vége? – kacagta el magát John. – Ha elmondom, kivel állt össze, akkor egyből meg fogja érteni.

– Elhagyta magát? – kérdezett vissza őszinte sajnálattal Vinca.

– Igen – válaszolgatott készségesen John, majd a közismert név említése után Vinca döbbenettel kérdezett vissza.

– A színész??

– Igen, ő. Így már gondolom, érti.

– Hát, nem egészen. Dehát miért?

– Vinca. Annak az embernek egyetlen évi bevétele annyi, mint nekünk együtt, egy életen keresztül nem lesz soha akkora vagyonunk.

– Abban biztos vagyok, de minden esetre akkor sem értem.

John elmosolyodott Vinca naivságán, és valahol örömmel töltötte el, hogy számára egyáltalán nem evidens, hogy az ember lánya könnyebben csapódjon oda egy lényegesen tehetősebb vagy sikeresebb személyhez, kínálkozó lehetőség esetén, akár felrúgva egy házasságot is. Vinca pedig tényleg sajnálta, noha ezzel a felállással ő voltaképpen jól járt.

– Hát, tényleg sajnálom.

– Á, ne sajnálja, egyrészt tényleg nagyon régi történet, másrészt nem illettünk össze. Ő a belvárosba szeretett volna költözni, vagy legalábbis valami puccos, modern lakásba, én meg sokkal inkább a természet közelébe. Bár a végén már hajlottam volna kompromisszumra, de még így sem igazán sikerült megegyezni. Ő így aztán megkapta, amire vágyott. És én is.

– Ó, milyen ismerős szituáció… És tartják még a kapcsolatot?

– Nem, nem igazán. Sőt, lényegében egyáltalán nem, ezért nem is tudom, hogy most mivel kapcsolatban kereshetett. Egyedül ahhoz ragaszkodtam, hogy jó viszonyban váljunk el. Inkább lemondtam mindenről, nem voltam hajlandó hosszas anyagi huzavonába belemenni. De mindjárt vissza is hívom, hogy miért keresett. Miután felveszi, majd megjelenik az ön kijelzőjén is egy kapcsolódó gomb, nyugodtan hallgathatja, ha érdekli, de felőlem bele is kapcsolódhat, kiválaszthatja, hogy legyen-e mikrofonhang az ön készülékéről.

– Nem, dehogyis. Nem zavarom, intézze csak nyugodtan. Mindjárt jövök, áthozom a töltőmet – surrant el diszkréten Vinca, a telefonját pedig otthagyta John asztalán.

Jó tíz perc múlva ment vissza Vinca a nagyobb lakrészbe, kishíján a töltőt is otthagyta a saját szobájában. Óvatosan nyitott be az ajtón, amikor John még szemmel láthatóan telefonbeszélgetése utolsó mondatait intézte. Mikor meglátta, hogy még mindig telefonál, illedelmesen vissza akarta csukni az ajtót, de a férfi vidám gesztusokkal intve jelezte, hogy jöjjön csak befelé bátran, úgyis mindjárt végez.

– Rendben van, Mel! És köszi szépen, hogy jelezted, intézem a továbbiakat. Vigyázzatok magatokra, további minden jót nektek! – azzal jókedvűen letette a telefont.

Vinca kicsit zavartan nézett, mert valóban nem akarta megzavarni a beszélgetést. Azóta már ő is megnyugodott, érezte, hogy vele kapcsolatban alaptalanok voltak az aggodalmai, egy kicsit túlgondolta az egyébként valóban félreérthető helyzetet.

– Nos – kezdte kissé gondterhelten John –, Melissa, tudja, ő a volt feleségem, azért hívott, mert megkereste ma valaki, aki voltaképpen engem keresett volna. Minden bizonnyal azért nála, mert a hivatalos lakcímem még mindig oda van bejelentve. Tudja, említettem, hogy ráhagytam a közös lakást, bár tulajdonképpen ő sem ott él, és általában kiadják albérletbe, csak ma éppen ott tartózkodott, ha jól értettem, pont átalakítják, aztán az is lehet, hogy majd eladja, de ez most nem is érdekes, lényeg hogy éppen ott volt, amikor nemrég beállított két fickó, akik rólam érdeklődtek. Ő szerencsére elhajtotta őket annyival, hogy már régen nem lakok ott, ami nyilván igaz is, az új címemet pedig nem adta meg nekik, de valójában nem is tudja. Csak az én lakhelyem hivatalosan nem rendelkezik lakhatással, ezért a bejelentett címem az maradt. Valahogy el lehetne intézni egyébként, át kell minősíteni, de bevallom, nem is foglalkoztam még vele. De talán most jobb is… Az egyébként nem derült ki, hogy mit akartak az emberek, azt nem mondták meg neki, személyesen velem szerettek volna találkozni. A nevüket nem kérdezte meg, és annyira nem faggattam ki, de amennyit elmondott a kinézetükről… akár Marie személyleírásával is egyezhetett... Mindenesetre ők is ketten voltak.

– Te jó ég… – hűlt el Vinca. Azt hiszem, mégiscsak meg kellene szabadulnunk minél előbb azoktól a papíroktól!

– Vinca, ez most már késő. Egyébként pedig ne aggódjon. Ezek szerint itt már nem keresnek minket, legalábbis egyelőre. A lakhelyemet pedig… biztosan nem fogják tudni megtalálni. 

Vinca próbálta elképzelni, hogy milyen helyen lakhat John, amihez még hivatalos lakhatási engedély sem tartozik. Talán valami kis lepusztult bodega, elvégre a lakását a feleségére hagyta. De inkább nem találgatott tovább, enélkül is volt éppen elég megfejteni valója. Ekkor váratlanul ismét megszólalt John telefonja, mellette csipogott kettőt Vinca készüléke is. Rápillantva máris meglátta a nevet: Bobby King. John sietve vette fel a telefont.

– Szevasz, Bob! Mi újság? … Igen, tényleg köszönünk mindent, jól van, most is itt heverészik mellettem, tökéletes az étvágya. … Komolyan? Na, várj csak, mindjárt kihangosítalak, itt van mellettem Vinca is – azzal megnyomta készülékén a gombot, majd az asztalra tette a telefont, ahol mindketten jól hallhatták.

– Oké, rendben! Sziasztok akkor – hallatszott Bob hangja a vonal túlsó végén.

– Szia, Bobby – kapcsolódott így be Vinca is a beszélgetésbe.

– Szóval Katie megnézte a hegyet, amit mondtatok. Mindössze egy régi térképen találtunk róla külön említést, itt Mandragóra-hegyként szerepel.

– Milyen meglepő… – nyugtázta kissé cinikusan keserű hangon Vinca, aki úgy érezte, valakik szó szerint megpróbálták kisajátítani a hegytetőt.

– Ezenkívül, többször rákerestünk a hotel nevére, de semmi. Viszont: ezen a néven létezik valami társaság.

– És kik azok? Vagy milyen szervezés ez? – kérdezett bele John.

– Háát… Ez viszont jó kérdés. Információt erről sem találtam, az internet semmi nyomra nem vezetett, de bizonyos belső körökből azt sikerült kihámozni, hogy meglehetősen befolyásos, fontos pozíciót betöltő, és nem utolsósorban, tehetős emberek a tagjai. Kissé úgy érzem, olyan ez az egész, mint a szabadkőművesek. Mindenki hallott már róla, beszélnek róla, valami észrevehetően létezik, de a valóságban még soha, senki nem találkozott velük, vagy legalábbis úgy, hogy tudná róluk. Hogy ez összefügg azzal a rezidenciával vagy sem, ezt már sajnos végképp nem sikerült kiderítenem. Mindenesetre vigyázzatok nagyon magatokra! Valószínűleg elég komoly dolgok húzódhatnak a háttérben.

Megköszönték szépen Bobnak a szerzett információkat, majd elköszöntek, és mégnagyobb töprengésbe kezdtek. John az iratkupacokat már szándékosan nem is említette a telefonban, bár elég nagy késztetést érzett rá, de nem akarta öreg barátját is bajba sodorni.

– Na, most aztán fel van adva lecke – tűnődött el félhangosan Vinca.

– Fel… – erősítette meg John, majd komolyan gondterhelt arccal, szép komótosan kinyitotta a borosüveget. A szobában volt egy picike bárpultszerű kialakítás, onnan levett két borospoharat, majd töltött, és Vincának nyújtotta az egyiket.

– Egészségére! Kicsit kellemesebb pillanatokra tartogattam, de úgy érzem, most ránk fog férni.

 

Éjfél körül még mindig a papírok között válogattak, mikor Vincának eszébe jutott valami.

– Még rá sem néztünk igazán arra a webcímre, tudja, ami a rezidenciához tartozik!

– Sajnos nincs hozzá jelszavunk. Pedig direkt figyeltem a papírok között, de egyelőre semmi ezzel kapcsolatosat nem sikerült találnom.

– Nem baj, azért ránézhetünk, hogy legalább kihez tartozik – folytatta Vinca. Van egy honlap, fejből nem tudom a címét, de azon le lehet kérni, hogy melyik doméncím kinek a tulajdona, kihez van bejegyezve, illetve ki üzemelteti. Máris rákeresek.

Vincának igaza volt. Viszonylag hamar megtalálta az online lekérdező rendszert, így villám gyorsan pötyögte befelé a korábban megtalált webcímet.

– Itt is van, nézze! – fordította izgatottan telefonja képernyőjét John felé. Nézzük a részleteket! – azzal elkezdte áttekinteni az egyes lehetőségeket.

– “A webcím használatban van…” – olvasta. Igen, ezt tudjuk… “Fordulónap: június 15-e”, ez most nekünk nem érdekes… szolgáltató, tárhely üzemeltető… Ezek nekünk nem kellenek… Na és itt van! Figyelje csak! “Domain név tulajdonosa…” Oda nézzen! – kiáltott fel izgatottan Vinca az ismerős név láttán. Aki pedig nem volt más, mint a saját vállalatuk igazgatója, Mr Taylor.

Elhűlten néztek mindketten, innentől már teljesen egyértelmű volt, hogy az igazgató, sőt, minden jel szerint az egész vállalat is nyakig benne van a dologban. Aztán egyszercsak bekattant Vincának, hogy a délutáni meghitt pillanatokban próbálta ugyan keresni őt az igazgató, de az alkalmatlan helyzetben nem vették fel a telefont, utána pedig annyira felpörögtek az események, hogy teljesen meg is feledkezett róla.

– Francba! Nem hívtam vissza Taylort!! – azzal ösztönösen nyomkodni kezdte készülékét.

– Tényleg, pedig engem is próbált keresni, de utána el is felejtettem – gondolt vissza jólesően ama pillanatokra John. Majd meglátta, hogy mire készül éppen a lány, és gyorsan elkapta a kezét a telefontól.

– Hagyja, most már semmiképpen ne hívja vissza!

– De nem kockáztathatom az állásomat!

– De Vinca! Éjfél múlt már. Majd holnap reggel visszahívja. Különben is… Mit mondana neki… ezek után?

– Fogalmam sincs… Egyelőre azt sem tudom, miért keresett.

– Jól van, reggel meglátjuk majd. De azért a felfedezéseinket semmiképpen se említse meg neki!

– Csak nem gondolja?! Viszont… Az állásom miatt egyre inkább aggódok. Ha innen kirúgnak, komoly bajban leszek az albérlettel – mondta keserűen, emlékeztetve magát a jelenlegi, igen tisztes fizetésére.

– Amennyiben ez megnyugtatja, ha mi repülünk, akkor én sem tudom, miből fizetem a rezsimet.

Nem, a tényállás cseppet sem nyugtatta meg Vincát, talán csak az, hogy ezek szerint legalább közművek lehetnek John lakcím nélküli otthonában.

Éjfél után még mindig a papírokat lapozgatták, amikor már John állította le az akciót, javasolva, inkább aludjanak, mert érdemlegeset úgysem fognak tudni aznap felfedezni.

– Van kedve itt aludni? – hozakodott elő végül John a kérdéssel, aki akkor már végképp nem tudta, a történtek után mennyit engedhet meg magának.

– Rendben – zárta rövidre Vinca, akinek tulajdonképpen már átkecmeregni sem volt energiája a másik szobába. Hamar el is nyomta az álom, az sem zavarta, hogy úgy, ahogy volt, a még délután felvett ruhájában feküdt le. 

 

Hajnalban arra eszmélt, hogy John szorosan mellé bújt, átölelte, majd megsimogatta, a fülébe súgva, hogy “szeretem”. A következő kép, hogy már reggeledik, még mindig ugyanúgy összebújva fekszenek, majd John ezt súgja neki: “szeretlek”. Kicsit csodálkozott, majd egyszercsak valami meleg, talán nedves valamit érzett a karján. Ekkor végignézett magán, majd egyre inkább úgy érezte, hogy bántja a szemét valami éles fény. Lenézett, majd döbbenten értette meg az érzés okát.

– Suzy! Nem szabad! Éhes vagy, kutyus?

Suzy ugyanis éppen az ágyról lelógó karját nyalogatta, és feltehetően már unta magát a reggeli világosságban, játszani szeretett volna egy kicsit Vincával. A jelenetre aztán John is ébredezni kezdett mellette. Vinca felült, majd meglepetten konstatálta, hogy talpig felöltözve fekszik az ágy másik felén, ugyanúgy, ahogy este elaludt. Majd értetlenül nézett Johnra, aki hasonló állapotban dörzsölgette csipáit, és nem úgy tűnt, mintha fél perccel korábban még mondjuk nem ugyanott, ugyanúgy lett volna.

– Valami gond van? – próbálta megérteni Vinca furcsa méregetését.

– Ja, semmi… Csak magával álmodtam – mondta lassan rendezve saját gondolatait.

– Nocsak! És legalább már összetegeződtünk az álmában? – kérdezte John komisz mosollyal kacsintva a lányra.

Vinca ettől viszont totálisan zavarba jött és elpirult. Inkább nem is válaszolt rá semmit.

Reggelizni indulva, a recepciós pultnál ülő fiatal férfi ahogy kiszúrta őket, nagy fellendüléssel szólt oda nekik, láthatóan már jóideje várhatta, hogy megjelenjenek.

– Minor kisasszony! Legyen szíves kicsit idefáradni, kérem!

Meglepetten mentek oda hozzá, aki egy üzenetet kellett, hogy átadjon Vinca részére.

– Mr. Taylor kereste telefonon, azt mondta, nem érte el délután önöket és vissza sem hívták, így azt üzeni, hogy mielőbb menjenek be hozzá.

– Most? – néztek össze. Hiszen tudta jól az igazgató is, hogy elutaztak.

Megköszönték az átadott információt, majd mentek tovább az étkező helyiségbe reggelizni, ahol szombat reggelre már mégtöbb új vendég gyűlt össze. Vinca beszélgetni szeretett volna a hogyantovábbról, de már lassan semmit nem mert nyilvános helyen, hangosan megvitatni.

– Fenébe, még mindig nem hívtuk vissza az igazgatót – tudatosította magukban, hogy ez ismét el lett felejtve.

– Nyugodjon meg, ahogy visszamegyünk a szobába, ez lesz az első. De amúgy miért akarta, hogy azonnal bemenjünk? Mit gondol, rájött esetleg valamire…?

– Fogalmam sincs – tűnődött el Vinca. De cseppet sem nyugtatott meg ez az üzenet.

Igyekeztek rövidre zárni az étkezést, Vinca aggodalmasan haladt felfelé az emeletre. Alig léptek be John szobájába, valami éles hangra kapták fel a fejüket. John rögtön rájött:

– A riasztó! – azzal kiszaladt az erkélyre, ahonnan éppen rálátva a kocsira látta, hogy még mindig villogott a fényszórója. Azonnal bement a slusszkulcsért, mielőtt még felveri a zaj az egész épületet, majd leállította a riasztót. Körbenézve viszont senkit nem látott az autó közelében. A parkolóban mindössze egy család tartózkodott, az apuka éppen akkor nyitotta ki az ajtót a gyerekeknek, de igen messze is volt a Mitsubishitől, nem úgy tűnt, mintha bármi közük lett volna az esethez. Azért John ennyivel nem nyugodott meg, így lerohant a parkolóba megnézni az autót, körbejárta, kicsit átnézte, de nem talált rajta semmi rendelleneset. Visszaérve az emeletre Vinca próbálta megnyugtatni:

– Talán csak a néha feltámadó szél indította be a riasztót.

– Nem valószínű, de bízzunk benne, hogy tényleg semmi…

– Akkor talán egy kóbor macska lehetett az – találgatta Vinca, igyekezve megnyugtatni Johnt, de valójában leginkább saját magát, remélve, hogy most már semmilyen atrocitás nem érheti őket.

– Ne felejtsük el visszahívni akkor Mr. Taylort.

– Óhh, köszönöm, valóban. De mit mondjak neki…? Ezek után…

– Ami a telefont illeti, mondja azt, hogy nem tudta felvenni. Mondjuk éppen mászott. Utána meg nem volt térerő, vagy valami hasonló.

– Hát, jó. És ha valóban be akar hívni ma…?

– Csak mondja meg neki, hogy ma még nem tudunk bemenni. Talán majd hétfőn. Vagy inkább kedden. Elvileg keddig különben is itt lennénk még, nem is értem.

Vinca nagyon savanyú képet vágott. A kialakult, cseppet sem veszélytelen helyzet is zaklatta, az igazgatót sem értette, hogy vajon mi lehet ilyen sürgős neki, másfelől pedig az is nagyon bántotta, hogy nem akart még hazamenni. Félt tőle, hogy ha innen elmennek, akkor ismét félbeszakad minden, megint a szürke hétköznapok követik egymást, Johnnal pedig… talán ismét úgy dolgoznak majd egymás mellett, mint két idegen, vagy legalábbis egymástól független munkatárs. Már amennyiben még megvan egyáltalán az állása. És ez a gondolat nagyon elkeserítette. Amit hamarosan John is észrevett rajta, így rá is kérdezett.

– Mi baj van…?

– Semmi. Csak nem szeretnék hazamenni. Nem szeretném, hogy minden véget érjen…

Nem szólt semmit, de úgy érezte, érti, mire gondol a lány. Megnyugtatólag megfogta a kezét, majd végül ennyit fűzött hozzá:

– Nem lesz semmi baj.

Vinca lassan csak nekilátott annak a telefonálásnak, amit már a háta közepére sem kívánt. A készülék sokáig kicsöngött, mire Taylor felvette.

– Hallo, Vinca? Na végre! Már azt hittem, sosem érem el magát! Mégis hol az ördögben volt idáig?!

Vinca óvatosan benyomta a kihangosító gombot, majd szemével intve jelezte Johnnak, hogy csendben figyeljen, mert beszélgetésben van már.

– Bocsánat, csak tegnap nem tudtam felvenni, tele volt a kezem – hirtelenjében nem tudott jobbat kitalálni, de ennek hallatán viszont John alig tudta visszafogni magát, hogy fel ne röhögjön –, utána meg… sokáig nem volt térerőm, késő éjjel meg már nem akartam zavarni – vágta ki végül magát.

– A keze?? Mégis mivel?

– Hát, őőő…

– Jó, mindegy is, inkább az érdekelne, hogy haladnak, mivel múlatják ott az időt?

– Ó, köszönjük az érdeklődést, igazán remekül megy minden… Találtam még néhány további növény-ritkaságot, de ne aggódjon, mindent alaposan lejegyzeteltem, jövő héten viszem a beszámolókat – improvizált, noha többnyire igaz is volt, amiket mondott.

– Nos, éppen ez az, nagyon jó lenne, ha ma már be tudnának fáradni a munkahelyükre! Itt már mindenki magukat keresi, halmokban áll a munka, maguk meg nyaralgatnak.

– De hiszen a terepre jöttünk kiszállni, az ön utasítására!

– Igen, tudom. De addig itt ki végzi el a munkát?! – kezdett idegeskedni Taylor. – És különben is, most hol is vannak pontosan? Meg egyáltalán, Mr. Hedera ott van magával?

Vinca kérdőn nézett társára, aki határozottan bólintott neki, így kis habozással rávágta a telefonhoz hajolva:

– Igen, persze, itt van ő is. Éppen… Egy fát nézeget. Adjam esetleg?

– Adja, kérem! – vágta rá türelmetlenül az igazgató.

Vinca igykezett úgy tenni, mint aki kicsit távolabbra szól át Johnnak, aki persze vette a lapot, így csak pár másodperc szünet után szólt bele a telefonba.

– Üdvözlöm, Mr. Taylor. Segíthetek valamiben? Utólag láttam meg, hogy keresett, csak tegnap olyan későn értünk vissza a terepről, már meg sem néztem este a telefonom – füllentett ügyesen. – Éppen kint vagyunk az erdőben, ahol nagyon gyenge a térerő, ha esetleg megszakadna a vonal, akkor ez lesz az oka…

– Ja, most is ott vannak? Na, jó… Akkor ezek szerint ma délutánig már be sem érnek a vállalathoz??

– Nem, az biztosan nem fog menni – reagálta le, látszólag sajnálkozva John.

– Jó, holnap vasárnap, akkor meg ne is jöjjenek, viszont hétfőre mindenképpen várom mag…

De a mondatot már nem fejezhette be, mert John egy gyors mozdulattal megszakította a hívást. Vinca aggályosan nézett rá, mire ő vigyorogva szólalt meg:

– Én mondtam neki, hogy bármikor megszakadhat a vonal!

Ezen legalább Vinca is jól szórakozott, noha azt nem tudta, hogy akkor most hogyan tovább.

– És akkor most…? – nézett kérdően Johnra.

– Mindjárt kitaláljuk. Például, mit szólna hozzá, ha itt maradnánk, és ma bepótolnánk azt a tegnapi laza napot? Vagy legalábbis megpróbálnánk… – fűzte hozzá John, immáron bármire felkészülve.

– Rendben van, nekem jó lesz – egyezett bele örömmel Vinca.

– Ezeknek a papíroknak viszont jó lenne találni valami biztonságos helyet addig.

– Betegyük talán a ruhásszekrénybe?

– Nem, annál valami biztosabb helyre kellene rejteni…

John elkezdett alaposabban körbenézni a lakrészben, de a kisméretű lakosztályban nem talált semmi, arra alkalmas helyet. Valami széfre gondolt inkább, de akkor már úgy volt vele, a szállón belül talán már ott sem lenne biztonságban. Legvégül más ötlete támadt.

– Elvisszük a papírokat Bobhoz. Ott garantáltan nem keresné senki, és biztosan tudnak neki szorítani helyet a házban.

Ez végülis jó ötletnek tűnt, így John gyorsan csinált egy fotót a nagyjából összerakott papírokról, és átküldte Kingéknek, hogy mégis milyen mennyiségről lenne szó. Ők persze azonnal, segítőkészen mondtak rá igent, üzenetben meg is beszélték, hogy hamarosan elindulnak, nagyjából egy órán belül, ezúttal kényelmes tempóban odaérnek. A kutyát még le kellett vinni, Vinca is rendezkedett, így addig John levitte a kocsiba a papírokat. Vinca közben a két szoba között ingázott néhány ruhadarabbal meg a telefontöltővel, Suzynak vizet adott, aztán az útra kezdett készülődni. Becsukta az ablakokat a szobákban, aztán éppen kiment, mikor John jött visszafelé, még a folyosón megbeszélték, hogy körülbelül tíz perc, aztán tulajdonképpen indulhatnak is, a kutyát majd leviszik, amikor már a kocsihoz mennek le. Ahogy ezeket így átbeszélték, John még valami pulóver-féléért ment volna vissza a szobájába, mikor ismét hangos riasztózaj verte fel a csendet az ablakuk alatt.

– A francba! – rohant be, egyenesen az ablakhoz. – A büdös… áááá…!

– Mi történt? – szaladt utána Vinca.

Ebben a pillanatban egy narancssárga kisautó húzott el a Pajero mellől, amiből még mindig folyamatosan szólt a riasztó hangja. John elképedve fogta a fejét, egyszerűen nem akarta elhinni, ami történt. Rohanni akart a kocsihoz, de már minek… Végül csak kinyomta a riasztót az ablakból, majd elindultak lefelé a parkolóba. Sajnos beigazolódott legrosszabb balsejtelmük. A terepjáró egyik zárját megfúrták, az éppencsak lepakolt papírkupac pedig nyom nélkül eltűnt a jobb első ülésről.

John teljesen elkeseredett és magát okolta a történtek miatt. Bobbyékat felhívták, hogy az eset után mégse várják őket. Bob persze szóhoz sem jutott a hírek hallatán, és fokozottan kérte barátját, hogy nagyon vigyázzanak magukra.

– Na, akkor ennyit a mai felhőtlen, laza programról – állapította meg keserűen Vinca, aztán ránézve Johnra rájött, hogy jelen helyzetben inkább ő szorul gyámolításra.

John az ágya szélére ült, majd fejét a tenyerébe támasztva, láthatóan gondterhelt volt. Amire persze meg is volt minden oka. Vinca szabályosan megsajnálta őt, de fogalma sem volt, hogyan tudna segíteni. Leguggolva mellé megfogta karját és megsimogatta a hátát.

– Mi van a kocsival? – kérdezte végül.

– Semmi. Nem súlyos. Feltörték a zárat, de szerencsére nem feltűnő. Aki akarja, persze ki tudná nyitni, aki meg nem, az úgyse nyúl hozzá. Lassan ez már a legkisebb bajom. De sajnos semmi nem maradt a papírokról. Még egy átkozott fotót sem készítettem róluk. Illetve csak azt az egyet, amit átküldtem az előbb Bobnak, hogy mekkora hellyel készüljenek. De az tényleg csak egy elnagyolt kép, talán a fölső lapok látszódnak rajta, az semmi.

– Talán még így is több, mint a semmi. Mindenesetre legalább már nagyjából tudjuk, hogy mi van bennük. Vagy legalábbis, rájöttünk bizonyos összefüggésekre. Kétségtelenül kapcsolat van az egyes személyek és helyszínek között.

– Legalább a Smart rendszámát felírtam volna! Még csak az sem jutott hirtelen eszembe – kesergett John.

– Én viszont megjegyeztem. Azt hiszem…

– Tényleg? – derült fel John arca.

– Tényleg – erősítette meg mosolyogva Vinca.

– Hát, jól van. Legalább ennyi megmaradt. Meg, amit meg tudtunk jegyezni – foglalta össze, most már valamelyest bizakodóbb hangulatban. – De tudja mit? Én ígértem egy nyugodt, kellemes napot. Szerintem tegyük félre ezt az egészet, a kocsit majd megnézetem holnap, vagy ha hazamentünk, rosszabb úgyse lesz, ha meg valaki elviszi így… hát már az sem érdekel. Viszont, van itt egy park a szálló mögött, ha jól láttam, még egy tanösvény is kapcsolódik hozzá. Esetleg van kedve egyet sétálni?

– Menjünk! – bólintott rá Vinca örömmel.

Már késő délután volt, mire visszaértek a szállóra. Gyors rutinellenőrzés után megállapították, hogy a kocsihoz vagy bármilyen más, személyes tárgyukhoz azóta nem nyúlt hozzá senki. Úgy döntöttek, hogy bár a papírokat meglovasították, egy rövid, taktikai megbeszélést még folytathatnak a vacsora előtt.

– Megpróbálunk rákeresni a Smartra? – kérdezte Vinca, némi aggállyal, mert nem volt teljesen biztos a megjegyzett rendszám utolsó két betűjében.

– Próbáljuk meg!

Azzal nekiláttak az adatbázisból történő lekérdezésnek, de minden bizonnyal Vinca mégiscsak rossz betűkombinációt memorizálhatott, mert több nekifutás után sem jutottak eredményre.

– Sajnálom. Azt hittem, sikerül, csak mire alkalmam volt felírni, már nem voltam benne biztos.

– Ne bánkódjon, ez már részletkérdés, valahogy majd csak kiderítjük, ha mégegyszer felbukkanna az a kocsi. Ha pedig nem… hát akkor már szinte mindegy is.

– Igaz is. Tulajdonképpen mit fogunk most csinálni? Úgy értem, a kiderített információkkal… És Taylor? Mit mondjunk neki? Valójában, ha a kezünkben lennének a papírok, még akkor sem állhatnánk elé szembesíteni, azon kívül, hogy kiröhögne minket, az állásunk ugrana, biztosan nem hatná meg az álláspontunk a kivételes növényritkaságokról… Sőt… Ha tényleg benne van, talán még bajba is kerülnénk miatta.

– Nos, ezt tényleg nem zárhatjuk ki – tűnődött el John. És őszintén szólva, jelen pillanatban még fogalmam sincs, mit fogunk kezdeni mindezzel. De valamit kitalálunk. Megígérem!

Vincát ez az ígéret voltaképpen megnyugtatta. Bár jelen pillanatban minden szempontból vesztésre álltak, tudta: ha John valamit megígér, akkor az tényleg úgy is lesz. Ugyan még nem tudta, hogyan, de önmagában a tudat már megnyugvással töltötte el.

– Jól van, akkor egyelőre kivárunk és gondolkodunk, jól értettem? – kérdezett rá a biztonság kedvéért Vinca.

– Igen. Pillanatnyilag nincs jobb javaslatom. Jövő héten visszamegyünk dolgozni. És, bár nem lesz egyszerű, de igyekszünk úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és nem tudnánk semmiről. Legalább addig, amíg teljesen felvértezzük magunkat.

– Mire gondol pontosan?

– Nekem nagyon sok adat még a benti számítógépen van. Azokat, ha törik, ha szakad, le szeretném menteni. Önmagában nem annyira érdekesek, részben saját feljegyzéseim, amiket… amennyiben ugrana az állásunk sem szeretnék elveszíteni.

Vinca erre egyetértően bólogatott.

– Másfelől – folytatta John –, van ott jónéhány szerződés, nyilatkozat, tudja, a szokásos dolgok, amiket eddig intéztünk a vállalat részére.

– Igen, persze.

– Nos… önmagukban szintén semmitmondó papírok, viszont ebből az új megközelítésből… akár még szerepük is lehet. Így megpróbálnám azokat is lementeni a vállalati adatbázisból… Nem tudom, sikerül-e, de egy próbát megér.

– Ebben teljesen igaza van – tűnődött el Vinca. – Rendben, akkor ennek tükrében lenyeljük a békát, és akkor jövő héten mosolyogva kezdjük a munkát. Jobbat nem tehetünk – foglalta össze Vinca, belátva a praktikusnak tűnő taktikát.

– Viszont, Vinca… – nézett rá John komoly tekintettel. – Figyeljen rám. Ha visszamegyünk a vállalathoz… Kénytelenek leszünk úgy tenni, mintha… közöttünk semmi nem történt volna. Sajnálom, nem örülök neki, sőt, és nagyon kérem, ne gondolja, hogy ez nekem így jó, vagy ezzel lezártnak tekintem a dolgot… Viszont jelenleg ez a saját érdekünk. Ugyanis Taylor elvileg még nem tud semmit. Remélhetőleg. És nagyon nem szeretném, ha lépéselőnyhöz jutna azáltal, hogy rájönne, mi együtt összeszövetkeztünk, és teljes erőbedobással próbáljuk közösen leleplezni, ami a háttérben folyik. Vagy legalábbis, jelen fázisban felgöngyölíteni az ehhez vezető szálakat. Sajnálom, tényleg. Mindössze annyit szeretnék, ha egyelőre nem fogna gyanút. Ezt így meg tudja érteni…? – nézett rá továbbra is kérő tekintettel.

Vincát persze nem dobta fel ez a fejlemény, mivel tartott tőle, ha visszamennek, ennyivel félbe is szakad, ami jóformán még el sem kezdődhetett. Logikailag viszont egyet kellett értenie Johnnal, sőt, gyakorlati értelemben még ő maga is okos lépésnek találta.

– Rendben van, megértettem – mondta végül egyetértően Vinca, noha a lelkesedés azért hiányzott hangjából.

– Köszönöm – nézett rá szeretettel John, miközben megfogta a lány kezét, és egy csókot nyomott rá.

– És tulajdonképpen, meddig is maradunk akkor? Hétfőn tényleg be kéne már mennünk…?

– Nos… Azt már sajnos nem hallhattuk, mert ott megszakadt a vonal – kacsintott rá John –, így ha van kedve, felőlem kedd reggelig is maradhatunk, legfeljebb aznap délután még beugrunk az irodába, legalább felmérni a terepet.

– Rendben, addig van még egy kis időnk… – jegyezte meg Vinca, sokat sejtető tűnődéssel kísért örömmel az arcán. – Egyébként lenne még dolga? Úgy értem, fent, a terepen.

– Nem, részemről már végeztem. Csak két-három napnyi munkám lett volna eredetileg is, azokat sikerült befejeznem.

Vinca elmosolyodott, és inkább nem kérdezett rá, hogy akkor tulajdonképpen miért is jöttek egy teljes hétre, mert úgy egyébként a helyszínen ő sem tervezett többet három napnyi munkánál.

10. fejezet: Éjszakák leple alatt

Már jócskán alkonyodott, mikor az utolsó, nagyobb hegyet elérték, melyen a szálláshelynek választott kis faház is emelkedett. Igen jó tempóban haladtak végig, de tudták, hogy sötétedés előtt már így sem érnek vissza. Ennek is örültek, hogy legalább az ismerős területet sikerült elérniük. Felfelé még egy kis szusszanóra is megálltak, éppen azon a helyen, ahol bő egy hónappal ezelőtt egy őz riasztotta meg őket. Ekkorra már Suzy is jócskán elpilledt, Vinca pedig egy jókora kőre huppant le kényelmesen, éppen arra, amelyen korábban John ült, amikor hosszasan néztek egymás szemébe, még az állat felbukkanása előtt. Ezúttal John állt nagyjából arrafelé, mint korábban ő, csak valamelyest közelebb, úgy másfél méternyi távolságra tőle. Vinca rápillantott, mire ugyanazt a meleg szempárt találta nekiszegeződni a szürkületben. Nem szólt semmit, de a tekintetét sem vette el. És John sem. Vincát ismét ugyanaz a jóleső borzongás járta át, és elhatározta, ezúttal kivárja mi lesz a vége, az sem érdekli, ha egy egész vaddisznó csorda csörtet is el mellettük.

Vaddisznók ugyan nem jöttek, de egy távoli lövést ezúttal is hallottak, vélhetően éppen arról a helyről, ahonnan visszafelé tartottak. Ezúttal viszont nem foglalkoztak vele, szinte kizárták maguk körül a külvilágot. Illetve, John alig észrevehetően mosolygott a bajsza alatt, majd nagyon lassan, kimért léptekkel megindult a lány felé, de a tekintetét még ekkor sem vette el. Vinca szíve hatalmasakat dobbant, nem tudta, mire számítson, de most már mindenképpen ki akarta várni, mi fog történni. John ahogy elé ért, lassan odahajolt hozzá, gyengéden átfogta a nyakát és finoman maga felé húzva megcsókolta. Ezúttal viszont Vinca is jelen volt, teljes átéléssel adta át magát a pillanatnak, mintegy bepótolva a hétvégén elszalasztott lehetőséget.

Hosszan elidőztek így kiélvezve egymás közvetlen társaságát, melynek az egyre kényelmetlenebbé váló sziklaormon való ülés kezdett véget vetni, majd egyszercsak beugrott Johnnak is, hogy tulajdonképpen nagy sietségben vannak a szállóhely felé. Felocsúdva, fél kézzel még mindig átkarolva a lányt, simította végig a szakállát:

– Lehet, hogy nem ártott volna megborotválkoznom.

– Nem szükséges – mosolygott rá Vinca –, igazán jól áll magának.

– Nos… hogy kinek mi áll jól, az megint más kérdés… – azzal szépen lassan megindult a félbeszakított út folytatásán.

Vincának kellett még pár másodperc, mire megértette (vagy inkább megérezte), hogy pontosan mire is célozhatott John, noha valójában ezt sem bánta, és a sötétben jókat vigyorgott magában az elhangzottakon.

 

Már egészen rájuk sötétedett, mikor az utolsó szakaszon botorkáltak felfelé, ami egyenesen a kisházhoz vezetett. Ráadásul naplemente után az idő is egyre hűlt, így fáradtan már nem esett olyan jól a menet.

– Azért egy elemlámpát igazán hozhattunk volna magunkkal – bosszankodott magára Vinca.

– Hoztam.

– Hát akkor…? – tárta szét karját értetlenül.

– A kocsiban hagytam.

Vincából ebben a pillanatban kitört a röhögés, és további bosszankodás helyett inkább elővette mobiltelefonját, hogy annak fényénél találják meg a fák között vezető utat.

 

Visszaérve a faházhoz mindent ugyanúgy találtak, ahogy kora reggel hagyták. Hullafáradtan igyekeztek minél előbb lefekvéshez elrendezkedni az áthűlt helyiségben. Vinca előhúzott még egy vékonyka túradzsekit is, mert egyre jobban didergett. John puskáját a falnak támasztotta és megitatta Suzyt. A telefonokat, néhány apróságot a fal mellett álló kisasztalra pakolták ki, melyről előtte John lesöpört egy kis koszt, majd közelebb húzta az ágyhoz. Lábnyomok voltak rajta, vélhetően bakancs nyomai. Megesküdött volna rá, hogy egy hónappal ezelőtti látogatásuk alkalmával még nem volt koszos az az asztal.

A reggeli csomagban találtak még néhány szem gyümölcsöt, amit mohón fogyasztottak el. John a korábban házba lepakolt hátizsákból elővett egy üveg félszáraz fehérbort és övéből kihúzva bicskáját, kinyitotta vele, majd a lány felé kínálta.

– Igyon csak, legalább egy kicsit átmelegíti!

Eredetileg a kellemes hangulat fokozására, mondjuk egy jóízű beszélgetéshez, netán a gátlások oldására szánta, de jelen helyzetben annyival is beérte, ha csak az éjszakai vacogásukat enyhíti. Estére tényleg nagyon lehűlt a levegő, amit a kisház is hamar átvett, hajnalra talán még talajmenti fagyra is számítaniuk kellett.

Vinca ekkor tudatosította a helyzetet:

– Itt csak egy ágy van.

– Valóban – erősítette meg John. – De milyen szerencse, hogy aludtunk már közös ágyban! – röhögte el magát, utalva Vinca múlt éjszakai húzására, minthogy az ő ágyán nyomta el az álom, lényegében kitúrva a saját fekhelyéről.

Ezzel a tényállással Vinca sem tudott volna vitatkozni, így aztán elfogadta a helyzetet.

Éjjelre Vinca az összes elhozott ruhadarabját magára vette, miután az a pár korty bor sem mentette meg a folyamatos cidritől. Olyan nagyon nem is kívánta ebben a hidegben, majdhogynem éhgyomorra. Az éjszaka nyugodalmasan telt, ahhoz túlságosan kimerültek voltak, hogy az arra ólálkodó vadállatok hangjaira felkeljenek. Egyedül a hideg miatt ébredtek meg néha, Vinca igyekezett minél kisebbre összekucorodni, és egy kis lopott hő reményében közelebb férkőzni társához. Azért a biztonság kedvéért fagyos kezeit az éjszaka leple alatt átcsúsztatta John pólója alá, amitől máris jobban érezte magát.

 

Kora hajnalban John kelt fel elsőnek, a hidegben már nagyon nem akaródzott visszafeküdnie, így megpróbált inkább valami ennivaló után nézni. Hűséges társa lelkesen loholt nyomában. Pár perccel később Vinca is felkászálódott, majd miután nem látta őt a házban, körülnézett kint is, amire Suzy rohant elé. A kutyus kíséretében hamar megtalálta Johnt, aki a bokrok között bóklászott. Majd egyszerre csak visszafojtott hangon megszólalt:

– Nyuszi! Kis nyuszi!! – lelkendezett a lány, ujjával egy távolabbi növény-csoportosulás felé mutatva.

John abban a pillanatban célzott és lőtt.

– Suzy, hozd ide!

A kutya kötelességtudóan iramodott el a lövés irányába, majd a bokrok közül pillanatokon belül a nyúllal tért vissza. Vinca elképedve nézte a jelenetet.

– Jajj, szegény! De hát annyira édes volt! – biggyedt le a szája.

– Valóban aranyos volt – erősítette meg céltudatos közömbösséggel John. – De azért a nyúl sültet csak megeszi maga is?

– Meg, meg… – törődött bele a lány, aki bár még mindig mérges volt rá a kíméletlen élelemszerzés miatt, egyúttal már korgó gyomrát is sajnálta, így aztán némi duzzogás mellett elfogadta a helyzetet. Egyébként sem volt az az elvakult típus, aki az erdészeket az indokolatlan favágással, a vadászokat pedig állatgyilkolással vádolta volna. Ahhoz már elég jól ismerte a folyamatok valós hátterét. De most mégis szíven ütötte, hogy az aranyos kis nyuszit a szeme láttára lőtték ki. Amivel egyébként Jonh látszólag egyáltalán nem törődött.

– Vissza kell ma mennünk a hegyre – szólalt meg végül a férfi. – És ehhez még egy éjszakát kénytelenek leszünk itt tölteni.

Vinca szeme elkezdett szikrákat szórni, láthatóan már éppen jelezni akarta, hogy ehhez azért neki is lenne egy-két szava, de John tudta, mire gondol, ezért gyorsan megelőzte.

– Nyugodjon meg, ma éjszaka nem fogunk fázni. Be kell gyújtani a kályhát.

És valóban: a házikóban egy apró vaskályha is állt, melynek csöve a tetőn át volt kivezetve. Igazán nem volt nagy, de arra éppen elegendő, hogy a kis helyiséget kényelmesen felfűthesse. Üveges ajtóval volt ellátva, amin keresztül látni lehetett, hogy mennyire égett le a tűz, mikor kell még pakolni rá.

Vinca kis vonakodással egyezett bele a rögtönzött programba, bár nagyon szerette volna már kipihenni magát, és lehetőség szerint egy forró zuhany után kiadósat étkezni, viszont a tegnap látottaknak ő is mindenképpen a végére szeretett volna járni.

– Nagyon korán van még – folytatta John –, és innen már lényegesen közelebb vagyunk, mint a kocsitól, ezenkívül a tegnap tett felesleges köröket le is tudjuk vágni, ezzel legalább egy órát megspórolunk. – Láthatóan ő már régen átgondolta a lehetőségeket, így arra is volt ideje, hogy Vinca aggályaira is kielégítő megoldást találjon. Tulajdonképpen sikerült neki, mert a lány, némi aggodalmaskodást követően végülis beleegyezett. A turistaszállóba még gyorsan leszóltak, a portás szerencsére azonnal felvette a telefont, így egyeztetni tudták, hogy másnap reggelig még ne várják őket.

John arra gondolt, hogy a nyúl elkészítésére megkéri Vincát, de aztán megesett rajta a szíve, és inkább előhúzott egy vadászkést, amivel gyakorlott mozdulatokkal nyúzta meg, majd készítette elő a húst. Addigra Vinca már jelentősebb mennyiségű száraz faágat gyűjtött össze, amit nagy kupacba rendezve igyekezett is minél előbb meggyújtani. Így, mire John végzett a vaddal, már egyből sülhetett is. Fűszerezésre az előző nap bekészített apró tasakos sót és borsot tudták felhasználni. Bár eddig nem látták értelmét a feleslegesen cipelt holmiknak, most igen jól jött.

– Éjszakára is tegyünk félre a vaskosabb ágakból! – rendezkedett John. – Az lassabban ég le, vélhetően egész éjjel tartani fogja a meleget.

Vinca egyetértően válogatott a fakupacban, aztán még tett néhány további kört újabb tűzifának való után kutatva, Suzy társaságában, akit egyébként alig lehetett addigra már elcsalogatni a sülő hús közeléből. Az előző napról megmaradt kávét a termosz fém kupakjában forrósították át, a mellé csomagolt cukorral és tejszínekkel legalább olyan jól esett nekik, mintha csak frissen főzték volna le. Egy kis lélekmelegítőre és energiára már nagy szükségük volt.

 

A nyulat elfogyasztva új erőre kaptak, még Vinca lelkesedése is visszatért, ahogy az éppen felkelő nap legelső sugarai reménytkeltően kecsegtettek a várható kellemes időjárással. A maradványokat a leégett parázsra dobva, majd maguk után mindent biztonságosan elrendezve, jókedvűen vágtak neki a napi útnak. Johnnak ezúttal is igaza volt: így, hogy már ismerték, merre járható az út, és tegnap hol tettek felesleges kitérőket, lényegesen gyorsabban tudtak haladni. Jelentős előnyt szereztek azzal is, hogy nem az autótól, hanem a kisháztól indulhattak, így még jóformán dél sem volt, mikor a tegnap látott szennyvíz-kifolyócső mellett elhaladva elérték az épület-komplexumot. Ezúttal fel sem másztak a cső vonalán, hanem a hegyet a túloldalról kerülve, a lankásabb szakaszon kapaszkodtak fel. Így teljesen el tudták érni a kerítés határát, amit előző nap a meredek partszakasz miatt nem sikerült. John igyekezett több szögből is fotókat készíteni. Ahogy azt sejtették, a másik oldalról eljutottak a főbejáratig, ahol igen jelentős mennyiségű autónak terveztek parkolóhelyet. Jelenleg is ott állt néhány gépjármű, ezért igyekeztek a félreelső fák takarásában, távolabb maradva, észrevétlenek maradni. Egyszercsak Vinca szeme elkerekedett:

– Én azt az autót már láttam! – suttogta erélyesen.

– Melyiket?

– Azt a nagyon béna narancssárgát!

– A Smartra gondol?

– Igen, arra!

– Biztosan sok ilyen autó van forgalomban.

– Aligha, de legalábbis a nyakamat tenném rá, hogy ez ugyanaz, meglehetősen feltűnő, de eddig nem sokkal találkoztam.

– Rendben van, tegyük fel – fogadta el feltételesen válaszát John. – És hol látta korábban azt az autót?

– Sajnos most hirtelen nem tudom… De ha beugrana, mindenképpen szólok. Egyébként meg abszurd, mégis hogyan kerülhettek ide azok a kocsik? A területet elvileg minden irányból sorompók védik, behajtani tilos, engedéllyel is csak nagyon indokoltan, hosszú procedúra árán. Elvileg.

– Hát ezt magam sem tudom – tűnődött el John.

A parkolót elhagyva a főbejárattal szembe értek, ahol megpróbáltak ismét jobban visszahúzódni a fák takarásába, mert közvetlenül a komplexum körül teljesen ki volt tisztítva a terület. Tartottak tőle, hogy bárki megláthatja őket, az ablakokból némi fény és enyhe zaj szűrődött ki, feltételezhetően tartózkodtak bent, amiről a füstölő kémények vagy talán páraelszívók is árulkodtak. A kapuval szemben még távolról is tökéletesen ki tudták venni az ajtó feletti, igényes dizájnnal készített nagyméretű feliratot: Mandrake Residence. Értetlenül néztek egymásra.

– Mandrake…? Meg rezidencia? Ez mégis mit keres itt?! – döbbent le John. – Egyáltalán, hogyan épülhetett ide bármi is, amikor egy menedékház létesítése sem valósítható meg a területen?

– Mandrake, azaz mandragóra… Hát, igen találó, néhányat láttam is idefelé jövet – kuncogott Vinca sokat sejtetően. De aztán hirtelen elkomorodott: – És egyébként fogalmam sincs, magam sem értem, hogy lehet itt egy ekkora… luxusszálló? – mondta ki végül az egyértelműt.

Igyekeztek továbbra is takarásban maradni, de folyamatosan készítették a felvételeket. Szépen lassan körbe értek az épület mellett, helyenként jobban beláttak a parkosított területre, ahol több medencét, valami színpadszerű emelvényt – vélhetően alkalmi szórakozóhelyet –, kültéri grillezőt és egy bárpult-féle lètesítményt is láttak. Legnagyobb megdöbbenésükre, közvetlenül a szálló parkja mellett álló, szabad, de szintén tisztán tartott területen, még egy helikopter leszálló is elhelyezkedett a komplexumon kívül.

Ahogy végeztek a terepszemlével, igyekeztek minél előbb eltűnni a helyszínről, főleg, miután egy harsányabb kacagást is véltek hallani az épület felől. Ahogy távolodtak, egyre bátrabban kezdték el feldolgozni és átbeszélni az imént tapasztaltakat. Noha inkább mindketten kérdéseket tettek fel, melyekre egyelőre nem volt válaszuk. Már majdnem elérték a szennyvíz-kifolyó csőnél a patakot, számolgatták, hogy ma kényelmes tempóban is előbb visszaérnek, mint előző nap, amikor egyszercsak a hátuk mögött egy erélyes, parancsoló hang szólította le őket:

– Maguk meg mit keresnek itt?!

Hirtelen a vér is meghűlt bennük. Hátrafordulva egy középmagas, szinte kopaszra nyírt hajú, szigorú tekintetű alak meredt rájuk. Gyors lélekjelenléttel John szólalt meg:

– Jó napot, természetvédelmi őrök vagyunk, maga mit keres itt?

– Na, ne mondja, igazán?! Mutassa az igazolványát!

Vinca már teljesen halálra vált, szerette volna valahogy finoman kimagyarázni magukat a szorult helyzetből, de erre John egy lélegzetvételnyi időt sem hagyott neki, ráadásul válasza – úgy vélte –, messze tovább súlyosbította a kialakult kutyaszorítót. Szerette volna arcát a tenyerébe temetni és köddé válni, miközben el nem tudta képzelni, hogy ezek után mi fog történni.

John viszont zavartatás nélkül nyúlt bele farzsebébe, ahonnan előhúzta tárcáját, majd kinyitva, egy kártyákkal telt rekeszt a megfelelő részhez lapozva, odanyújtotta az ember orra elé. Az valamit bosszúsan mormogva jelezte, hogy jobban tennék, ha nem sétálgatnának többet arrafelé, majd mikor John jelentőségteljesen, fegyverére markolva kicsit igazított rajta a vállán, akkor az alak nagyot köpött, majd hátat fordított és eltűnt az épület irányában.

Vinca falfehér arccal gyalogolt tovább útjukon, amennyire csak tudta, szaporázta lépteit. Jó darabig meg sem mert mukkani, egyetlen dolog járt a fejében: minél előbb visszaérni a biztonságos területre. Már jóideje haladtak, jócskán elhagyva a hegyet, ahonnan a patak is eredt, mire először meg bírt szólalni.

– Természetvédelmi őr…? Hát ez meg?

– Korábbi munkahely. Természetesen nem itt, de azt már szerencsére meg sem nézte a barátunk.

Vinca hálásan mosolygott, és magában áldotta, hogy társának ennyire helyén van az esze, amit nem fél használni, ha éles helyzetbe kerülnek.

Ebben a pillanatban egy lövés hangot hallottak, majd pár másodperccel később még egyet. Egyértelműen a hegy irányából jött, de valahogy nagyon közelinek tűnt.

– Azt hittem, ilyen csak a mozikban van! – sápítozott Vinca, aki addigra már bőségesen megbánta, hogy korábban igent mondott John félig-meddig illegálisnak mondható kalandtúra-felkérésére. – Na, tessék – fakadt ki félelemből eredő feszültségében –, egyszer mondok magának igent, és máris egy krimi kellős közepén találom magam!

– Nyugodjon meg, Vinca! Elhiheti, hogy számomra is újszerű a felállás, elárulom, még én sem voltam ilyen élethelyzetben, hogy vadásztak volna rám. De tudja mit? Ha ezt megússzuk ép bőrrel, megígérem, hogy elhívom magát valami békés, nyugalmas randevúra! Már amennyiben igent mond még rá…

– Ha ezt túléljük – reflektált Vinca aggodalmas tekintettel –, bármire igent mondok magának, csak valahogy ebből keveredjünk ki élve – és bízott benne, hogy pár óra múlva már tényleg csak ilyen másodlagos problémákon kell majd agyalniuk. Minden esetre Johnnak nagyon tetszett könnyelmű ígérete, amitől szélesen vigyorgott, remélve maga is, hogy további bonyodalmak nélkül megúszhatják ezt a váratlan kalandot.

A történtek hatására ma is feszített tempóban haladtak, de még csak késő délutánra járt, mire elérték a biztonságot, illetve szállásukat jelentő hegyet. A váratlan élmények hatására kellően kimerültek, de nagyon örültek neki, hogy végre túl vannak rajta. A látottakat és hallottakat nem volt erejük átbeszélni, igaz, még mindig több volt a megválaszolatlan kérdés, mint amit megtudtak. Egyedül John kezdett el telefonján bogarászni, ahogy leült az ágy szélére. A Mandrake Residence-re próbált valahogy rákeresni, vagy bármit kideríteni róla, de egyszerűen semmilyen hivatalos nyomát nem találta az épületnek. Több megközelítésből is próbálkozott, de minduntalan sikertelenül járt.

Közben Vinca rakosgatta össze a hajnalban összegyűjtött faágakat, és hordta be őket a kis kályha mellé. Látta, hogy John teljesen belemerült a kutatásba, nem akarta őt feleslegesen megzavarni. Így Suzynak töltött vizet a tálkájába, majd maga is leült egy kicsit pihenni.

– Sikerült valamit találni? – hajolt át végül John válla fölött, hogy ő is láthassa, hol tart a dolog. Abban teljesen biztos volt, hogy a nap rejtélyei kapcsán kutakodik.

– Nem, semmit. Említést sem tesznek róla.

– De mit dob ki a kereső?

– Azzal kapcsolatban, amit mi keresünk, az égvilágon semmit.

– Felettébb különös. Ekkora hodály, és még csak egy honlapja sincs…?

Vinca közben hátulról finoman átfogta John nyakát, hogy jobban odalásson a kijelzőre.

– De talán próbálja meg valahogyan közvetlenül beírni a webcímet, nem a keresőbe, hanem a böngészőbe. Csak kell lennie…! Talán csak a keresőrobotok vannak kitiltva róla.

John ismét próbálkozott, majd néhány sikertelen névváltozat után a simán egybe írt mandrakeresidence http-címre valóban bejött egy látszólag üres weblap.

– Valami van, de csak beléptető-felület, jelszó nélkül nem enged tovább…

– Ajj… No mindegy, nem sok, de ezzel már kezdhetünk valamit – derült fel Vinca, noha John nem igazán értette, mire mennek egy jelszóval elzárt, így számukra lényegében üres webfelülettel.

Estére ismét nagyon lehűlt a levegő, ami akkor már a kisházban is érezhető volt. Vinca sürgetőnek vélte megoldani a fűtés kérdését, így elkezdte alaposabban szemügyre venni a kályhát, majd John utasításai szerint begyújtott. Ami aztán túl jól sikerült, mert a kisebb ágdarabok pillanatok alatt leégtek, viszont szinte azonnal bemelegítették az apró helyiséget. John jobbnak látta kitenni az ajtó elé a múlt éjjel megkezdett bort, mert már előre látta, rövidesen igen meleg lesz odabent. Ami így is lett, így a vastag pulóvereket el is csomagolhatták. Végül végigterítette az egyik szétnyitott hálózsákot az ágyon, mintegy vastag lepedőként szolgálva, a másikat pedig hasonlóképpen odakészítette mellé takarónak, amennyiben szükség lenne rá. Majd elzárta a kályhán a levegőnyílást, aztán ismét leült az ágyra, kicsit rendezgetni az aznapi fotókat, helyszíneket.

– Mit is mondott erről a mandrake növényről…? Mandragóra?

– Igen, az, Mandragora officinarum. Nem ismeri? – nevetett fel Vinca.

– Nem. Miért, mit érdemes róla tudni?

– Nos, elég sokminden terjed róla, napjainkban már alig ismerik, de például az ókor és középkor emberét jobban foglalkoztatta, rengeteg elnevezése van, számos hiedelem is fűződik hozzá…

– Meséljen! – várta John a folytatást, s azzal kilépett az ajtó elé a jól behűtött, bő fél üveg fehérborért, nagyot lélegezve a szinte fagyos, nyirkos erdei levegőből. De akkor már félmeztelenre vetkőzött a melegben, viszont kiszellőztetni sem szerette volna, mert tudta, az éjszaka ismét nagyon hidegnek ígérkezik.

– Például a gyökere: egyesek szerint ember formájú, így valamikor egyenesen emberi tulajdonságokkal ruházták fel. Úgy tartották, ha kitépik a földből, olyan elviselhetetlen visításba kezd, melyet csak trombitaszóval ellensúlyozva lehet kibírni. Máskülönben beleőrül, aki hallja... Vagy például akasztófa manónak is nevezték, mert úgy vélték, hogy a bitófa alatt nő… az akasztott írmagjából… De rontásokhoz, látomásokhoz egyaránt használták.

John közben már kinyitotta a bort, és töltött mindkettőjüknek a kulacsok pohárszerűen kialakított tetejébe. A tűz halk duruzsolással és a nyirkosabb ágak hatására ütemes pattogással égett, a kis üvegablakon keresztül tompán bevilágítva és borostyánfényben úsztatva a szobát. Még mindig igen meleg volt, a hűvös bort jól esett kortyolgatni.

– Folytassa! – kérte John őszinte kíváncsisággal.

– Varázsgyökér, szerencsegyökér, ördögalma, repülőzsír… tényleg számtalan elnevezése ismert. Úgy tartották, hogy a boszorkányok a seprűjüket kenték be vele, ettől repült – nevette el magát ismét Vinca.

– Hihetetlen… Hogy ekkora kultusza volt egy növénynek. De vajon miért…? – érdeklődött tovább John, majd elgondolkodva kortyolt mégegyet, miközben szabad kezével átkarolta a mellette ülő lányt.

– Nos, valahol érthető, mivel varázsszernek, bájitalnak, afrodiziákumnak is tartották – mosolyodott el Vinca. – Ami nem is alaptalan, mert egyébként valóban gyógyhatású, illetve hallucinogén kábítószer. Többek között alkaloidokat tartalmaz. Úgyhogy én már azon sem lennék meglepődve, ha ez a magánkastély, vagy minek nevezzem, nem véletlenül kapta volna nevét…

– Drogra és orgiákra gondol? – somolygott John.

– Akár – tárta szét karját Vinca.

A beszámoló közben Vinca végigdőlt az alkalmilag megvetett ágyon, majd nem sokkal később John is mellé kucorodott.

– Szóval… ha jól értelmezem, ebből a növényből ha leszedek párat, és akkora szerencsém van, hogy nem süketülök meg tőle, és még maga sem húz el a seprűjével… akkor talán még bájitalt főzve akár el is csábíthatom…? – nevetgélt John.

– Ki tudja, akár még ez is megeshet, csak akkor ne felejtsen el előtte három kört húzni kardjával, nyugat felé fordulva, miközben én, mint segédje, a növény körül táncolva erotikus szavakat suttogok. Hiszi vagy sem, ez úgyszintén a növénnyel kapcsolatos hiedelmek egyike volt.

– Már meg is győzött – vigyorodott el, majd finoman végigsimította Vinca orcáját a vöröslő félhomályban.

Ahogy elmélyülten beszélgettek, iszogattak, a kutya egyszercsak kényelmetlenül fészkelődni kezdett az ajtónál.

– Suzy! Mi baj van? – figyelt fel rá gazdája.

– Talán csak ki szeretne menni?

– Nem hiszem, de legyen – azzal John kelletlenül kikászálódott az ágyból, majd kinyitotta az ajtót. A kutya kiszaladt rajta, tett egy rövidke kört, de inkább csak szaglászott a bokrok között, majd izgatottan berohant a házba.

– Talán csak vadat érzett – azzal visszamászott a kényelmesen elrendezett fekhelyre.

Tovább folytatták a jóízű beszélgetést, inkább már csak laza témákról, a megfejthetetlennek tűnő kérdéseken és rejtélyeken látszólag nem rágták tovább magukat. Vinca további érdekességekről mesélt a növények világából, kitérve néhány szokatlan felhasználásukra, melyeket John érdeklődéssel és csendben pihenve hallgatott. Beszélt a borostyán jótékony, gyógyító hatásairól is.

– Sokan nem szeretik, mert ahogy felkúszik a ház falára, tönkreteheti a vakolatot. Ezért inkább káros gyomnak, mintsem dísznövénynek tartják – magyarázta, s közben végigsimította a John bőrén végigfutó, fakózöld leveleket. – Pedig szerintem annyira szép – folytatta, ujjával még mindig a mintát követve –, én legalábbis biztosan nagyon szívesen élnék egy borostyánnal befuttatott kisházban… Na, a házvezető néni ki is készülne – nevetett fel –, már abból problémát csinált, mikor cserepes virágokat tettem ki a folyosóra!

John figyelmesen hallgatta, majd egyszercsak odahúzta magához a lányt és hevesen megcsókolta. Vincát bár váratlanul érte a gesztus, nem volt ellenére, így gyorsan bekapcsolódott. Hosszan ízlelgették egymást, teljesen elveszítve időérzéküket, mikor jól kivehetően, valahonnan a környező bokrok irányából, ütemes léptek zajára kapták fel fejüket. Lélegzet visszafojtva feküdtek és hallgatóztak némán, majd mintha közvetlenül a ház tövéből jött volna valami motoszkáló csörtetés. Vinca meg sem mert mukkanni, John kinyújtott karral feltámaszkodva próbálta kiszűrni a zajok pontos forrását. Közben odaintett a kutyának is, aki szemmel láthatóan jelezni próbált, hogy most ne kezdjen el ugatni. Feszült csendben figyeltek mindhárman, majd a kaparászás mintha távolodni tűnt volna.

– Mi volt ez? – suttogta visszafojtott hangon Vinca, közben még mindig lazán a férfi derekán tartva kezét.

– Biztosan valami állat. Szerintem borz. Vagy sün lehetett…

Vinca ezzel a megnyugtató válasszal tökéletesen beérte, noha éjszakai riadalmait még önmagában nem szüntette meg. Miután ezt követően a fel-felélénkülő szélben a fák susogásán kívül semmilyen rendellenes neszt nem hallottak, így lassan John is megnyugodott, noha innentől folyamatosan hegyezte füleit, de azért tovább folytatta az imént félbeszakított tevékenységüket… Csak a parázsló kályha roppant még egyet-egyet, mely időközben már teljesen leégett, éppencsak egy tompa sötét vörös fényt árasztva magából, de a kis helyiségben a meleget még így is bőségesen tartotta. A meghitt perceket egyszercsak Vinca szakította félbe.

– Tudom már…! – szakadt ki belőle váratlanul.

– Mit?

– Hogy hol láttam azt az autót!! A narancssárga Smartot!

– Igazán? És hol?

– Először nálunk, a vállalati parkolóban. Még idegesített is, mert beállt az egyik kedvenc helyemre, de olyan kicsi az a vacak, hogy azt hittem, szabad, és már majdnem ráhúztam a verdát.

John közben diszkréten jókat derült Vinca tragikus arccal előadott beszámolóján, mert tudta jól, hogy a kocsijára kiemelten érzékeny.

– És mikor volt ez pontosan?

– Sajnos nem is tudom… Valamikor az elmúlt hetekben, olyan sűrű volt a program, egymást érték a különböző tárgyalásokra, megbeszélésekre érkező partnerek, nem is foglalkoztam vele, hogy kihez tartozik.

– Értem. És jól értem, utána is látta valahol?

– Igen. Éppen a Gála Hall előtt, szombaton, mikor a műsor végén már kifelé jöttünk, pont előttünk húzott el a parkolóból. Erre viszont tisztán emlékszem.

– Nahát, ez így már felettébb érdekes – simította végig szakállát elgondolkodva John. – Mert amennyiben tényleg ugyanazt az autót látta minden alkalommal… Nos, akkor bizony tényleg nem zárhatjuk ki, hogy összefüggenek az események…

És innentől John mégiscsak az elmúlt két nap felfedezései között húzódó összefüggéseken rágódott, noha igyekezett visszazökkenni iménti tevékenységükbe, érezhetően folyamatosan tépelődött az elhangzottakon.

– Lazítson, ne legyen ennyire feszült, majd reggel kitalálunk valamit – nézett rá szelíden Vinca, majd nyugtatólag finoman végigsimította az izmos hátat.

John lassan tényleg leeresztett, átadva magát a pillanatnak. Majd kis gondolkodás után vigyorogva megszólalt.

– Vinca…

– Igen…?

– Engem igazán nem zavar, így is tökéletes, és nem szeretném sürgetni vagy erőltetni a dolgot, de… mi már mindig magázódni fogunk? – és közben alig bírta ki, hogy ne nevesse el magát a komikus szituáción, különösen az adott helyzetben. Vinca némi gondolkodási szünetet követően reagált csak, de már oldott rajta annyit a fehérbor, hogy nyíltan kipakolta, ami a szívén volt.

– Hát… Az a helyzet, hogy én még soha nem csókolóztam vagy voltam úgy senkivel, hogy már ne tegeződtünk volna… És most nem szeretném megtörni ezt a varázst... – magyarázta halálos komolysággal, mindössze arra utalva, hogy a jelenlegi szituáció még neki is új, és voltaképpen jól érzi magát ebben a látszólag távolságtartó, de valójában mégis bensőséges viszonyban. Noha ezt John értette is, de alig bírta ki nevetés nélkül, miközben még egy kicsit csavart a dolgon.

– Tulajdonképpen ez előbbit akkor le is tudtuk.

– Igen… – hagyta jóvá Vinca némileg elgondolkodva.

– Ahh. Akkor hadd foglaljam össze! – kezdte magára erőltetett komolysággal. – Tehát, ha tegeződni szeretnék magával, akkor előbb le kéne hogy feküdjünk…? – de ekkor már tényleg alig bírta visszatartani nevetését.

Vinca némileg megdöbbent az egyszerű, de logikusnak tűnő válaszon.

– Nem pontosan így gondoltam. Bár tulajdonképpen igen, így megfordítva is nagyjából ezt jelenti – tűnődött el…

– Értem – válaszolta John tömören, továbbra is teljes komolyságot erőltetve magára. Közben magában iszonyúan jól szórakozott, de nem akarta tovább faggatni ezzel a lányt. Innentől már csak azon tűnődött, hogy azért mégiscsak jó lenne akkor előbb-utóbb összetegeződni… de rajta aztán igazán nem fog múlni – nyugtázta magában cinkos mosollyal.

Ahogy egyre inkább belemerültek – volna – kapcsolatuk ezen irányú elmélyítésébe, valamikor éjfél után ismét fura hangokra eszméltek. Most valahogy méginkább kivehető, kifejezetten emberi léptekre emlékeztető, ütemes csörtetést hallottak. Megszakítva eddigi tevékenységüket, ismét teljes csendben füleltek, a hangok egyre közeledtek az ajtó felé. Vinca teljes rémületben lapított, John már az ágy mellett heverő kutyához hajolt, hogy mindenképpen csendben tartsa. Közben félkézzel az ajtó mellé támasztott fegyveréért nyúlt. Feszült némaságban teltek így a percek, közben John automatikusan megtöltötte a puskát. A feszült csendet a fegyver kattanása törte meg. Ekkor, mintha a léptek irányt váltottak volna, majd ellentétesen haladtak tovább a ház körül. Azután kisebb szünetet követően, határozottan hallani lehetett, ahogy lassan távolodnak a faháztól, valamerre az erdő irányába. Ők még ekkor sem mertek megmukkanni, feszült némaságban füleltek, ahogy egyre távolabbinak hatottak a folyamatosan halkuló léptek. Már éppencsak szakaszosan, egy-egy ágreccsenés vagy bokorzörrenés alapján lehetett beazonosítani, hogy nagyjából milyen irányban és messzeségben lehet a távolodó hangok forrása, mikor még egy félig kivehető, emberi hangot is hallottak ugyanonnan. Valami olyasmit véltek belőle kivenni, hogy “Itt vannak!” De a megszólított személy válaszát már egyáltalán nem értették. Talán ketten lehettek, bár ebben sem voltak biztosak. Majd, úgy fél perccel később, ismét mintha a falevelek és ágak felélénkülő szélben való zizegése mellett, közeledő léptek neszét vélték volna felfedezni, nagyjából az előbbihez hasonló irányból. Vinca ekkor már holtsápadt volt, de nem mert megmoccanni sem, és csak reménykedett benne, hogy a hangok ezúttal nem feléjük tartanak. De John is pattanásig feszült idegekkel figyelt, majd hirtelen az ajtóhoz lépve kinyitotta, és kilépve rajta gyors egymásutánban lőtt párat a levegőbe. A sötét éjszakában nem sokat látott, a holdat fátyolfelhő takarta, de a lövéseket követően egyértelmű hangos csörtetést hallott valamelyik, viszonylag közelebbi bokros rész irányából. Ezt követően tisztán kivehető volt, ahogy gyors iramban távolodott tőlük a zaj.

Visszament a kisházba, a hideg éjszakában jól láthatóan füstölgött még a puskacső. Gondosan bezárta magukra az ajtót, fegyverét pedig közvetlenül maga mellé támasztotta.

– Itt nem maradhatunk! Valószínűleg kiszúrtak már minket – mondta zaklatottan, miután egyértelműen úgy érezte, hogy korábbi látogatóik nincsenek már a közelben. – Kora hajnalban, ahogy egy kicsit világosabb lesz, azonnal vissza kell mennünk.

Vinca még mindig nem mert megmukkanni, beleegyezően hallgatva meredt Johnra. Aki részben a kialakult veszélyhelyzet, részben a megszakított, kellemesnek indult éjszaka miatt volt meglehetősen feszült. Jó darabig igyekeztek még minél halkabban maradni, néha hallgatóztak, de megpróbáltak egy kicsit visszapihenni, tekintve, hogy az éj folyamán eddig nem sokat aludtak, viszont tudták, pirkadatig a sötétben úgy sem tudnak elindulni. John is visszakászálódott még az ágyba, habár a történtek hatására már elszállt minden kedve az alvástól és minden más tevékenységtől is. Egy darabig még fetrengett, többnyire hallgatózott, végül, mikor kora hajnalban Vincát csak elnyomta az álom, akkor nem kínlódott tovább. Felkelt, friss vizet töltött a kutyának, majd összekészítette holmijukat indulásra. Végül csak befeküdt még egy kicsit az ágyba, kishíján el is aludt, mikor a felkelő nap legelső sugarai valahonnan a hegyek takarásából már egy kis korahajnali fényt derengtek. Ideje indulni – gondolta.

– Jó reggelt…! – lépett oda a lányhoz, aki hirtelenjében azt sem tudta, hol van, vagy mi volt az utolsó esemény az éjszaka során, elrabolták, netán lelőtték őket? Aztán szépen lassan magához tért és összeszedte gondolatait, noha abban a pillanatban csak visszaaludni szeretett volna.

– Jó reggelt… Tehát még élünk – konstatálta igen kómásan, miközben John közelebb hajolva megcsókolta őt. Ekkor érezte először, hogy zavaros kapcsolatuk végre valamiféle következetes vonalat követve ott folytatódik, ahol előző este félbeszakadt. És ez nagyon jó érzéssel töltötte el. Lassan kikászálódott ő is, és igyekezett összeszedni kevéske szétpakolt holmiját, hogy minél előbb visszatérjenek.

– Már csak egy forró zuhanyra, egy nagy bögre teára, egy kiadós reggelire, ja, meg egy kényelmes alvásra vágyom! – vinnyogta.

– Még valami? – kérdezte somolyogva John. – Ne aggódjon, egy bő másfél óra múlva akár minden kívánsága teljesülhet. – Azzal a kényelmes szálló reménykeltő gondolatával indultak el visszafelé, a két napja leparkolt autó irányába.

9. fejezet: Sötét titkok

Levonultak reggelizni, a néni még csak ekkor kezdte el kikészíteni a friss péksüteményeket és a bögréket.

– Jó reggelt, kedveseim! De korán keltek ma! Csak egy fél pillanat, máris hozom a kávét. A szokásosat szabad, ugye?

– Igen, köszönjük szépen! – vágta rá örömmel Vinca.

– Egyébként Mrs. Brown vagyok, de szólítsanak csak Marie-nak! És merre lesz a séta, ha már ilyen korán útra kelnek? Egyébként jól teszik, ma is nagyon szép, napos idő várható! Biztos, hogy kellemesen fogják érezni magukat – csacsogott tovább az asszonyság, és minduntalan az érződött szavaiból, hogy kettőjüket egy párnak tekinti. Vinca már-már azt fontolgatta, hogy helyre igazítja ezt a kis tévedést, de John kifejezetten jól szórakozott rajta, véletlenül sem szerette volna megtörni a néni illúzióit. Sőt!

– Köszönjük, kedves Marie! És ha már így érdeklődött, szeretném megkérdezni, véletlenül nem tudja-e, kihez tartozik az a kis faház fönt az erdőben, a csúcstól tovább még, a távolabb eső útvonalon – és igyekezett a nehezen beazonosítható helyszínt minél jobban körülírni.

– Ó, drágáim, azt igazából senki se tudja. Vagyis, jár ide néhány huligán, ők szoktak ott aludni néha, állítólag… De hogy hogy hívják őket, azt sajnos nem tudnám megmondani, sosem mutatkoztak még be.

– Igaz is, ő Vinca, én pedig John vagyok – kapcsolt, hogy azért egy viszonzó bemutatkozást igazán illene megtenniük. Már majdnem hozzátette, hogy kollégák, de aztán úgy érezte, inkább nem rontja el a játékot.

Így több szót nem ejtettek a kisházról, lesz, ami lesz, inkább jóízűen belakmároztak a hosszú kiruccanás előtt. Amikor jelezték, hogy vacsorával ne várják őket, nem fognak visszaérni, akkor Marie még gyorsan egy kis útravalót is csomagolt nekik, majd nagy kacsintások közepette tovább tette kettejükre vonatkozó szívélyes jókívánságait. Megköszönték a hideg elemózsiát, majd Vinca kapcsolt hirtelen, mivel eredetileg nem számolt vele, hogy a szálláson kívül is töltenek éjszakát.

– Tényleg, és mit fogunk ott enni? – ránézett a kapott élelemre, ami fél napra garantáltan bőségesen elegendő volt, de tartott tőle, estére már nem tart ki, különösen nem másnapra, a hosszú útra pedig kellett az energia.

– Majd lövünk valamit – jegyezte meg John halálos nyugalommal. Amin Vinca jót derült, igazán szellemesnek találta válaszát, noha azt még mindig nem tudta, hogyan oldják meg az étkezést. Igyekeztek minél több jó falatot elfogyasztani, bőségesen inni, az útra még egy-egy flakon teát is kaptak. Aztán megköszönték szépen a gondoskodó vendéglátást, és kifelé indultak.

– Viszlát, kedveseim, érezzék jól magukat ebben a csodálatos időben, élvezzék ki minden percét a tavaszi természetnek, és egymásnak is – vigyorgott még utánuk a néni. Vinca ezt már tényleg nem bírta szó nélkül hagyni, először csak elkerekedett a szeme, aztán már nyitotta is volna száját, de John megelőzte.

– Rendben, köszönjük szépen, úgy lesz! Ugye, drágám? – adta tovább alá a lovat kajánul vigyorogva, és azzal átkarolta a lányt, hogy méginkább hitelesnek tűnjön a jelenet.

Vinca tekintete szikrákat szórt, már éppen azon volt, hogy kikéri magának az egészet mindkettőjük részéről, és elmagyarázza, hogy mi a helyzet, de hirtelen ötlettől vezérelve inkább a spontán visszavágót választotta:

– Hát persze, egyetlenem! – és azzal egy jól irányzott, erőteljes mozdulattal hatalmasat sózott rögtönzött partnere hátsójára, finoman érzékeltetve, hogy azért ehhez neki is lenne néhány szava, de mindenképpen kézben tartja az eseményeket, noha azon maga is meglepődött, hogy a kemény felületen inkább saját tenyere bánta támadását. Közben szúrós tekintettel nézett rá, majd hátra fordulva még egy széles mosolyt is elejtett, így a néni mindössze ennyit láthatott a boldog pár közjátékából. Minden esetre, John onnantól kezdve már nem mert megmukkanni, míg kiértek az autóig.

 

Nagyjából a tervezett időpontban sikerült elindulniuk, az erdő még csak ekkor ébredezett az éppen felkelő nap első sugaraitól. Nagyon nyugodt volt a természet, az autóút tökéletesnek bizonyult egy kis relaxálásra, talán még el is aludtak volna, ha Marie jóféle kávéja nem tartja bennük a lelket. Miután elérték az út végén a szokásos megállóhelyet, kipakolták a kocsiból az összes bekészített csomagot. Ezúttal jelentősen több holmit hoztak magukkal, többek között hálózsákokat a kis házban tervezett éjszakához. Legvégül John egy hosszabb, táska féle fekete tokot vett magához, majd elindultak a faház felé vezető útvonalon, ahol a felszerelések felét tervezték letenni. A kutya szemmel láthatóan izgatottá vált a csomag láttán, többször úgy kellett nyugalomra inteni, ahogy lelkes csaholással körbeugrálta gazdáját.

Hűvös, kissé borongós volt még a reggel, mikor a kitartó gyaloglás után elérték a már ismerős házikót. A csomagokat lerakták az ajtó előtt, majd benyitottak felmérni a terepet. Látszólag ugyanúgy állt ott, ahogy egy hónappal korábban elhagyták. De Johnt valami különös nyugtalanság fogta el. Határozottan úgy érezte, azóta járt valaki más is a kisházban, noha azt nem tudta volna megmondani, hogy pontosan mi volt más, vagy mit mozdítottak el. Minden esetre Vincát nem akarta aggasztani bizonytalan gondolataival, így egyelőre nem szólt neki semmit kellemetlen érzéseiről.

Bepakolták az éjszakázáshoz szánt holmikat a házba, legvégül John kibontotta a hosszabb csomagot, és egy vadászpuskát húzott elő belőle, amit aztán értő gondossággal átnézett. Vinca meglepetten nézte a különös poggyászt, de inkább nem kérdezett semmit. A kisebb, útra szánt hátizsákokat felvették, majd indulás előtt még átnézték a mobiltelefonos térképet. Pillanatnyi hezitálás után John végül vállára vette a kibontott fegyvert is, amitől Suzy ismét lelkes ugrálásba fogott. Így indultak neki az aznapra tervezett, hosszú útnak.

 

Már kora délutánra járt, mire útjuk ismét az előző nap felfedezett, hatalmas vörös tölgyek alatt vitt el. Ezúttal viszont nem kapaszkodtak fel a meredek sziklafalon, csak alulról csodálták meg a robosztus fákat. Igyekeztek jó tempóban haladni, hogy elérjék a kiszemelt úticélt, ami a következő, távolabbi hegycsúcs volt. Lassacskán a térképen látott patakra is ráleltek, melynek mentén tervezték a továbbhaladást. Itt egy fenyvesekkel tarkított területre értek, ahol pihenőt tartottak, különösen, hogy közben már igencsak meg is éheztek.

– Ez már a tájvédelmi körzet határa – állapította meg John.

– Na, lássuk, miket csomagolt be nekünk Mrs. Brown – somolygott Vinca.

Volt ott pár szelet kenyér, egy kis csomagolt hideg élelem, némi zöldségféle, meg termoszban kávé. Ez utóbbi már szinte teljesen kihűlt, éppen csak egy keveset kortyoltak belőle, főleg, hogy Vinca nem igazán itta meg magában, tejhab nélkül. Ugyan volt bekészítve néhány kis tejszín kapszula is, az előre porciózott, apró cukortasakok mellett, de annyira nem vonzotta a dolog. A mindenféle becsomagolt élelmiszeren túl még szintén kis zacskókban sót, valmint borsot is találtak. Előbbit vélhetően a zöldségekhez gondolhatta a néni, utóbbikat talán csak hozzá markolta a reggeliző asztalról. Minden esetre ezeket inkább vissza csomagolták. Igyekeztek legelőször a romlandó hideg élelmiszereket elfogyasztani. Suzyt a pataknál itatta meg John, egy külön számára hozott itatótálból.

Az utolsó falatokat majszolva még egy kicsit szusszantak a fenyvesben a továbbhaladás előtt, amikor két, egymást követő lövést hallottak, most már jól beazonosíthatóan, az úticélnak kiszemelt hegy irányából. Vinca összerezzent, John pedig ösztönösen kezébe vette letámasztott fegyverét. Suzy izgatottan körözött mellettük. Vinca a férfira tekintett, és kicsit aggodalmaskodva közelebb húzódott hozzá.

– Azt hittem, erdész… Nem vadász.

– Jól hitte. De talán a kettő nem zárja ki egymást? – nézett rá talányosan a lányra. – Gondolom, maga sem kizárólag a munkájával tölti az életét. – Majd kisebb csend után megragadta a megkezdett gondolatmenetet. – És Ön…? Mit szokott csinálni, amikor éppen nem dolgozik? Mert azt mondjuk sejtem, hogy nem a szoláriumban és a műkörmösnél tölti terméketlen perceit – tréfálkozott John, majd mielőtt bántóan félreérthető lett volna a kijelentése, és Vinca úgy érezhette volna, hogy ezzel bármilyen formában is leminősíti őt, gyorsan folytatta: – Van, akin úgysem segít… – és ezen kuncogni kezdtek, mert akaratlanul mindkettőjüknek Mr. Taylor kedvenc titkárnője, illetve annak frissen sminkelt sziluettje ugrott be. – …És van, akinek nincs szüksége rá – fejezte be gondolatmenetét John, jelentőségteljesen pillantva a lányra.

– Szóval, mivel tölti a szabadidejét, ha nem titok, mit szokott például munka után csinálni?

– Hát… Úgy igazán semmit és mindent – vonta meg vállát elgondolkodva Vinca. Mondjuk, jegyzetelek, olvasgatok, vagy írok… Elvileg újságíró is lennék – kacagta el magát –, de amúgy soha nem dolgoztam ebben a szakmámban. Na jó, száraz szakmai cikkeket publikáltam néhány természetvédelmi folyóiratban korábban, de tényleg semmi több.

– Nagyszerű! Írni én is szoktam.

– Valóban? És kinek? – érdeklődött őszintén Vinca.

– Jobbára a számítógépemnek.

– Óhh. És nem gondolta még kiadatni őket?

– De, idővel akár azt is. Egyszer talán eljutok oda.

– Mióta gyűjti hozzá a jegyzeteket? Vagy egyáltalán, miről ír olyan kitartóan?

– Cirka 25 éve? Nem számolom. Minden féléről. Szakmai tapasztalatok… Nézze csak! – és azzal gyermeki szenvedéllyel megragadta Vinca kezét, majd először maga is csak leülve, húzta le magával, azután kényelmesen hátradőlve vonta maga után a lányt is.

Vinca el sem tudta képzelni, mit akarhat neki mutatni, amihez hanyatt kell feküdniük, de szó nélkül, voltaképpen kíváncsian engedelmeskedve követte a férfit.

– Nézze! – mutatott felfelé John. – Mit lát?

Vinca nézte, de nem tudta, hogy pontosan mit is kellene látnia. Semmi rendkívüli, meresztgette szemét, de még csak egy madárfészket sem sikerült kiszúrnia a magas fenyők ágai között.

– Háát… Faágakat… meg köztük a kék eget, a betűző, szikrázó napsütéssel – ami történetesen éppen a szemébe vakított az elkülönülő tűlevelű lombkoronák között.

– És mit vesz észre közöttük?

– Már a fák között? Voltaképpen semmit. Még csak össze sem érnek…

– Na ugye, hát éppen ezaz!

Vinca alaposabban próbálta megfigyelni a jelenséget: az egyes fakoronák mint valami mesterségesen megrajzolt térplasztika, változatos formájú lombot alkottak, de nem értek össze, sőt, a szomszédos fák ágai ugyanazt a formát követték le, de közöttük élesen elhatárolódó, jól látható szabad sáv húzódott.

– Ez… lenyűgöző… De miért?? És hogyan alakulhatott ki?

– Korona félénkségnek hívják a jelenséget. Gyakorlati oka a mai napig vitatott. A fák, noha tisztelik és szeretik egymást, mégis félénken elhúzódnak egymástól…

Vinca érezte a metaforát a fák jelensége és saját viselkedése között. Mindemellett csodálta a természet lenyűgöző rejtélyét, és vele John ezzel kapcsolatos munkásságát.

– És amikor éppen nem a munkájában tevékenykedik? – tért vissza eredeti kérdéséhez John.

– Akkor…? Mondjuk magára gondolok.

– Nahh… Az nem is rossz! – mosolyodott el meglepetten a nem várt válaszra John. – De mondja csak, nincs jobb szórakozása? – próbálta humorosan elütni az egyébként elég komoly, tőle akár egy vallomásnak is bőven beillő kijelentést.

Vinca csak sejtelmesen mosolygott, elgondolkodva nézve maga elé. John viszont nem bírta ennyivel lezárni az előkerült témát, szerette volna meglovagolni a kivételes lehetőséget.

– És mondja csak… Mégis miket szokott rólam gondolni? – fordult felé féloldalt fekve, fejét könyökölve megtámasztva. Tudta, hogy ezzel voltaképpen sarokba szorítja a lányt, mert természeténél fogva egyszerűen képtelen volt komolyabb hazugságokra vagy megjátszásra. Volt ugyan néhány szerencsétlen ilyen jellegű kísérlete, de egyrészt tudta jól, hogy teljesen átlátszó, nem tud hitelesen hazudni, másfelől pedig, már azt is tudta, bármit is mond, John annál sokkal jobban belelát, hogy kitalálja, mi jár a fejében. Azért megpróbált valami kielégítő, de diszkrét választ adni.

– Hát… – nézett elmosolyodva a férfira – azt inkább ne akarja tudni! – vigyorodott el szélesen. De Johnnak még ez sem volt elég, tovább húzta a témát:

– És ha mégis szeretném?

Vinca erre már tényleg nem tudta, hogy mit válaszoljon. Tulajdonképpen, már régen kiszállhatott volna ebből az érzékeny kérdezz-felelekből, és érezte, hogy szorongatják, de úgy gondolta, ezúttal szeretne végre kicsit kielégítőbb válaszokat adni a férfinak, úgy érezte, erre már igazán rászolgált. De ezen a ponton már nagyon nem szeretett volna túllépni, noha szimplán leállítani vagy lerázni sem akarta valami bugyuta kitérővel.

– Ha kiadatnám, egész biztosan bestseller lenne – kacsintott –, noha inkább kaland és egyéb kategóriában, ami biztos nem a gyerekkönyvek polcon keresendő – és ebből az “egyéb” szót még jelentősen nyomatékosította is, egyértelműsítve, hogy abban a gondolatvilágban aztán bármi előfordulhat. John végülis beérte a talányos válasszal, tetszett is neki, és mérhetetlenül piszkálta a fantáziáját. Vinca is elégedett volt magával, hogy végre sikerült felé valami viszonylag egyértelmű jelzést tennie, anélkül, hogy nyájas szavakkal kiteregette volna legintimebb érzéseit.

 

A pihenő után lassan összeszedték magukat és tovább indultak a patakmeder vonalát követve. Itt már tényleg nem volt kijárt ösvény, de a vízfolyás mentén azért valamerre mindig sikerült utat találniuk, hol az egyik, hol a másik paroldalon haladva, helyenként pedig, ahol nagyon leszűkült a meredek part, akár a vízben lévő nagyobb köveken, vagy éppen valamivel feljebb, a patakkal párhuzamos partszakasz tetején. Már jócskán délután volt, mire közeledtek a hegy lábához. Itt már a patak is egyre keskenyebb és kisebb volt, nem volt olyan nehéz mellette járható utat találni.

A tájvédelmi körzet határvonalát ugyan nem jelezte semmi, de teljes bizonyossággal tudták, hogy már ott járnak. Egyrészt John is elég jól beazonosította magukat a térképen, ahol egyértelműen elkülönült a tiltott terület, másrészt pedig nem lehetett nem észrevenni a különbséget. Itt az erdő méginkább sűrű volt, egy bizonyos természetes rendezetlenséggel, rendkívül dús aljnövényzettel, és errefelé már tényleg csak a sűrűbb bokrok, ingoványos területek kerülgetésével tudtak haladni. Vinca lélegzetvisszafojtva csodálta a lenyűgöző tájat a hatalmas fákkal, melyeket eddig még csak természetfilmeken láthatott. Öreg, mohás törzsű óriások borultak össze fölöttük, még a nappali világosság ellenére is árnyas, helyenként már-már sötét, zölden szűrt fényben haladtak. Itt a patak már éppen csak csörgedezett, vélhetően nagyon közel jártak a forrásához. Még út közben néhány kisebb vízfolyás csatlakozott bele, amik táplálták, de itt fönt már valószínűleg csak egyetlen forrásból táplálkozhatott. Maga a forrásterület meglehetősen mocsaras, helyenként kifejezetten ingoványos terep volt, ezért egy idő után már igyekeztek eltávolodni a patakmedertől, keresve a stabil, szárazabb talajt. A délutáni zsongásban folyamatos madárdal kísérte útjukat, az erdő telítve volt vadvirágokkal, különlegesebb növényekkel. Vinca persze nem győzött fotózni, noha egy idő után egyre aggodalmasabban tekintgetett az őket körülvevő, színes virágokra.

– Látja őket? – szólalt meg végül.

– Igen, lenyűgözőek!

– És nem vett észre valami furcsát?

– Nem tudom. Ha csak azt nem, hogy ugyanaz a virág mennyi színben nyílik.

– Nos, igen, Hydrangea. Ezek hortenziák különféle fajtái, de ha megnézi, ott a fák között egészen más, kék árnyalatuk van, míg itt a patak mellett már ibolya szín, sőt, ott közvetlenül a víz árterében – mutatott egy jobban kimosott kanyarulatra – már világos rózsaszín.

– Valóban, nagyon különlegesek – nyugtázta John. – De vajon mitől lehet? Azok több vizet kapnak?

– Nos, nem igazán. Inkább a talaj pH-értékével van összefüggésben a különböző színárnyalat. Lehet akár természetes folyamat eredménye is, például ahogy a víz kimossa a növények lúgtartalmát... A savasabb talajban, a pataktól távolabbiak kékek – mutatott kicsit messzebbre Vinca –, a közelebbiek, lúgosabb közegben rózsaszínűek lesznek.

– Ez igazán lenyűgöző!

– Igen, de nekem ez nagyon nem tetszik – bökte ki végül.

– Mire gondol?

– Nem szeretnék rémeket látni… De nekem nagyon gyanús, hogy ez a patak szennyezett. Sajnos, nincs nálam lakmuszpapír, de ilyen mértékű lúgos elváltozást normál esetben nem kellene látnunk, különösen így tavasszal, amikor még csak nagy mennyiségű avar, természetes lehulló termés sem keletkezik.

John elgondolkodva ráncolta homlokát.

– Tehát, arra gyanakszik, hogy valamit beleöntöttek, vagy esetleg engednek folyamatosan ebbe a patakba?

– Nem tudom, lehetséges… Mindenesetre, amíg nem bizonyosodunk meg róla, addig inkább Suzynak is a saját vizünkből adjunk!

John egyetértően bólintott, majd aggodalmas érzésekkel folytatták útjukat a patak mentén. Egy idő után aztán a telefonja órájára pillantott:

– Viszont… Már délutánra jár, lassan kénytelenek leszünk visszafordulni, mert nem fogjuk elérni a kisházat sötétedés előtt.

Vinca keserűen látta be, hogy társának igaza van, és bár mindenképpen szeretett volna bajsejtelmének végére járni, saját visszajutásukat sem kockáztathatta.

Már éppen azt mérlegelték, hogy hol kéne visszafordulniuk, mikor egyszercsak egy jól kivehető csobogás hangot hallottak, mely haladásuk irányában egyre erősödött. Összenéztek, majd eltökélt arccal folytatták útjukat a hang felé. Pár tíz méterrel később meg is látták a zaj forrását. Bár ne látták volna… Az éppencsak csörgedező, keskeny patakba egy vaskos fém cső vezetett, melyből ekkor is csordogált a mérsékelten habzó, de szemmel láthatóan is nem természetes eredetű víz. Vinca megsemmisülten nézett rá Johnra.

– Hát ez meg? Ez hogy lehet itt?

John nem kevésbé aggodalmas pillantásokkal próbálta értelmezni a helyzetet.

– Elvileg sehogy. A területen semmiféle létesítmény nem engedélyezett, legjobb tudomásom szerint még csak erdészház sem, de ha lenne is, az garantáltan nem ebben a formában – utalt a teljes mértékben szabálytalan vízelvezetési megoldásra. Egyszerűen nem fért a fejükbe, honnan jöhet a szennyvíz.

– Ráadásul… A cső méretei és a kifolyás mennyisége – mutatott az alatta kimosott mederre – alapján ez nem éppen egy kétszemélyes háztartás eredménye… Muszáj lenne megtalálnunk a vízcső forrását…

Bár az imént még Vinca is a biztonságos visszatéréshez elengedhetetlen fordulási pont helyszínét mérlegelte, most már ő sem akarta ennyiben hagyni a dolgot, inkább megbeszélték, hogy egy fél órát adnak még maguknak, ezzel méginkább eltávolodva éjszakai szálláshelyüktől, de visszafelé majd annál sietősebbre veszik a tempót.

Így is lett, megpróbálták logikusan követni a cső irányát, már ahol még látható volt a kifolyó rész vonala, majd felfelé kapaszkodva a hegyen, ennek meghosszabbításán igyekeztek továbbmenni, kisebb-nagyobb kitérőkkel, ahogy sikerült haladniuk a nehéz terepen. Végül nem is kellett sokáig menniük, és sajnos nagyon úgy tűnt, hogy Johnnak igaza lett: ez bizony nem egy kis erdei lak szennyvíz mennyisége volt. Megdöbbenve vették észre, hogy a sűrű erdőből egy nagyobb területet megtisztítva, egy egész épület-komplexum állt. Fogalmuk sem volt róla, hogy miféle létesítmény lehetett, de szemmel láthatóan nem a kisemberek számára készült. Próbáltak a fák takarásában maradni, és észrevétlenül belesni a jelképes kerítéssel határolt területre, vélhetően azt is inkább csak a vadak miatt húzták fel. Több, egymásba kapcsolódó épületet láttak, melyek helyenként azonos kivitelű osztásokkal váltották egymást, azonos méretű ablakok, kis erkélyes részek, kifejezetten, mint egy szállodában. Amennyire távolról beláttak, a szépen rendezett, parkosra alakított kertben még medence, jacuzzi, meg talán szauna épület is volt. Körülötte kisebb létesítmények: kerti pihenő, valami bárpultfélével egybekapcsolt, félig fedett grillezős részleg… Az épület túloldalán pedig láthatóan parkoló rész, ráadásul igen sok férőhelyes. Nézegették, hogy a meredek partszakaszon hogyan tudnák teljesen körbejárni az épület-együttest, de erre nem kínálkozott közvetlen lehetőség. Visszaereszkedve a korábbi kiindulópontra, a hegy másik oldaláról feljutva egy lankásabb emelkedőn, ilyen módon tudták volna csak megközelíteni teljesen a létesítményt, illetve így közvetlenül a kerítés mentén körbejárni azt. Jonh mérlegelt gyorsan, majd határozott:

– Valójában már visszafelé kellene tartanunk. Ha most visszamászunk, az még közel fél óra, onnan körbeérni, majd újból feljutni az épületig, legalább mégegyszer ennyi, és akkor még nem jártuk körül. Kénytelenek vagyunk most visszafordulni, már így is sötétedésre érjük csak el a faházat, ezért muszáj lesz kilépnünk.

Vinca, bár nagyon szerette volna kideríteni, hogy mi ez az épület és kik vannak ott, vagy egyáltalán, mi folyik itt, talán valami táblát vagy feliratot is felfedez a vélhetően túloldalt található bejáratnál, de kénytelen volt belátni, hogy Johnnak teljes mértékben igaza van. Így aztán óvatosan visszaereszkedtek a patakig, John még néhány fotót készített a kifolyócső végéről, majd feszes tempóban megindultak visszafelé.

8. fejezet: Vissza a természetbe

A vasárnap már csak a jövő heti elutazáshoz szükséges holmik összekészítésével és egy kis pihenéssel telt. Mindketten vágyakozva várták a hétfői utazást, különösen, hogy a hét végére lehűlt, borongós idő vasárnap már határozottan tisztulni látszott, késő délutánra előbújó, ragyogó napsütéssel. Vinca igyekezett jól átgondolni, mi mindenre lehet szüksége, de ezúttal John is gondosabban csomagolt össze a szokásosnál. Rutinos volt az erdőben, nem volt ritka, hogy otthonán kívül, egy erdészházban töltsön el heteket, de ezúttal bepakolt néhány olyan holmit is, amiket máskor, egyedül sosem vitt volna magával…

Hétfő délelőtt még muszáj volt beszaladni a vállalathoz, habár a szombaton hallottak után egyiküknek sem volt hozzá túl sok gyomra. Bent aztán inkább a sürgősebb ügyek lezárására és a jövő hétre szükséges dokumentumok összeszedésére összpontosítottak. Mindenki saját irodájában próbálta intézni a tennivalókat, délben, ebédnél futottak össze először nyugodtabb körülmények között. A hétvégi események hatására Vinca az első együtt töltött percek után zavarában elpirult, de aztán lassan megnyugodott és sejtelmesen mosolygott. John közben folyamatosan óvatosan fürkészte az arcát, szeretett volna valami jelképes választ szerezni, de legalábbis megtudni, hogy miként reagált a lány a neki címzett levélre. Pedig valójában kérdés nem szerepelt benne, és így Vinca sem igazán tudta, hogyan viszonyuljon az egész dologhoz, azt sem tudta eldönteni, hogy John ezek után tulajdonképpen mit is várna tőle. Úgy érezte, feltétlenül illene mondania valamit, de fogalma sem volt, hogy mit. Szerencsére John nem is kérdezett rá, őt jelen pillanatban épp eléggé aggasztotta a minden jel szerint megbundázott beruházás.

– Azért ez durva…! – kezdte végül.

– Mire gondol?

– A környezetvédelmisekre…

– Ja, igen… – reflektált a lány. – Tulajdonképpen nem is értem, akkor mi miért kellünk ehhez az egészhez – kezdett kifakadni, noha jobban aggasztotta a történtek várható természetvédelmi következménye.

– Psszt! – intett bizalmasan John, jelezve, hogy ha már így alakult, mindenképpen az az érdekük, hogy megőrizzék titkukat, miszerint megtudtak valamit, amit eredetileg nem az ő fülüknek szántak.

Ezen a ponton kénytelenek voltak berekeszteni a beszélgetés ilyen irányát, mert egyre többen szállingóztak az étterembe, és nem tudhatták, ki van még benne az ügyben. Az ebéddel igyekeztek mielőbb végezni, mert valahogy egyiküknek sem volt kedve az igazgatóval bájcsevegni, amíg további bizonyítékok hiányában meg nem cáfolják vagy erősítik korábbi sejtésüket.

– Délután el kéne indulnunk, kora estére ígértem magunkat – váltott témát John.

– Rendben, bár ezzel most lesz egy kis gond… – hezitált Vinca. Majd a férfi kérdő pillantására folytatta: – Sajnos még nem készült el a kocsim... 

Vinca aggodalmas nézéssel tulajdonképpen Johntól várta a megoldást, felidézve, hogy korábban gondolt rá, esetleg ezúttal mégis mehetnének közös kocsival. Ő többé-kevésbé a vártaknak megfelelően reagált.

– Nos, erre két megoldást tudok ajánlani. Az egyik, hogy adok kölcsön egy kocsit…

Vinca azonnal a Dodge-ra asszociált, és eddig igazából ezzel az eshetőséggel nem is kalkulált. De meglepetésére John másképp folytatta: – Tudom, hogy a sportkocsikat szereti, van egy kis Mazdám. De ez sajnos nem fekete és ráadásul kabrió – nevette el magát.

Vincát ismét meglepte, hogy erről sem tudott, pedig eleinte mennyire lenézte a nagy terepjáróval “vánszorgó” kollégáját, noha ez a véleménye az egy hónappal ezelőtti erdei kiruccanást követően végérvényesen megváltozott. Szeme felcsillant a Mazda hallatán, bánta is ő, hogy történetesen nem fekete, de valójában nem szándékozta az alkalomra kölcsönkérni az autót, csak azért, hogy külön járműben juthassanak el. – Vagy pedig, mehetünk együtt is, részemről szívesen elviszem, amennyiben nem zavarja útközben a társam jelenléte. Egy hétre nem hagyhatom magára…

Vinca ebben a pillanatban teljesen ledöbbent, kis híján még a falatot is félrenyelte. A társa… Hát ez jó. Ezen a ponton már végképp nem értette zavaros kapcsolatuk mibenlétét, de aztán Johnra tekintett, ahogy melegen mosolygott rá, és nem úgy tűnt, mint aki éppen most próbálja töredelmesen elmondani neki, hogy mellesleg a feleségét is hozná magával. Akinek létezéséről egyébként szó sem esett, de Vinca arra gondolt, nála már sosem lehet tudni, nem kérdezte soha, ő pedig nem mondta. De aztán azt érezte, itt valami egészen másról lesz szó, talán egy haverját gondolta magukkal vinni, vagy valami hasonló. Vinca ekkorra már feladta a találgatást, úgy volt vele, ami rá tartozik, holnap úgyis megtudja, már lassacskán semmin nem tudott meglepődni a férfival kapcsolatban. Végül is kis hezitálást követően köszönettel elfogadta ez utóbbi lehetőséget, és úgy vélte: akárkit is hoz magával délután, úgyis be fognak férni. Azért kicsit húzta a száját, hogy ismét lemaradt valami lényegi információról, de ezen már igyekezett minél kevesebbet őrlődni, a délutáni útra gondolva.

– Remek, akkor a szokásos helyen a szokásos időben: délután 5-re ott vagyok magáért! – vigyorgott kajánul, mert valahogy ismét sikerült a ház előtti találkozást ugyanarra az időpontra belőni.

– Köszönöm, ott fogom várni… önöket…

John ezen a ponton már alig bírta ki, hogy fel ne nevessen, de volt olyan gonosz, hogy ezt a kis szórakozást megengedte magának, mert közben pontosan érezte, hogy mire gondolhat a lány, valójában csodálkozott is birkatürelmén, amivel az új helyzetet fogadta, jól leplezve bármiféle felháborodottságát.

 

Délután öt előtt már útra készen ácsorgott Vinca az előszobában, majd amikor a megbeszélt időpont előtt nem sokkal jött az üzenet Johntól, hogy a parkolóban várja, nagy sóhajtással indult meg csomagjaival a lépcsőház felé. Valójában elképzelni sem tudta, kit fog még találni a kocsiban, de úgy volt vele, most már teljesen mindegy is. Valahol már zavarta is ez az állandó macska-egér harc jellegű furcsa kapcsolat közöttük, hát gondolta, ha másképp nem, akkor ilyen módon akár le is zárulhat. Közben, amíg a sporttáskával kezében a lépcsőházban haladt lefelé, rájött, hogy most már tulajdonképpen azt sem tudhatja, alkalmi sofőrje éppen milyen autóval érkezik érte. A lefelé tartó úton már ez a kérdés jobban is foglalkoztatta, mint a váratlan útitárs kibenléte, próbált minden eshetőségre felkészülni. Talán egy limuzinnal jött… Vagy egy Hummerrel – szórakoztatta magát a lány, melyet persze maga sem gondolt komolyan, bár valójában már tényleg bármit el tudott volna képzelni.

A kapun kilépve, a parkolóhoz közeledve viszont megnyugodva konstatálta, hogy a jól megszokott, zöld terepjáró várakozik rá. Igazából örült is neki, mert már egészen megkedvelte az autót a legutóbbi kirándulás óta. John, a lány közeledtét látva, kipattant a kocsiból, majd kinyitva a jobb oldali ajtót erélyesen beszólt:

– Suzy, menj hátra!

Vinca ledöbbent. Csak nem tényleg egy másik nőt, mondjuk a feleségét hozta magával? Noha az utasító hanghordozás alapján inkább gyerekre tippelt volna. Csak nem…? A helyzethez illően meglehetősen fancsali képet vágott, mire odaért az autóhoz. De úgy volt vele, hogy most már tényleg teljesen mindegy is… A megcsillanó szélvédőn keresztül viszont még ekkor sem láthatta, hogy ki ül a kocsiban.

Ahogy odaért, John szélesebbre tárta neki a résnyire nyitott ajtót, amin ekkor egy bájos, sötétbarna fej bukkant elő.

– Nos, ő itt Suzy! Ismerkedjenek össze a hölgyek…! Suzy, ő itt Vinca, de nem ennivaló!

– Szevasz, Suzy, igazán örvendek! – reagálta le Vinca először teljesen meglepetten, majd alig bírta leplezni felszabadult örömét. A barna buksihoz ugyanis egy kíváncsi német vizsla tartozott.

Részben a megkönnyebbüléstől, részben pedig imént még aggodalmas gondolatai miatt roppant röhejesnek érezte így utólag a szituációt. Innentől kezdve folyamatosan vigyorgott, alig bírta ki, hogy hangosan el ne nevesse magát saját lükeségén. Mindezt John is kiszúrta és pontosan látta, mi játszódhatott most le benne. Ettől a kis gonosz tréfától neki is önelégülten fülig ért a szája, bár valahol már sajnálta is miatta Vincát, illetve azt is sejtette, hogy ennek még valahol, valamikor lehet megtorlása.

A városból kicsit nehezen evickéltek ki a délutáni csúcsban, majd végre elérték a sztrádát, ahol szerencsére jól lehetett haladni. Itt már John is nagyobb örömmel vezetett – ki nem állhatta a tömeget, és ez a közlekedésre is érvényes volt. Még Vinca eleinte kicsit aggodalmaskodva tekintgetett hátra a szokatlan útitárs jelenléte miatt, de az szemmel láthatóan nem akarta őt felfalni, sőt, kifejezetten nyugodt és fegyelmezett kutya volt. Útközben szinte semmi probléma nem adódott vele, de ha bármiért rá is kellett szólni, azonnal tudta a dolgát az első kis jelzésre. Menet közben kicsit el is pilledtek, John idejét látta bekapcsolni a rádiót.

– Egy kis zene jöhet, hölgyek? – tréfálkozott utasaival, amire Vinca reagált csak.

Mindeközben azon morfondírozott, hogy még mindig magázódnak, noha Vinca már kifejezetten izgalmasnak érezte ezt a különleges kapcsolatot közöttük, így ezzel még mindig nem akarta megtörni a varázst, John pedig már csak illemből sem kezdeményezte volna. Bár az irodaházban már lényegében mindenkivel összetegeződtek, igaz, ezt szinte kivétel nélkül a helyi, állandó kollégák erőltették.

– A kutyájával is magázódik? – csípkelődött iménti gondolatmenetét kivetítve Vinca.

– Csak ha rosszalkodik! – vágta rá egyből.

– Értem… Tehát a rossz kutyákat magázza – dobálta tovább a magaslabdákat.

– Meg a rakoncátlan nagymacskákat – csapta le John a lányra pillantva, incselkedően felhúzva szemöldökét, amihez kellett pár másodperc, mire leesett Vincának, hogy a leopárdmintás kapucnis fölsőjére utalt. Erre már csak vigyorogva csóválta meg fejét, konstatálva, hogy ebben a párbajban most alulmaradt.

Az autópályán hamar elérték a turistaszállóhoz vezető lehajtót, a már ismerős útvonalon egyenesen oda tartottak. A vendégparkolóban most egyetlen autó sem állt, hátul a személyzeti részen kettő. A portán már várták őket. John még a kutya pórázát becsatolva kicsit hátrébb maradt, így Vinca ért előbb az üres hallban a recepciós pulthoz. Magabiztosan lépett oda:

– Jó napot kívánok, John Hedera Helix nevére volt szobafoglalásunk.

Mindebből a “Helix” ugyan nem szerepelt a regisztrációs űrlapon, de a recepciós akár álnéven is be tudta volna azonosítani a vendégeket, minthogy a hét elejére nem volt más foglalásuk. A mögötte álló John viszont annál jobban megdöbbent a hallottakon, ugyanis a nevének ezt a részét szinte soha nem használta. Ebből viszont egyértelművé vált számára, hogy Vinca elolvasta a levelét.

– Igen, kisasszony, már mindent elrendeztek, csak kérem, itt írják alá a vócsört, és közben adom is a szobakulcsokat!

Kulcsokat… John tehát két külön szobát foglalt nekik… Pedig akár egyben is elférhettek volna – morfondírozott magában kissé meglepetten Vinca. De aztán rájött, John ilyesmivel biztosan soha nem hozta volna őt kényelmetlen helyzetbe, az ő finom úriasan előzékeny, kissé kimérten távolságtartó habitusával még jó, hogy eszébe sem jutott volna mondjuk közös ágyat foglalni. Ezen a gondolaton Vinca még alig láthatóan el is vigyorodott. Noha, amíg ezt a kis kiruccanást fedezik nekik a vállalattól, addig akár a kutyának is foglalhatnának külön lakosztályt – gondolta tovább némileg fellengzősen. Így viszont nehéz lesz… – tűnődött a lány gondterhelten, akit voltaképpen már kissé zavart általa meghittnek érzett, mégis teljes mértékben tisztázatlan kapcsolatuk mibenléte. És ezt valahogy a legutóbbi levél sem lendítette előrébb, noha kétségtelenül hatalmas lépés volt a helyzet tisztán látására, és leírhatatlanul jól esett neki, de valahogy ezt követően ugyanúgy nem történt semmi. Ezért Vinca még a hétvégén, az utazós holmik pakolászása közben elhatározta: lesz, ami lesz, ez alkalommal megpróbál tiszta vizet önteni a pohárba, valahogy mindenképpen rátér a témára, ha mást nem, egyértelmű ráutaló magatartással eldönti a kettőjük között feszülő feltételezett vonzódást. Már amennyiben John nem a feleségét hozza magával… Akiről azóta kiderült, hogy természetét tekintve egy kutya, és ezért Vinca végtelenül hálás volt neki. Szegény eb, ha tudta volna, korábban milyen minőséget feltételezett róla…

Kipakolva a maradék holmijukat, John bezárta a kocsit.

– Na, jöjjön, Kisvirágszál, foglaljuk el a szobákat! Suzy, mellém!

John bátorkodta megengedni magának ismét a kedves, virágos megszólítást, tekintve, hogy szombaton Vinca olyan jól reagálta le a nevével való kis játékos becézést.

A kutya néhány határozott utasításra szófogadóan és pontosan tette, amit gazdája kért. Látszott, hogy sokat foglalkozhatott vele, jól nevelt eb, összeszokott páros voltak. Ez nagyon tetszett Vincának, kezdeti bizalmatlansága a kutya felé már szinte teljesen feloszlott, sőt, egy alapos buksi-simogatást is megejtett vele, tekintve, hogy nem feleség. Amit Suzy lelkes farokcsóválással és játékos ugrálással viszonzott.

– Úgy tűnik, megkedvelte magát – konstatálta elégedetten mosolyogva a kutya gazdája.

Vinca erre önkéntelenül vállát felhúzva széttárta karját és mosolygott, jelezve, hogy nem volt szándékos, de ha már így alakult, ő sem bánja.

 

A két külön szobában viszonylag hamar berendezkedtek azzal a kevéske holmival, amit hoztak. Nagyon nem is akartak szétpakolni, elvégre elsősorban olyan felszereléseket és kellékeket csomagoltak be, melyekre a terepen lesz szükségük, így magukkal kell vinniük. Első estére tényleg csak a másnapi korai indulás miatt foglaltak szállást, ezért aznapra még vacsorát sem kértek. Éhesek voltaképpen nem voltak, otthon, indulás előtt még mindketten bőségesen étkeztek. Vinca szobájában elrendezte a dolgait, leült az ágy szélére és átnézte mobilját, de az irodából érkezett, halasztható üzeneteket inkább kinyomta. Telefonját maga mellé félretette, inkább tudni sem akarta, már megint mivel szeretnék nyaggatni. Majd utólag ráfogja, hogy nem volt ott térerő – gondolta. Közben azon morfondírozott, mit kéne még csinálnia. Laptopját nem volt kedve kicsomagolni a táskájából, hogy átnézze jegyzeteit, vagy valami új információ után kutasson az interneten. Végülis felkelt és elindult a szomszédos szoba irányába. Kopogására szinte azonnal érkezett John válasza:

– Tessék!

– Nem zavarok…? – nyitott be félénken a szomszéd ajtón, de látta, hogy John cseppet sem zavartatja magát érkezésén. Éppen az ágyon hasalt, lazán szétdobva lábait, egy nagyméretű, kiterített, hagyományos papírtérképet bogarászva maga előtt. Vinca érdeklődve lépett közelebb, amire John kicsit összébb húzta magát, egyértelműen jelezve, hogy Vinca is mellé férhessen.

– Ezt a területet kellene holnap bejárnunk – mutatott rá egy nagyobb foltra, még mindig mélyen belemerülve a térkép böngészésébe. A jelzett helyen néhány erdei patak is átfutott, illetve egy bizonyos részén egyre sűrűsödve érték egymást a magassági vonalak.

– Itt valami jelentősebb csúcs lehet – próbálta leolvasni Vinca a magassági számokat, igyekezve bekapcsolódni John elmélyült tevékenységébe.

– Igen, úgy tűnik. Majd megnézzük azt is, ha az idő engedi.

– Holnapra már igen meleget jósoltak – nyugtatta meg Vinca.

Még kicsit nézegették a térképet, próbálták előre átgondolni a várható terepviszonyokat, tervezett út hosszát. John a laza beszélgetés közben egy csomag jófajta, likőrös krémmel töltött csokoládét kotort elő a táskájából. Vinca szeme leplezetlenül felcsillant. A kínálásra igyekezett udvariasan csak egy kevéskét venni, de ha egyedül lett volna, gátlástalanul befalta volna az egészet. John már korábban kiszúrta, hogy igen lelkesedik az édességekért, így megnyugvással konstatálta: lám, milyen jó ötlet volt, mikor a készülődésnél efféle különleges felszerelést is becsomagolt, elsősorban a női társaságra való tekintettel.

– Hmm, nagyon finom, köszönöm! – virult fel Vinca, majszolgatva a csokifalatot. – Ez milyen fajta?

– Ne kéresse magát, vegyen bátran! Van még… – vetítette előre John a várható repeta reményével édesített elkövetkező napokat. Azzal feliratos részével a lány felé fordította a csokoládé dobozát.

Vincának nem jelentett volna túl nagy kihívást a teljes csomag édesség hasznosítása, szíve szerint még a további ízekre is rákérdezett volna, de aztán komoly önfegyelemmel letett róla. Titkon azért reménykedett benne, hogy másnapra is jut egy dobozzal.

A sok térképészésben elfáradtak, bizonyára a csoki minimális alkohol-tartalma is rásegített, de későre is járt, már csak kötetlenül cseverésztek az ágyon: Vinca még a térkép mellett ülve, John ugyanúgy féloldalasan hasalva.

– Lassan aludnunk kellene, mert holnap nem fogunk tudni felkelni. – John természetesen nem akarta kidobni a lányt, de érezte, hogy perceken belül elnyomja őt az álom. A végén már ígyis el-elszenderedett egy pillanatra. Vinca még szívesen folytatta volna a kellemes beszélgetést, de belenyugodva hagyta jóvá a kérést.

– Rendben, akkor további jó éjszakát! – mondta, és lassan megindult az ajtó felé. Suzynak egy kicsit megvakargatta a füle tövét, aki hálásan dobta el magát, folytatást remélve.

– Szép álmokat! – szólt utána John –, az ajtót éjszakára nyitva hagyom, ha esetleg megijedne valamitől – vigyorgott utána.

 

Vinca a szobájába ment, lefeküdt, de még nem bírt elaludni. Kicsit bánta, hogy a jóízű csevej a kellemes társasággal ennyivel el lett vágva, egyúttal kicsit úgy érezte, hogy John gyorsan megszabadult tőle. De az utolsó mondat valahogy sehogy sem fért a fejébe. Ezzel esetleg célzott volna valamire? Túl a múltkori eseten, amikor már ellőtte egyszer a poént, hogy feltehetően fél a sötétben. De esetleg azt szerette volna, hogy átmenjen hozzá éjszakára…? De akkor miért dobta őt ki ilyen gyorsan? Vinca még a legegyszerűbb tényt, hogy John szimplán csak álmos volt és aludni akart, tette legkevésbé mérlegre a lehetséges válaszok közül. Ha már ennyi, együtt töltött furcsa és kalandos élethelyzet és megtört pillanat után végre megadatott, hogy ugyanott tölthették az éjszakát, hát legalább arra számított, hogy alvás nélkül, hajnalig beszélgetnek. Aztán pedig… Ki tudja… Még néhány kör vívódás után eljutott arra a pontra, hogy tényleg véget akar vetni ennek a zavaros, bizonytalan kapcsolatnak – már, amennyiben esetleg, bármi alapján ezt annak lehetett minősíteni. Vagy így, vagy úgy. Először sértődöttsége lett rajta úrrá, hogy este ilyen hirtelen lerázta őt, majd visszagondolva korábbi momentumokra megint inkább a másik oldalról győzte meg saját magát. Kisvirágszál, nagymacska…? Lehet, hogy John voltaképpen becézgetni próbálta őt… De ezzel a finom közeledéssel egyszerűen képtelen volt bármit is kezdeni. Korábbi kapcsolatai szinte kivétel nélkül kimerültek annyiban, hogy a durva nyomulások, ízléstelen célzások után keményen elhajtotta az illetőket, majd amikor már nagyon egyedül érezte magát, vagy néha szüksége volt egy kis társaságra bármilyen értelemben, akkor engedett az aktuális, visszafogottabbnak mondható próbálkozónak. Ezekből aztán kivétel nélkül igen tiszavirág életű kapcsolat lett, Vincát vagy az érdektelenség, vagy a dögunalom, vagy a másik fél teljes mértékben testiségre korlátozódott közeledése győzte meg róla, hogy rövid időn belül lezárja azt. Egyszer volt egy hosszabbnak mondható, másfél éves kapcsolata, egy alapvetően rendes fiúval. Összességében kedves, művelt srác volt, Vinca akkoriban már egy arborétumban dolgozott. Hívta többször is a fiút, bármikor szabad bejutást tudott volna neki biztosítani, de az minden alkalommal röviden lezárta a kérdést annyival, hogy esze ágában sincs munkahelyi környezetben találkozgatni vele. Inkább valami zsúfolt kalandparkba vagy pláza mozijába szervezte a találkozásokat. Vinca tett még néhány kísérletet közös, hétvégi kirándulásokra, de a fiú ettől teljes mértékben elzárkózott, egyszerűen el sem tudta képzelni, hogy városi használatra tervezett, márkás sportcipőjét a sárban, gazban tegye tönkre, vagy olyan helyre menjen, ahol a buja növényzetben megcsípjeti a csalán, netán a szúnyogok. Már éppen kezdett komolyabbra fordulni a dolog, a fiú célzásokat tett hosszútávú szándékairól, de ekkor Vinca végérvényesen átgondolta a dolgot: tényleg élete végéig plázákba szeretne járni randevúzgatni, a határtalan természet helyett? Így aztán ennek is vége szakadt. Innentől kezdve kizárólag szakmabeliekkel ismerkedett, próbált korábbi munkahelyén – legutóbb például egy természettudományi múzeum idegenvezetői között – jobban beilleszkedve részt venni a benti programokon, egy-egy munkatárssal akár délután is összefutni, de ők meg kivétel nélkül olyan szinten sótlannak és egysíkúnak ígérkeztek, hogy velük terepen Vinca még csak egy sétát sem tudott volna elképzelni, nemhogy kalandtúrát. Így aztán elég hamar leépültek ezek a – még ki sem alakult – kapcsolatok is. Úgyhogy mire legújabb munkahelyére, a jelenlegi vállalathoz került, már bőségesen elege volt a férfiakkal tett bármiféle kapcsolatteremtési próbálkozásokból.

John viszont teljesen más volt. Igaz, vele eredetileg esze ágában sem volt a munkahelyi közös feladatokon túl közelebbről megismerkedni. Ennek ellenére rendkívül jól érezte magát a társaságában. Igaz, ő nem is próbált rá nyomulni, nem sürgetett semmit, és nem lőtt el lépten-nyomont durván ízléstelen poénokat. Bármikor, bármilyen adódó cinkosságban benne volt, de ha támaszra volt szüksége, mindig ott állt mellette. És figyelt rá. Roppant udvarias előzékenysége mellett már általában akkor felajánlotta számára a megoldást, amikor ő még a kérdését sem tudta pontosan megfogalmazni. És mennyire jó partner volt mindenben! Ha csak egyetlen személlyel kellett volna egy világvégi őserdőbe kiszakadnia, erre gondolkodás nélkül őt választotta volna, már csak a biztos túlélés reményben is. Ő – a szó minden értelmében – igazi férfi volt. 51 éves korának megfelelően – mert ezt azért megleste Vinca a szállodai adtlapon – pedig érett, de azt meghazudtolóan még mindig sportos és energikus. Nem nyafogott, nem kényeskedett, tulajdonképpen fölöslegesen nem is beszélt, de ha meg kellett oldani egy váratlan helyzetet, tökéletes érzékkel cselekedett pillanatokon belül. Gondolatai ezen pontján Vinca elmosolyodott, mert a banketten történt jelenetük jutott eszébe… Kellemes érzésekkel gondolt vissza, és egy kicsit bánta is, hogy ennek nem lett folytatása. Egy pillanatra felmerült benne, hogy mégiscsak átmegy a másik szobába a nyitott ajtón, de aztán inkább elvetette ezt a lehetőséget és lassan őt is elnyomta az álom.

 

Szerencséjük volt. A hétvégi esős, borongós időnek már nyoma sem maradt, igazi, ragyogó napsütéses napra keltek. Mire előkászálódtak a szobából, az alagsori étkezdében már terített asztallal várták őket a reggelire. Egyedül voltak, ahhoz még túlságosan előszezon volt, hogy hétköznap is legyenek vendégek. Egyébként sem volt egy túlságosan felkapott hely, azon kevesek egyike, ahová tényleg csak a természetszerető emberek jártak, alkalomszerű túrákat téve, ahhoz a városi sznob rétegnek igen távol esett, illetve kiépítetlen volt, viszonylag kevés szórakozási vagy egyéb, szervezett kikapcsolódási lehetőséggel, hogy eljöjjenek idáig. Legalábbis ekkor még így gondolták.

– Hú, de jól aludtam – jelentette ki elégedetten nyújtózkodva John. – Remélem, magának is hasonlóan pihentető volt az éjszaka! Kemény nap elé nézünk.

De Vinca csak elnyűtten pislogott, a kései álomra szenderülése után bőven tudott volna még aludni. Jelen pillanatban pedig csak egy kis kávéra vadászott.

Alig foglaltak helyet, egy alacsony, őszes hajú, de ránézésre is kotnyeles nénike jelent meg mellettük, nyájas mosollyal az arcán. Vendégeiket nagy szeretettel üdvözölte, láthatóan örült már neki, hogy valakit kiszolgálhat a gyér forgalmú szálláshelyen. Erre való tekintettel különös figyelemmel ugrálta körül a két szállóvendéget, megjegyezve, hogy most lényegében bármit kérhetnek, akár egyedi igények alapján is, ha előre jelzik, még külön alapanyagokat is be tud nekik szerezni az étkezéshez. De minthogy különös igényeik, vagy bármiféle speciális étrendjük nem volt, történetesen Vinca sem volt az a divatos diétákat követő úrilány, ezért nem komplikálták túl a rendelést. Felesleges kapacitását így a néni szívélyes beszélgetéssel töltötte ki, szinte le sem lehetett lőni, bár kétségtelenül aranyos és előzékeny volt velük. Mondjuk az első pillanattól érezhető volt, hogy az asszonyság automatikusan feltételezte, közös kikapcsolódását töltő párról van szó, bár erre egyelőre nem tett kifejezett utalást, de szavaiból, gesztusaiból ez tükröződött vissza. Johnt voltaképpen szórakoztatta is a helyzet, és semmiképpen sem szerette volna kiábrándítani a nénit az ennél gyakorlatiasabb valósággal.

– Jó, hogy eljöttek hozzánk, kedvesek! Mostanában alig járnak erre, ahhoz még túlságosan hideg van, majd inkább egy-másfél hónap múlva indul be a szezon, ilyenkor csak hébe-hóba érkezik egy-egy párocska. Örömmel látjuk önöket, látszik, hogy maguk olyan természetszerető, rendes emberek. – Mondjuk ezzel éppen tényleg helyes volt a felismerése. – Ilyenkor inkább csak mindenféle gyanús huligánok érkeznek, többnyire egyetlen éjszakára, aztán mégis akkora csetepatét hagynak maguk után, hogy nem győzöm takarítani!

Vinca és John gyanították, hogy a néni elsősorban környékbeli településről érkező, kamaszkoruk bohóságát töltő fiatalokra gondolt, ezért nem is nagyon firtatták a témát. A lelkes csacsogásban azért sikerült a reggelijüket is megkapni, egy nagy adag, mindenféle jóval megpakolt rántotta formájában. A néninek még arra is volt gondja, hogy frissen szeletelt zöldség falatkákat mellékeljen hozzá, amit máskülönben, egy közös tálról tudtak volna maguknak elvenni és felvágni. A kikészített innivalók között Vinca gondterhelten válogatott, végül leegyszerűsítve saját dilemmáját, egyaránt döntött – már kikért kapucsínója után – a narancs juice és a tea mellett. 

– Látom, megfogadta a tanácsomat! – utalt John szombati javaslatára, miszerint szükségük lesz a bőséges energiára. – Ma elég sokat kellene mennünk – folytatta –, a többit meg majd, ennek függvényében meglátjuk… Meg egyébként is, ki tudja, a hétvége után, meddig marad még ilyen ideális az idő.

Vinca nem szólt semmit, ahhoz túlságosan tele volt a szája, noha látta, hogy a kikészített hidegélelemből még John is bőségesen táplálja magát. Igaz, közel száz kilós, erős testalkatához minderre szüksége is volt a napi túrához. Ki tudja még, legközelebb mikor jutnak normális, meleg ételhez. A bőséges étkezés végeztével igazán jól esett nekik a frissen lefőzött kávé.

Reggeli után aztán összekészítették a napi holmikat, John mégegyszer megitatta a kutyát, valamit pakolászott hátul a kocsiban, majd elindultak hármasban, a korábban már bejárt erdészeti úton a zöld terepjáróval. Suzyt alig lehetett nyugalomra inteni, annyira izgatott volt a friss, erdei levegőt megérezve. Gazdája csitító szavára aztán mégiscsak lekuporodott, mindössze folyamatosan csapkodó farka jelezte, mennyire várja már, hogy saját lábain loholhasson.

Mire odaértek az autóval is járható út végére, ahol legutóbb is hagyták, már egészen meleg lett, noha akkor még éppen csak kora délelőtt volt.

 

Az előző este térképen kijelölt területet tervezték ma bejárni. Ami nem volt túlságosan nagy, de több helyen nehezebben járható, illetve kaptatós útszakasz lassította a haladást. Néhol a meredek partszakaszon kénytelenek voltak patakon is keresztüljutni, amihez nem mindig sikerült elsőre alkalmas átkelő részt találni. Végülis kitisztult az út, egy kellemes, feltételezetten vadcsapáson tudtak végigmenni, ami akár kiépített turistaútnak is tökéletes lett volna, leszámítva, hogy feltételezésük szerint – a sajátjukon kívül – a kutya nem járt erre.

Tovább haladva a fák mögött meredeken ágaskodó sziklafal szegélyezte útjukat. Helyenként szinte függőlegesen meredtek felfelé a hatalmas kövek, máshol kicsit szabdaltabb, lényegesen lankásabb természetes lépcsőt alkottak, kiálló nagyobb sziklaszirtekkel. Egy-egy ilyen szélesebb, teraszt képző sziklaormon fák is megtelepedtek, a meredekebb részek beugróiban pedig páfrányok tarkították a felületet. Az ösvényüket közvetlenül szegélyező fák egy részen kissé gyérebben álltak, két nagyobb bükk között tökéletesen fel lehetett látni a sziklaorom magasabb részeire is.

– John…! – szólalt meg Vinca váratlanul megtörve csendes bandukolásukat, a végén jelentőségteljesen felvive a hangsúlyt.

– Nézze csak! – mutatott felfelé.

John azonnal közelebb lépett, hogy ugyanabból a nézőpontból láthassa ő is, amit társa mutatni szeretne neki.

– Hű, a mindenit! – torpant meg ekkor már ő is. – Quercus rubra! De mekkora…!

És valóban: lábuk elé tekintve láthatták is, hatalmas, gömbölyded makkokkal telített volt az avar, melyek minden bizonnyal az imént kiszúrt vörös tölgytől gurultak le odáig, a meredek sziklafal mentén.

– Ezt feltétlenül meg kell néznünk! – mondta eltökélten, melyre Vinca is teljes egyetértésben bólintott, hiszen éppen ezért mutatta meg neki hirtelen felfedezését.

Igyekeztek a sziklafal lépcsőzetesebb részén haladni, egy kicsit mászni kellett érte, helyenként keresni kellett a kapaszkodót, de megérte. A sziklás kiszögellés tetejére érve látták csak meg, hogy odafent több, jelentős koráról árulkodó, vastag törzsű tölgyfa is található, a csúcson szinte vízszintes, alig pár tíz négyzetméteres területen. Nagyon magasan voltak, a területet gyönyörűen be lehetett látni, a szélen álló hatalmas tölgyek szinte közre zártak egy árnyas oázist odafent. Miután megcsodálták a váratlanul eléjük táruló, páratlan látványt, nekiláttak a hatalmas fák felmérésének, jegyzetbe vételének. Eltartott egy darabig, mert több, az átlagosnál jelentősen vaskosabb fa is állt, melyek egyenként is igen komoly méretet képviseltek, így a vizsgálatuk külön-külön is időigényesebb volt. Gondos körültekintéssel jártak el, úgy vélték, legjobb tudomásunk szerint ők lehetnek az elsők, akik ezeket a faóriásokat lajstromba vehetik. Legalábbis hivatalos jegyzetekben nem szerepeltek sehol. Több, mint egy órán keresztül tartott, mire a fontos adatokat felvették, utána viszont alaposabban megcsodálták a hihetetlen kilátást, melyről több, alattuk magasodó hegycsúcsra is pazar látvány nyílt. A lefelé út előtt még egy kis pihenőt is beiktattak, erre tökéletesen kellemes volt a magaslaton elszigetelt terület – nem mintha alatta, az erdős terepen túl sok esélye lett volna, hogy élő emberbe botlanának. Vinca még néhány makkot is összegyűjtött a hatalmas fák alatt. Suzy szintén elterült az egyik tölgy tövében.

 

Ahogy ott ültek a terebélyes fák árnyékában, Vinca váratlanul előrukkolt a feszegető kérdéssel:

– Akkor most tulajdonképpen hogy is vagyunk…?

John döbbenten hajolt fel, mert a kérdés hirtelen érte, noha akkor már Vinca is bőven megbánta, hogy feltette.

– Mit szeretne hallani? Kérdezzen bátran…! – felelte John, és ismét maga elé meredt.

Vinca hirtelen azt sem tudta, mit válaszoljon. Abban a pillanatban felismerte a helyzetet, hogy azzal kapcsolatban, amire voltaképpen kíváncsi, teljesen világos és tiszta útmutatást kapott John részéről, és itt éppen ő volt az, aki még soha, egyetlen egyértelmű mondattal vagy gesztussal nem fejezte ki szándékait. Így aztán már végképp szükségtelenül pofátlannak érezte előbbi kérdését, főleg, hogy pontosan meg sem tudta mondani, mire lenne kíváncsi. Vagyis kérdése az bőségesen akadt volna, de ebből a megközelítésből hirtelen egyet sem tudott értelmesen feltenni. Már valami “nem is tudom, bármi”-féle, semleges választ próbált összehozni a kínos csendben, melyet éppen saját kérdésével okozott, mire John megelőzte.

– Viszont, én szeretnék kérdezni valamit…

Vinca ebben a pillanatban ledermedt, valósággal lesápadt John kezdeményezésétől. Érezte, hogy most azonnal szeretne eltűnni, de a kérdést legalábbis semmiképp sem szerette volna hallani. Mégis, nem akarva tovább feszíteni a húrt, legalább egy kis időt nyerve, szinte remegő, elhaló hangon válaszolt.

– Igen…? 

És közben még mindig abban reménykedett, hogy megnyílik alatta a föld, még mielőtt John megszólalhatna.

John látta rajta a roppant kellemetlenséget, de semmiképp sem szerette volna kínos helyzetbe hozni. Valójában nem is ez volt a szándéka. Majd váratlanul megszólalt.

– Amikor szombaton a mosdóban voltunk… Mégis mi a túrón szórakozott olyan önfeledten?

Valószínűleg John is hallotta, ahogy ebben a pillanatban legördülnek Vinca szívéről a hatalmas szikladarabok. Mikor rájött, hogy a férfi egészen mást szeretett volna tőle kérdezni, mint amire először gondolt, egyből felderült az arca. Való igaz, a kérdésben John is kellő ügyességgel kerülte ki az intimebb momentum tényét. Vinca kipirult arccal, részben az előbbi zavara, részben megkönnyebbülése, részben pedig már a történet abszurditása miatt félig nevetve válaszolt.

– Hát, csak láttam magunkat kívülről. Ahogy ott talpig kisestélyiben, egy James Bond-filmet megszégyenítő jelenettel egyensúlyozunk a férfivécé tetején, egy számunkra egyébként teljesen érdektelen rendezvényen.

De a mondatot már alig bírta befejezni, mert elkapta őt a féktelen röhögés. Ebből a megközelítésből már John is felettébb komikusnak találta ama bizonyos szituációt, és akaratlanul átragadt rá a szívből jövő nevetés. Vinca már a könnyeit törölgette közben, ezúttal viszont nem próbálta magában tartani, minthogy most senki nem akarta őt megakadályozni ebben.

 

Ahogy a sziklaszirten támaszkodva csodálták a lábuk előtt elterülő mélységet, egyszercsak a távolból tompa puffanást hallottak. A szomszédos hegycsúcs tetejéről madarak szálltak fel. John arca aggodalmasra váltott, miközben Vinca kérdőn nézett rá.

– Ez egy lövés volt – válaszolta meg.

– Kizárt! – hitetlenkedett Vinca. – Az ott már tájvédelmi körzet.

– Hát éppen ezaz! – nézett tovább a távolba, méginkább baljós tekintettel. Vinca már ismerte ezt az arckifejezést, tudta jól, hogy ilyenkor valami komolyan jár a fejében, de addig úgysem fogja elmondani, amíg teljes bizonyosságot nem szerez róla. Ugyanezt az aggodalmas nézést látta rajta az elmúlt hetekben az irodában is, amikor többször jelezte neki, hogy valamiről majd beszélni szeretne, még a banketten történt, kihallgatott különös párbeszédet megelőzően. De John félelmei előbb-utóbb mindig beigazolódtak, így tartott tőle, hogy ez ezúttal sem lesz másként. Mindenesetre addig nem faggatta, tudta, hogy ha valami érdemi következtetésre jut, azt úgyis meg fogja vele osztani.

 

A sziklaoromról óvatosan lemászva tovább haladtak a tervezett területen, mely helyenként sokkal gyérebb, már-már apró tisztásokkal tarkított területhez ért. Amit aztán ismét erdős rész váltott fel, de a ritkás lombkorona között oda is betűzött a nap. Vinca, pontosabban a meteorológia nem tévedett: tényleg nagyon meleg, szinte kánikulai időt fogtatak ki aznap. Kissé túl is öltöztek, a pulóverek már réges régen lekerültek és felesleges kacatként cipelték magukkal a hátizsákokban. A kullancsokra és nehezebben járható területekre való tekintettel persze hosszú nadrágban indultak el, de most nagyon tudtak volna örülni valami rövidebbnek is. 

A kaptatósabb terepeken teljesen kimelegedtek, John már erőteljesen törölgette verejtékcseppjeit az arcáról.

Végül megálltak egy kis pihenőt tartani, de ekkor már nem bírta tovább: egy hanyag mozdulattal levette pólóját is. Vincának a lélegzete is elakadt a látványtól… Az izmos felsőtesten egy kiváló érzékkel megalkotott borostyáninda tekergőzött. A tetoválás a férfi mellkasáról indult, majd néhány kitérő cikornyával a bal vállán végződött. Az összhatás pedig… diszkréten művészi, egyedi, de mindenképpen vonzó volt. Amit Vinca egyetlen szóval foglalt össze magában: dögös! Illetve, kishíján hangosan is kiszaladt száján első döbbenetében. Annyira lenyűgözte az összkép, hogy képtelen volt másfelé nézni, akaratlanul is bámulta a férfi felsőtestét. Ezt persze egyértelműen látta John is, hiszen vele szemben állt meg, de jelen helyzetben Vinca annyira el volt varázsolva, hogy emiatt már cseppet sem zavartatta magát. Ez most nyílt szituáció volt, teljesen feleslegesnek érzett volna bármilyen játszmát, vagy úgy tenni, mintha észre sem venné. Végül, mikor már azon kapta magát, hogy kínjában a saját szája szélébe harapott bele, megszólalt, az egyébként egyértelműnek mondható helyzetben.

– Hát ez… gyönyörű! – És ha már így alakult, igyekezett úgy tenni, mintha érdeklődése kizárólag a tetoválásra irányulna, ami kétségtelenül nagyon megtetszett neki, de attól még rajongó pillantása kicsit túlmutatott ezen. Egyébként valóban meglepődött rajta, hogy a férfi korát meghazudtoló alakot mondhatott magáénak.

– Köszönöm! – mosolyodott el John, akit valamennyire meglepett a lány – rá nem jellemző – nyílt érdeklődése, de azért örült neki.

De Vinca ennyivel nem tudta lezárni a témát. Miután továbbra is babonázottan meredt rá, félszegen kérdezte meg:

– Meg szabad nézni…?

– Persze – mosolyodott el John, bármit is takarjon ez a megnézés, tekintve, hogy a lány gyakorlatilag már percek óta gátlástalanul bámulta őt.

Ekkor Vinca közelebb lépett, és minthogy John semmiféle ellenkezést vagy hátrálást nem mutatott megfontolt közeledésére, lassan, óvatosan megérintette a kis szürkés-fakózöld levélmintát. 

– Nagyon szép… de nem fájt? – tette fel gyermeki egyszerűséggel a tetováltak körében egyébként unalomig hallgatott kérdést.

– Nem – mosolygott rá továbbra is szelíden John, miközben a puha érintéstől libabőrözni kezdett.

– Már régóta megvan? Mennyi idő alatt készült el? És milyen érzés, ahogy csinálják? – Vinca sorolta őszintén érdeklődő kérdéseit, de ekkor már ujját automatikusan finoman futtatta tovább a minta vonalán. Ahogy végigért a válláig, kinyitott tenyerével simította végig, majd visszafelé haladt a borostyáninda szárát lekövetve. John közben igyekezett készségesen válaszolgatni. Ritka pillanat volt, hogy saját magáról meséljen, amit csak akkor tett meg, ha kifejezetten kérdezték, amúgy nem untatott vele senkit. Vinca viszont nem igazán kérdezte, nem is merte, és hozzászokott már, hogy nem faggatózik mások privát életéről, ha csak kifejezetten nem kötik az orrára. De az újszerű élethelyzet úgy tűnik, kibillentette korábbi görcsös gátlásaiból, tulajdonképpen mindkettőjüket.

– Eredetileg még nagyon régen csináltattam, talán húsz éves sem lehettem, egy haverom akkor gyakorolta a szakmát… – gondolt vissza. – És nem, nem igazán fájdalmas, inkább csak kellemetlen, különösen az érzékenyebb részeken, illetve a színezésnél. Amikor kitöltik a kontúrok közötti részt – magyarázta –, ott egyszerre több tűvel dolgoznak. – Vinca ezen a ponton kicsit elborzadt. – De hamar megvolt, először is talán pár óra lehetett. Azóta a haverom már profi, elismert tetoválóművészként dolgozik.  Aztán utóbb, körülbelül három évvel ezelőtt frissíttettem fel, már kicsit elmosódottabbak voltak a vonalak, de az eredeti, csak szürkével készült minta akkor kapta... ezt az enyhén zöldes átszínezést… – akadozott lassan szava kisebb kényszerű koncentrációs szüneteket tartva.

A minta a férfi mellkasáról indult el, alsó részét kisebb részben takarták szőrszálai. Vinca ekkor már azon kapta magát, hogy John mellkasszőrzetébe túr bele, egyre kevésbé kontrollálva saját mozdulatait. John már komolyan azon volt, hogy magához öleli a lányt.

Ebben a pillanatban egy váratlan lövés dördült el, de most már sokkal közelebbről. Vinca igazából csak ekkor eszmélt fel, hogy lényegében zavartatás nélkül fogdossa a férfit. Mint aki hirtelen áramütéstől felébred csipkerózsika-álmából, azonnal fegyelmezve magát, elvette kezét és egy picit hátrébb is lépett.

– Elnézést… – rebegte, ezzel jelezve, hogy az imént gátlástalanul megfeledkezett magáról.

– B…! – szakadt ki félhangosan, de felindultan Johnból ama b betűs szó, melyet amúgy Vinca mindeddig még nem hallott tőle. Noha, itt nem tudta biztosan, hogy a közöttük újfent megszakított, intim szituáció, vagy pedig a vészjósló lövéshang okán. Vagy talán mindkettő. Mindenesetre csendben maradtak, figyeltek és hallgatóztak, de nem láttak semmit, illetve nem tudták beazonosítani a hang irányát sem. Suzy a lövés után szintén feszült figyelemre váltott, majd összpontosítva nézte gazdáját, mint aki utasításra vár.

John védelmezően állt a lány mellé, de közben aggodalmas tekintete a belátható, környékbeli fákat, bokrokat pásztázta.

– Nagyon eljöttünk már, itt nem maradhatunk sokáig, nem leszünk biztonságban. – Hangja aggodalmat sugárzott. – Mielőbb vissza kéne jutnunk az eredeti célterületre – mondta.

Dinamikus tempóban indultak el a kiindulási pont irányába.

Lassan visszakeveredtek az egy hónappal ezelőtt bejárt, már-már ismerősnek mondható terepre. Itt lényegesen könnyebben járható kis utakon, csapásokon tudtak haladni. Visszatértek a korábbi alkalommal megtekintett helyekre, ahol Vinca annyiféle, különleges virágot talált. A lány nem tévedett. Ennyi idő eltelte után újabb, még inkább káprázatos növényritkaságokba futott bele. Legnagyobb meglepetésére, olyan védett fajokat is talált, amiket bár jól ismert, eddig nem látott színárnyalat-változatban virítottak előtte. Hatalmas lendülettel vetette bele magát a különféle fajták tanulmányozásába, gondos rögzítésébe, alapos fotózásába. Közben még John is elvégezhette vizsgálatait a korábban megtalált nagy fákon. Rengeteg anyagot gyűjtöttek össze, úgy érezték, ritka, kivételes felfedezés és dokumentumok birtokában vannak. Mindez egy fajta izgatott büszkeséggel töltötte el őket, és úgy érezték, ezt mindenképpen közkinccsé kell tenniük valamilyen formában, ugyanakkor a területet is teljes mértékben meg akarták óvni, bármiféle beavatkozástól, az ökoszisztémát teljes mértékben feldúló beruházástól. Végre, hosszú idő óta most alkalmuk adódott mindezekről nyugodt körülmények között, nyíltan is beszélgetni egymással.

– Mit gondol, mik a céljai Mr. Taylornek a területtel? – kezdte Vinca.

– Nem tudom, erről a részéről nagyokat hallgatott. Nekem legalábbis nem árult el róla semmit.

– Nekem sem mondta meg, pedig egyszer külön rákérdeztem, de valami teljesen kitérő választ adott és a környezetvédelem szerepére terelte gyorsan a szót.

– Talán tényleg medvehagymát szeretne ültetni… – hozta fel a régi poént John, amin Vinca hangosan felnevetett –, de én ehhez biztosan nem asszisztálok – szögezte le határozottan. 

Ezzel Vinca is teljes mértékben egyetértett, noha jólfizető állását is kellően féltette ahhoz, hogy csak úgy vaktában szembe menjen felettese egyébként sem egyértelmű szándékaival.

– És akkor most mit fogunk csinálni? – próbált eljutni bármiféle megoldásig, amiben úgy általában John gyakorlatias ötleteire számított.

– Még nem tudom. Talán semmit…

– Ez alatt mit ért pontosan? – Mert abban viszont biztos volt, hogy John ennyivel nem tekintette megoldottnak a problémát.

– Mi folytatjuk a saját munkánkat, amiért itt vagyunk. A legjobb tudásunk szerint. De ezzel nem támogatunk semmiféle önző üzleti célt. Egyelőre kivárunk és figyelünk… Ha bármi továbbit megtudunk, vagy nem tervezett válaszút elé kerülünk, akkor majd kitaláljuk a következő lépést. Minden esetre, az eddigi feljegyzéseit és fotóit kezelje nagyon körültekintően és bizalmasan! Lehetőleg ne adja ki őket a kezéből, anélkül, hogy arról velem is egyeztetne. Kérem…!

– Rendben! Természetesen – bólintott beleegyezően és bizalmasan a lány.

 

Az út további része háborítatlan volt. Az aznapra tervezett tevékenységeket már elvégezték, csak Vinca hajolt még le egy-egy virághoz. A természet valósággal élt, ismét lenyűgözte őket a pazar környezet. Délutánra a rekkenő hőség is alábbhagyott, tökéletes idő volt az erdei sétához. Suzy hatalmas lelkesedéssel tette le Vinca lábai elé a már fél órája vonszolt botot, ő pedig örömmel hajította el, és roppantul tetszett neki, hogy az eb minden alkalommal teljes odaadással lohol vele vissza, néha még röptében, a levegőben kapva el. Ezért aztán egy idő után próbálta minél messzebbre hajítani, vagy más módon kicselezni a kutyát, de az többnyire fürgébb volt, és ugrásra készen résen állt már Vinca mozdulata előtt. Ebből aztán hatalmas viháncolás és kergetőzés kerekedett, mind a vizsla, mind alkalmi sétáltatója között, szinte teljesen felverték az erdőt a hangos kacagással, illetve csaholással. John mögöttük haladt, és mosolyogva figyelte az önfeledt mókát. Boldog volt, amiért a két nő, akik igazán fontosak számára, ilyen jól megtalálták a közös hangot.

 

Este volt már, mire visszaértek a szállóhoz. A néni már több fogásos finom, meleg vacsorával várta őket, még egy kis desszert is volt a végén – Vinca nagy örömére. A főfogás vad volt, amihez egy-egy pohár száraz cabernet sauvignon is járt. Kényelmesen elfogyasztották a vacsorát, közben a terület további sorsáról is szót ejtettek. Túl sok érdemi megállapításra ugyan nem jutottak, de azért összefoglalták, amiket eddig megtudtak, vagy kilogikáztak. John még a minap hallott lövések miatt is aggódott, de azt végképp nem tudták mihez kötni. Végül lazább témákra terelődött a szó, jóízűen nevetgéltek, mikor vacsora után visszafelé tértek az emeleti szobákhoz.

– Beugrik még egy kicsit? – hívta saját lakrészébe John. – Jó lenne gyorsan átfutni a holnapi menetrendet. És lenne egy merész ötletem, amennyiben benne van…

Vinca ellenkezés nélkül vele tartott, noha ekkor már kicsit dörzsölgette szemeit, lefáradva a hosszú gyaloglás után, melyre még az iménti vörösbor is rásegített.

A férfi az előző napi nagy, színes térképet teregette ki ismét az ágyon, majd teljes beleéléssel próbálta beazonosítani, pontosan merre haladtak, hol mit láttak, néha összevetve a motiltelefonján rögzített GPS-adatokkal. Persze, minden lényegi információt bevihetett a tenyérnyi készüléken is, sőt, mindezt még többnyire helyben, a terepen meg is tette, de szerette, ha az egész végeredmény egy nagy, áttekinthető felületen is látható, akár így, hagyományos, papír formában. Főleg, hogy bizonyos részletek hol az egyik, hol a másik felületen nem voltak feltüntetve, tekintve, hogy igen gyéren feltérképezett, kevésbé ismert területről volt szó. Néha próbálta beazonosítani a két térképen azonos részeket, majd az egyik helyre mutatva megjegyezte:

– Könnyen lehet, hogy mi voltunk az elsők, akik itt jártak! Legalábbis az első emberek. – És ez a megállapítás jelentőségteljes büszkeséggel töltötte el.

– Hadd foglaljam össze – váltott élesen témát Vinca, aki ekkor már teljesen elhasalva az ágyon, jóformán csak meredt a térképre, vagy inkább maga elé. – Tulajdonképpen, mi most mindössze ahhoz kellünk, hogy gondosan felmérjük a helyi, egyébként egyedülálló, és mint ilyen védendő – és itt kómás tekintete elkomorodva jelentőségteljesen szigogúra váltott – ritkaságokat. Majd, a felmért adatokat átadjuk egy önelégült dilettánsnak, akinél az erdei növényzet valahol a medvehagymánál merül ki… Hogy aztán – folytatta kis hatásszünettel – ahhoz adjuk ajánlásunkat és munkánkat, hogy a területre valami kétes célú komplexumot húzzanak fel, letarolva mindent, ami érték, és amiért úgy általában dolgozunk…?

John szerette volna azt mondani, hogy Vinca csak erősen fantáziál, de félt, a lány végeredményben nem járhat messze a titkolt  igazságtól. Így próbált óvatosan reagálni, noha benne is bőségesen gyűltek már az ezzel kapcsolatos indulatok.

– Még ez is előfordulhat – kezdte nagy sóhajjal. – Noha, elvileg kifejezetten természetvédelmi, ismeretterjesztő beruházás állt a papírokon. Abba direkt belenéztem, tekintve, hogy Taylor szinte semmit nem volt hajlandó az orromra kötni a vállalat valódi céljairól a területet illetően.

– Nem tudom, nem nyugtatott meg…

– Hát igen. Engem sem győzött meg, hogy mindez nem mondjuk egy szállodakomplexumot vagy szórakozóközpontot takarna a valóságban. Na puff, az aulában legfeljebb kiállítanának néhány kitömött rókát meg énekesmadarat, aztán környezeti bemutatás letudva. Persze így nyilván nem ment volna át az engedélyeztetéseken – gondolta tovább keserűen, amiben egyébként neki is sok munkája volt, az akkor még másnak vélt cél megvalósulása érdekében. Noha, már a környezetvédelmisek is benne vannak…

Némán bámultak maguk elé. Érezték, hogy itt valami nagyobb horderejű dologba sikerült belenyúlniuk. És ez cseppet sem villanyozta fel őket, viszont annál aggasztóbbnak érezték a helyzetet.

– Viszont – szólalt meg hosszabb csend után John –, én még szétnéznék alaposabban fent, sőt, vannak olyan területek is, amiket eddig kihagytunk – mutatott néhány részre a nagy térképen. Vinca egyetértően bólintott, és próbált még álmosan is koncentrálni a másnapi kihívásokra. – Ehhez viszont most messzebbre el kellene jutnunk, tehát jó lenne, ha nem kellene délután visszaindulni… Én még arrafelé is elnéznék... – mutatott egy félreesőbb, láthatóan szintén hegycsúcsot jelölő pontra.

– Ez az a hegy, ahonnan tegnap az első lövést is hallottuk, nem?

– Igen – bólintott John, némileg vészjósló arckifejezéssel.

– De az már a tájvédelmi körzet. Oda elvileg be sem léphetünk. Legalábbis engedély nélkül.

– Drágám…! – mosolyodott el John, némileg lekezelő fellengzősséggel, noha tulajdonképpen inkább kedves volt, mintsem bántó. – Csak nem gondolja komolyan, hogy ott, a világvége tábla után kettővel, a semmi közepén bárki is az engedélyeinkre lenne kíváncsi? Ha pedig igen… nos, az felettébb gyanús lenne, ott ugyanis kiemelten védett, ősfás erdő húzódik, igen jelentős területen – mutatta közben ujjával a térképen –, az elsők között lennék, aki tud róla, ha ott emberek tartózkodnának. Egyébként csak kiemelt kutatási céllal. Ha pedig mégis… nos, akkor majd ezt is megoldjuk – túrt bele elgondolkodva szakállába.

Vinca, bár kicsit tartott a tilosban tévelygéstől, kíváncsisága mégiscsak legyőzte félelmeit, semmiképp sem szerette volna volna elszalasztani ezt a lehetőséget, hogy élőben, közvetlen testközelből nézheti meg az ősfás erdőt. Ide egyébként John már az első alkalom után tervezte, hogy valamilyen módon elhozza, mikor látta őszinte érdeklődését az öreg fák iránt. Most viszont az újszerű helyzetben tettleges lépésre szánta el magát. Nem véletlenül akarta személyesen is megtekinteni az említett területet.

– Ugyan kijelölt út ide már egyik térképen sem vezet – mérlegelte John a felmerülő lehetőségeket –, de ha megnézi – mutatott ujjával a kékkel nyomott hosszan tekergő vonulatra – itt végig patakmeder halad a hegy lábáig. Annak mentén, reményeim szerint, valahogy végig tudunk menni.

– Rendben – egyezett bele végül Vinca, noha ebben a pillanatban már el is bizonytalanodott benne, ez mennyire volt jó döntés.

– Viszont... – folytatta némi hezitálással John – onnan nem érünk már vissza időben. Sőt, a sötétben jóformán sehogy. Szóval… lehet, hogy esetleg igénybe kéne venni azt a kis házat, amit egy hónappal ezelőtt, a csúcsról visszafelé láttunk. Esetleg sikerült róla kiderítenie valamit?

– Nem, nem igazán – mondta Vinca némi zavarral, mert túl azon, hogy akkor ugyan tett néhány sikertelen rákeresést, nem nagyon foglalkozott tovább a dologgal. Most viszont jól jött volna bármilyen információ. – Megtudta esetleg, hogy kihez tartozik?

– Nos, nem. Őszintén szólva, semmiféle említést nem találtam róla, nagy valószínűséggel illegális. De ha így van… akkor esetleg hasonló módon mi is “kibérelhetnénk” egy éjszakára, nem úgy tűnt, hogy gyakran megfordulnának ott, de ha véletlenül mégis… akkor meg kérdőre vonjuk az illetőt, hogy mégis mit csinál ott. Nyugodjon meg, erre van a legkevesebb esély!

Vincának ez az önkényes területfoglalás már végképp nem tetszett. Szíve szerint azonnal nemet mondott volna, de mérlegelt erősen, mert a kínálkozó lehetőséget sem szerette volna elszalasztani, és abban egyet értett, hogy az már nem férne bele, hogy még vissza is gyalogoljanak a kiindulópontra, ahová az autóval még fel lehet jutni. Aztán ránézett társára, aki kérlelően meredt rá. Belenézett a mély, barna tekintetbe, mely’ megnyugvást keltő bizalmat árasztott.

– Jól van, nem bánom – bólintott rá végül, mert képtelen volt nemet mondani neki. – De esetleg megkérdezhetnénk a házinénit is, úgy tűnt, ő mindenkit ismer errefelé – vigyorodott el. – Hátha azt is tudja, kié az a kisház, esetleg hol lehet rá engedélyt kérni, vagy hasonló.

– Nem bánom, ezt még megpróbálhatjuk reggel!

– Jó, akkor reggel… – nyugtázta Vinca gépiesen ismételve, azzal teljesen elterült az ágyon, haja részben rálógott a szétterített térképre.

– De reggel mindenképpen korán kell indulnunk, hosszú lesz az út.

– Jó…

– Úgyhogy ma időben le kéne feküdni, hogy időben tudjunk kelni.

– Oké… – hangzott még az elhaló válasz.

– Akarja esetleg, hogy hajnalban ébresszem? – próbálta biztosítani John a korai indulást, de kérdésére már nem kapott választ. Finoman arrébb simította a lány haját, aki ekkor már jóízűen durmolt, ruhástul az ágyán. Nem akarta felébreszteni, ezért óvatosan mászott ki mellőle és hajtogatta össze a térképet. Egy kicsit gondolkodott, hogy mitévő legyen, de végül nem volt szíve felébreszteni. Úgyhogy inkább lezuhanyzott, fogat mosott, és minthogy még utána is ugyanúgy találta Vincát, beállította az ébresztőt és halkan befeküdt mellé. Az esti csendben a holdsugár bevetült az ablakon, éles fénnyel törve meg a sötétet. John a félhomályban némán nézte a mellette fekvőt. Óvatosan végigsimította a hátát, majd ő is elaludt. 

Hajnalban Vinca fordult egyet, majd ösztönösen közelebb bújt hozzá, anélkül, hogy ténylegesen felébredt volna. Erre viszont John eszmélt fel, majd óvatosan forgolódni kezdett, de nem akarta felébreszteni a mellette fekvő Vincát, így inkább felkelt még a telefon ébresztője előtt és nekilátott összekészülődni az aznapi túrához. Már többé-kevésbé a kocsiba is bekapolta, amit szükségesnek talált, mire Vinca is ébredezni kezdett.

7. fejezet: Viharos érzések

Szombat délelőtt Vinca előrángatott néhány ruhadarabot a szekrényéből, melyeket úgy tervezte, hogy viselés előtt kicsit átvasalna. De amire először gondolt, ciklámen színű kiskosztüm, azt végülis elvetette, mert kinyitva a ritkán használt akasztós szekrényt, egy sokkal elegánsabb, de valahogy mégis merészebb kisfekete tűnt neki szembe. Már régen meg is feledkezett róla, így először eszébe sem jutott a bankett kapcsán. Most viszont elővette és gyorsan felpróbálta, vajon jó-e még rá és nincs-e véletlenül valami rejtett hibája. Szerencséje volt. A ruhadarab még mindig pontosan illett rá, kicsit forgolódott benne a tükör előtt, és meglepetésére még a látvány is tetszett neki, jól érezte benne magát. Kis válogatás után egy színben hozzá illő, fényes, fekete magassarkú szandált is előkotort. Azt kicsit leporolta, de szinte eredeti állapotában virított a gondosan csomagolt cipősdobozban. Gyorsan hozzápróbálta, és megállapította, hogy pont jó lesz, sőt, a matt és fényes díszítő csíkok miatt mintha csak kifejezetten a ruhájához tervezték volna. Micsoda véletlen! Nagyon örült neki, mert nem sok kedve lett volna szombat délelőtt még alkalmi ruha vagy cipő után is rohangálni. Hogy is ne! Ki is számláztatta volna a főnökével! Noha kicsit továbbgondolva rájött, hogy jelenlegi fizetésébe még ez is kényelmesen beleférhetett volna, így inkább gyorsan abbahagyta a felesleges önhergelést. A ruhadarabokat gondosan előkészítette, majd belenézett a tükörbe, hogy valamit esetleg saját magával is kezdenie kellene. A hajmosást szándékosan a mai napra időzítette, majd, mikor végzett, úgy érezte, egy ilyen karakteres cipő és koktélruha mellé illene valami diszkrét sminket is felvinnie. Abban viszont nem sok rutinja volt. De gondolta, megpróbálja, legfeljebb lemossa az egészet, ennek hiányát igazán nem tiltotta a meghívó! Majd eszébe jutott John… Vajon ő hogy boldogul a mai öltözékkel? Kissé aggodalmasan villant át agyán a gondolat, hogy pár nappal korábbi “fogadalmuk” szerint csak nem állít be bakancsban és pólóban a puccos rendezvényre. Majd, ahogy maga elé képzelte a jelenetet, elnevette magát, és már cseppet sem bánta volna ezt sem, legfeljebb idő előtt kidobják őket, így legalább ő is menekülést nyerne, mert az biztos, hogy ez esetben a férfival együtt távozna a sznob rendezvényről!

Mosás után gondosan beszárította a haját és igyekezett valami frizurát varázsolni belőle. Erre igazából nem is gondolt, így csak rögtönzött valamit, de az eredmény meglepően jól sikerült, így meghagyta. Félhosszú haját részben kontyba fogta, részben loknikkal egészítette ki. A rakoncátlan tincsecskékkel már nem tudott mit kezdeni, így hagyta, hogy azok szabadon repkedjenek, a fizika törvényeit követve. Emiatt már tényleg nem bosszankodott, meg valójában örült neki, hogy a frizurája – már amennyit össze tudott belőle terelgetni – végülis rögtönözve ilyen jól sikerült. Nekiállt előkotorni sminkkészletét, amit egyébként borzasztó felesleges kacatnak tartott. Utálta kelletni magát, nem szívesen ismerkedett céltalanul, azt pedig végképp nem szerette, ha valaki a külseje miatt csodálja, így az efféle dekorációs holmiktól hamar megvált, vagy legalábbis jól elcsomagolta őket. Most viszont úgy érezte, a ruhát és a frizurát lehet, hogy előnyösen ki tudná vele emelni. Hosszasan válogatott, végülis fekete szemhéjtus, sötétvörös, vagy inkább már bordó rúzs, és valami színben hozzá illő szemhéjfesték mellett döntött. Először jól el is rontotta, bosszúsan vakarta le a tust, szerencsére még éppen le tudta oldani. Másodszorra már óvatosabban, figyelmesebben haladt, és egy kis korrigálással nagyjából sikerült megfestenie a vonalat, amit elképzelt. Még egy kicsit pepecselt vele, majd ismét meglepődött, hogy végül is milyen jól sikerült a végeredmény. Úgy érezte, még valami hiányzik… Szintén nem túl gyakran használatos ékszeres dobozkát kotort elő, melyben kisebb keresgélés után egy onyx köves ezüst nyakláncot talált. Úgy gondolta, ez remekül illik majd a fekete szetthez, így hezitálás nélkül kivette és összekapcsolta nyakában. Valójában eredetileg valami fülbevalót szeretett volna, a kis méretű, szokásos strasszköves helyett, de a lánc került előbb elő. Így még nézelődött benne, mire szemét szinte kiszúrta a fülbevalók között valami… Maga az ékszer nem is lett volna annyira különleges, ezüstből készült finom kis darab volt, de amit formázott: egy-egy apró, szintén ezüst borostyánlevél volt! Szíve nagyot dobbant, és a gondolattól még saját maga is zavarba jött. Kicsit hezitált, ezt most merje-e vállalni, nehogy valami nyílt utalásnak értelmezze kísérő partnere, ha már korábban a nevével élcelődött… Végülis odatartotta a tükör előtt füléhez a kis ékszerdarabot, ami meglepően jól illett teljes öltözékéhez. Ezzel egy pillanat alatt lesöpörte korábbi ellenvetését, és gyorsan betette a fülbevalókat is. Ahogy vissza akarta csukni a dobozt, megakadt szeme még valamin. A borostyánleveles fülbevalókhoz egy hasonló nyaklánc is tartozott. Vékony, puritán ezüstláncon egyetlen levélke csüngött. Tenyerébe vette, nézegette, igazán ízléses és egyszerű kis darab volt, viszont ezt már a fekete köves medál mellé nem akarta felvenni nyakába, így óvatosan visszahelyezte a dobozba. Ekkor pillantott csak az órára: te jóságos ég, három perc múlva öt óra! Észre sem vette, hogy a bonyodalmas készülődés közben mennyire elszaladt az idő, és John bármelyik percben itt lehet érte. Még felkapott egy korábban kikészített fekete kistáskát, belebújt a cipőkbe, fújt kettőt a szigorúan ünnepnapokra tartogatott parfümből, magára kapott egy szintén nem sokat használt, fekete műszőrme kabátot, majd ebben a pillanatban csippant a mobilja: John küldött neki üzenetet, jelezve, hogy lent várja a ház előtti parkolóban. Olyan sebesre vette lépteit, hogy kis híján nyakát törte a rég nem hordott tűsarkúban a meredek lépcsőkön. Így valamelyest visszavette az iramot, és igyekezett a lépcsőkorlát mellett haladni, biztos ami biztos. Fél perc múlva már így is kilépett a kapun, és még mielőtt fürkészhette volna a borostyánlevél-zöld terepjárót, váratlanul John lépett mellé.

– Jó estét kívánok! – köszöntötte. – Indulhatunk? – kérdezte előzékenyen.

Vinca a magassarkújában koncentrálva csak ekkor nézett fel az ismerős hang irányába, majd meglepve konstatálta, hogy kollégája bizony nem túrabakancsban érkezett. Szintén fekete öltözékben, frissen vasalt fehér selyemingben, csokornyakkendőben virított mellette. Első ránézésre majdnem elröhögte magát a szokatlan megjelenésen, de nem akart illetlen lenni, majd szerencsére gyorsan kapcsolt, hogy ő legalább ugyanolyan szokatlanul fest az alkalmi hacukában, sőt, ha valaki most mulatság tárgya lehet ebben a kínos szituációban, akkor az inkább ő lesz, bizonytalanul egyensúlyozva a rég nem használt, bokapántos fekete tűsarkú szandálban. Így aztán jobbnak látta egy elmosolygott köszönés után csendben maradni.

Megindultak a kaputól a parkoló irányába, de Vinca legnagyobb meglepetésére a zöld Pajerot nem látta sehol. Ellenben, még mielőtt bármit kérdezhetett volna döbbenetében, John egy fehér Chrysler Dodge mellett megállva nyitotta ki annak ajtaját rá jellemző udvariassággal. Értetlen hezitálását látva, gyorsan igyekezett vázolni a helyzetet:

– Ma ezzel megyünk, a Micu otthon maradt.

– Nem is tudtam, hogy van másik autója is – próbálta Vinca valami béna válasszal megmagyarázni szembetűnő értetlenkedését. Persze, honnan is tudhatta volna, sosem kérdeze, sosem került szóba.

– Van, csak ezt nem szívesen használom terepen – hangzott a kurta válasz.

Újabb kis értetlen csend következett a lány részéről, majd kinyögte a nyilvánvalót.

– Hát, az irodaház nem éppen nehéz terepen található! – somolygott.

– Az nem. De az otthonom igen – nyugtázta sokatmondó félmosollyal.

Vinca megsemmisülten ült csendben a kocsiban. Rájött, hogy szinte semmit sem tud a férfi életéről. De amit megtud, az minden alkalommal újabb kérdéseket vet fel. Abból a kevésből, amit eddig láthatott, tudhatott róla, próbálta kikövetkeztetni a továbbiakat, de úgy látszik, ez minden alkalommal téves konklúziónak bizonyult. Inkább nem kérdezett semmit, gondolta, elfogadja a helyzetet, idővel majd úgyis megtudja, ami esetleg rá tartozik. Ennek kapcsán már nem támasztott követelményeket vele szemben, noha szerette pontosan ismerni, mivel áll szemben. Míg gondolatai átfutottak agyán, az út közben volt ideje megfigyelni kollégáját. Most már nem találta annyira nevetségesnek az alkalmi öltözékben, sőt, összességében úgy érezte, vonzó, és tulajdonképpen illik hozzá ez a viselet a titokzatos, és egyébként is finom úri mivolta mellett. John fejében is valami hasonló motoszkálhatott, mert váratlanul megtörve a csendet, egy félmosollyal bájos kísérője felé fordult:

– Nagyon csinos ma, Vinca, járhatna gyakrabban is ebben a ruhában!

Vincát meglepte a váratlan bók, de valójában nagyon jól esett neki. Viszont nem tudott vele mit kezdeni, általánosságban utálta, ha bókolgatni próbálnak neki, így aztán erre illendő válaszokat sem tanult meg. Ezért enyhén fanyar humorral ennyit tudott csak kinyögni:

– Persze! Az erdőben… De azért köszönöm – tompította iménti fellengzős felelete élét kissé magához kapva.

John ismerte már annyira, hogy nem is várt tőle más jellegű választ, így mosolyogva konstatálta, hogy lám, nem tévedett, sőt, a végén ezzel a köszönömmel még meg is koronázta. Lassan megérkeztek a helyszínre.

A nemrég felújított, így helyenként modern elemeket is kapott, de alapvetően neobarokk stílusú épület káprázatos fényárban úszott. A bejárat előtt hostess hölgyek fogadták a vendégeket, és igyekeztek őket a legnagyobb udvariassággal betessékelni. Ettől a műmosolytól Vincát már alapból is a hányinger kerülgette, különösen, ahogy végignézett a kikent-kifent vendégseregen, s közben azon háborgott, hogy mit keresnek ők itt. Habár így kiöltözve nem volt feltűnő, hogy alapvetően mennyire kilógnak a társaságból.

Vinca húzta-vonta száját a pacsuligyár módjára bűzölgő, tehetős öregasszonyok mellett. Valahogy egyikük sem egy otthon pogácsát sütögető, fejkendős nagymama benyomását keltette. John egyből kiszúrta alkalmi partnernője duzzogó arckifejezését – tulajdonképpen nem is számított tőle másra –, és felettébb jól szórakozott rajta. Ő maga már elengedte a parádés mulatság miatt érzett bosszúságát, inkább szánalmasnak és röhejesnek, mintsem dühítőnek találta az egész jelenséget. Kicsit meg is sajnálta a mellette morgolódó leányzót, ezért igyekezett őt jobb kedvre deríteni.

– Na, jöjjön, Kisvirágszál, dobjunk be valami löttyöt, aztán vegyüljünk el a tömegben!

A titulus egyértelműen Vinca nevére utalt, de legnagyobb meglepetésére ezúttal betalált a poén, ebben a formában még kifejezetten szellemesnek is érezte, és noha a tömegben való elvegyülést a háta közepére nem kívánta, erre már igyekezett nem is gondolni, mikor válaszul rámosolygott kísérőjére. John udvariasan a karját nyújtotta neki, amit a magassarkú miatt alakult szorult helyzetében most bármiféle – elvi, erkölcsi, vagy nála éppen ki tudja, milyen alapon való – ellenkezés nélkül kivételesen hálásan el is fogadott. A sok ember között és zajban mindez nem jelentett túl sok intimitást közöttük, de arra tökéletes volt, hogy nem veszett el, és – nem utolsó sorban – nem bukott hasra. Így jutottak el a bárpultig, ahol mindenféle színes, dekoratív, de többségében számukra beazonosíthatatlan koktélt kínáltak. Nem variáltak sokat, két szimpatikusnak tűnőre lecsaptak, amik egyébként meglepően jóízűek voltak. Vinca még sajnálta is, hogy kiürült a pohár. Már éppen valami repeta becserkészésén töprengett volna, amikor elhangzott a jelzés, miszerint máris megkezdődik az ünnepélyes műsor, melynek keretében többek között az általuk képviselt vállalat is megcsillantja vívmányait. Na, ez volt az, amire már végképp nem lett volna kíváncsi, de belátta, tulajdonképpen ez az egész ittlétük valódi oka. Az iménti ital jótékony hatására pedig közömbös lazasággal törődött bele, hogy ha már úgyis itt vannak, végülis totál mindegy, ezt is meghallgathatják.

Az ünnepélyes megnyitó semmivel nem tért el várakozásaiktól: pontosan olyan unalmas és elcsépelt volt, mint amilyenre számítottak. Igyekeztek kibírni végig, de mikor már a vendégsereg legalább fele elszállingózott a büfék irányába, akkor érezték: ők sem bírják tovább cérnával. Megegyeztek hát, hogy majd visszajönnek, legkésőbb annál a résznél, amikor saját vállalatuk következik. Majd ott készítenek néhány fotót az igazgató részére, aki, mint utóbb kiderült, nem vesz részt személyesen a gáláns műsoron. Így méginkább csőbe húzva érezték magukat, de akkorra már elengedték mindezt, és eltökélt szándékuk volt, hogy valahogy csak igyekeznek magukat jól érezni, ha már itt kell eltölteniük az időt.

Vinca próbált valahogy a bárpult irányába haladni, korábban kigondolt koktélja beszerzése végett, meg már egy mosdó látogatást is tervezgetett egy ideje. Gondolta, útközben még ezt is megejti. John pedig már csak egy kis levegőhöz szeretett volna jutni, de mindenképpen tömegtől mentes területhez. Végül a kültéri teraszokon sokkal kellemesebbnek bizonyult a légkör, alig lézengett ott néhány vendég. Sokan még az ünnepélyes műsoron voltak, mások pedig már a büfébe vonultak el. Idekint viszont lényegesen kellemesebb volt a levegő, még a belvárosi környezet ellenére is finom, tavaszi esőillatokat hozott a szél. Már bánta, hogy egyedül jött fel, majd eszébe jutott, hogy lassan illene megkeresni partnernőjét, és talán hamarosan a műsor rájuk vonatkozó része is elkezdődik. Így aztán visszaindult a zsúfolt tömegbe. Szerencsére hamar rájött, hogy eredményesebb lesz, ha előre megbeszélt helyen futnak össze, ezért üzenetet küldött mobilján Vinca részére. Pár sorváltás után megegyeztek, hogy perceken belül a mosdóknál találkoznak, mert ez a helyszín bizonyult mindkettőjüknek viszonylag közelinek. Tulajdonképpen John ekkorra már oda is ért, s míg a lányra várakozott, hirtelen ismerős hang csapta meg fülét. A tömegben csak féloldalasan látta az illetőket, majd arc és a részben elcsípett beszélgetés alapján hamar beugrott neki a korábban már látott üzleti partner, akivel néhány tárgyalást is lefolytatott a cég. Az elhangzott beszédfoszlányok cseppet sem tetszettek neki, és egyre érdekesebbnek találta rájuk nézve az információkat. Sajnos a zajban nem értett mindent tisztán, de közben igyekezett észrevétlen maradni. Mindenesetre úgy érezte, Vincát is azonnal be kell avatnia a hallottakba, akit ekkor még szintén nem látott a megbeszélt helyen. Hirtelen a beszélgetésből megütötte fülét egy fél mondat:

– Jó, mindjárt, csak vécére…

– Oké, én is épp oda tartok!

Majd látta, ahogy a két férfi éppen felé indul, ő pedig továbbra sem szerette volna, ha kiszúrják. Ugyanebben a pillanatban feltűnt Vinca alakja is a mosdó bejárata előtt, aki addigra már szemmel láthatóan sokkal lazább volt és egészen jól érezte magát, úgy egyébként a második repeta pina coladája után. John megpróbált azonnal cselekedni, így hirtelen döntéstől vezérelten bevágódott a mosdó ajtaján, ugyanazzal a lendülettel magával rántva Vincát is, aki hirtelen azt sem tudta, hol van és mi történik vele. A közös előtérben sem tétovázott sokat, a férfi WC zárt részébe rántotta magával a lányt, akinek még annyit sem volt ideje kinyögni, hogy “mi van?!” Ráadásul a helyiség ajtaja alulról egy tízcentis részen nyitott volt, így rángatta magával kézenfogva a továbbra is kérdőn rámeredő társát. Jobbat nem tudott kitalálni, azonnal felpattant a lecsukott WC fedelére, majd gyors és erőteljes mozdulattal maga mellé emelte a lányt is. Aki ekkor már végképp nem értette, hogy mi történik, de az kezdett neki leesni, hogy valami váratlanul rögtönzött hadműveletről van szó. Éppen időben, mert ahogy végzett a manőverrel, jól hallhatóan a két, ismerős hangú alak is belépett a kis helyiségbe. Vinca ekkorra jutott el odáig, hogy ténylegesen kérdőre vonja kísérőjét, tulajdonképpen mi is folyik itt. John pontosan látta, hogy mire készül, és már száját is éppen beszédre nyitotta volna a lány, ezért abban a pillanatban egy erélyes mozdulattal tenyerével betapasztotta azt. Vinca ekkor már tágra nyílt szemmel meredt rá, és egyáltalán nem tudta hová tenni a meglehetősen furcsa jelenetet. Szerette volna újból megkísérelni a kérdezést, de John, megelőzve a bajt, mégjobban szorította tenyerét a lány szájára, aki így már végképp nem értette, hogy mi történik, noha John másik kezével saját szája elé helyezve mutatóujját jelezte, hogy most feltétlenül csendben kell maradnia. Eközben a két fazon beszélgetésbe kezdett, de számukra éppen érdemtelen témákban. John a feszült csendben gyorsan felmérte a kialakult helyzetet, majd, mikor látta, hogy Vinca megértette szándékát, óvatosan leeresztette kezét a még mindig döbbent lány szájáról. Közben lenézett, és szembesült vele, hogy a fedélen egyensúlyozva, egy rossz mozdulat esetén bármikor leeshetnének, vagy ami mégrosszabb, beszakadhatna alattuk, ugyanakkor Vinca a hegyes sarkú kis cipőben éppencsak le nem billen róla. Így szabaddá vált kezével is igyekezett a lányt szorosan és erőteljesen átfogni, nehogy végzetesen járjanak. Ahogy ott álltak a visszafojtott csendben, Vinca megállapította, hogy egyéb körülmények között ez akár egy forrón romantikus szituáció is lehetne. Aztán végignézett magukon, ahogy ott a férfivécé tetején pipiskednek kisestélyiben, és egyszeriben elképesztően komikusnak találta az egész helyzetet – noha ebben a percben még mindig nem értette, hogy miért is csinálják mindezt, de azt érezte, hogy köze lehet a kinti két fazonhoz, és igyekezett benne partner maradni. Eközben a beszélgetők váratlanul fontos témára tértek át, és ekkor már Vinca is ráismert a hangok gazdáira, akikkel épp a hét folyamán folytattak egyeztetéseket. Elvileg a környezetvédelmisektől voltak kint képviseletben, de ezzel sehogy sem sikerült összeegyeztetni az éppen elhangzottakat.

– Á, még csak most mérik fel! Hát jó, valószínűleg találnak ott pár védett fajt, de valamit valamiért. Ennél komolyabb beruházásról van szó, minthogy néhány tő ibolya vagy micsoda miatt lelkizzünk.

– Jahh, egyet értek. Taylorrel már különben is lebeszéltük: ha kell, fizetnek is. Nem lesz gond az építéssel.

Mindeközben Vinca még mindig szinte kívülről látta magukat, és egyre kevésbé bírta visszafojtani röhögését. John tudta, hogy ez nem lesz jó, és szigorúan meredt a lányra, aki ekkor már saját orrát befogva próbálta megakadályozni a harsány nevetés kitörését. John érezte, hogy mindjárt lebuknak, és már hiába csittegeti erőteljes arckifejezéssel, miközben szorosan átfogva azon igyekszik, hogy ki ne billenjenek egyensúlyukból. Viszont sem felfedni magukat, sem elszalasztani a párbeszédet nem akarta semmiképp, így végső elszántságában, egy hirtelen ötlettől vezérelten, és talán még a koraesti koktéltól felbátorodva, váratlanul szájon csókolta a lányt, és abba sem hagyta, amíg nem volt benne biztos, hogy az teljesen befejezte a fuldokló röhögést, előbbi viháncos jókedve miatt. Bár a megoldás kétségtelenül rendhagyó volt, szinte azonnal hatásosnak bizonyult. Vinca közben döbbent arccal meredt rá, és úgy meglepődött, hogy valójában kiélvezni sem volt ideje a pillanatot. John látva gyors hangulatváltását, finoman elemelte róla ajkait, majd óvatosan a lány füléhez hajolva, gyengéden hátrasimította rakoncátlan tincseit és nagyon közelről belesuttogta:

– Bocsásson meg, kérem! Kénytelen voltam… 

Ekkor látta csak meg az ezüstösen megcsillanó apró borostyánlevelet. Így, továbbra is halkan súgva hozzátette:

– Nagyon szép a fülbevalója! – és sejtelmesen elmosolyodott.

De szemmel láthatóan addigra már ő is zavarba jött a valójában át sem gondolt, rögtönzött megoldástól.

Kint ekkor még elhangzott néhány kulcsmondat, melyek az előbbi gyanújukat erősítették meg. Majd, jól hallható módon, dolga végeztével a két férfi távozott. Pár másodperccel később John lesegítette rögzönzött partnerét, s ahogy tényleg biztonságosnak ítélték a terepet, kisurranva ők is diszkréten távoztak.

A tömegben gyorsan elvegyültek, és szerencsére senkinek nem tűnt fel az előbbi furcsaság, hogy mindketten a férfi mosdó ajtaján léptek ki. Aki esetleg látta is volna, hát mi másra gondolhatott, mintsem bizonyára jól érezték magukat együtt, mit sem sejtve a bravúrosra sikeredett lehallgatásról. Igaz, ami igaz, valóban elég szokatlanra sikerült, és John az est hátralévő részében aggodalmasan lopott pillantásokat vetett néha partnernőjére, hogy vajon miként reagálta le az előbbi, nem tervezett jelenetet. Szerencsére haragnak vagy megbotránkozásnak nyomát sem mutatta, bár abban John is bizonyos volt, hogyha nagyon ellenére lettek volna a történtek, azt azonnal egy kiadós pofonnal tiltakozva érzékeltette is volna. Így tulajdonképpen, viszonylagos sikernek könyvelte el az eredményt, noha eredetileg nem tervezett rögtönzésről volt szó, melyet legfeljebb legmélyebb álmaiban engedett volna meg magának… Valójában saját lépésén is nagyon megdöbbent, egyáltalán, hogy juthatott ilyen eszébe, és mint ilyet, már kicsit kezdte is bánni, félve, hogy ezzel esetleg valamit nagyon elronthatott.

Vinca fejében is a történtek kavarogtak, noha nem tudta eldönteni, hogy az imént hallott beszélgetés zökkentette ki jobban, ami máris teljesen új megvilágításba helyezte a partnerek, sőt, az egész vállalat valós szándékát, illetve így munkájuk tényleges értelmét, avagy a teljesen váratlanul, de félre nem magyarázható módon kapott csók sokkolta-e jobban. Végülis ez utóbbin rágódott még egy sort, és egyszerűen képtelen volt eldönteni, hogy mindez valós érzelmekből történő fellángolás, avagy egy kényszeredett szituáció eredménye volt-e. Hol az egyik, hol a másik végletről győzte meg magát egyértelműen, és már kissé az is bosszantotta, hogy ha már így alakult, arra se volt lélekjelenléte, hogy a gesztusba belefeledkezve valójában viszonozza, vagy legalább kiélvezze azt a pár másodpercet. Persze ahogy elképzelte, hogy John csak kényszerből tette mindezt, ilyen rútul kihasználva gyengeségét, még néha a pofon lehetősége is átvillant agyán. Aztán apránként kezdte elengedni a bosszantó gondolatokat, és inkább csak egy kellemes, bizsergető érzés maradt hátra az előbbiekből, mely minduntalan felidézve valami különös, de kellemes zsibbadást idézett elő ajkaiban… Egy pillanatra lehunyta szemét és elképzelte, az iménti jelenet megismétlődik, csak ezúttal kicsit romantikusabb befejezéssel… Eközben John még mindig ugyanezeken tépelődött, ugyanakkor a kihallgatott beszélgetés hatására számára is jelentősen megváltoztak az események. De úgy döntött, a lánynak semmiképpen sem szeretné mutatni, hogy a kettejük dolgán vívódik, ezért merengését mindenképpen a váratlan párbeszéddel magyarázta. Mindeközben érezte, hogy noha mégiscsak az előbbi hatására, de kissé feszültté válik, ezért ahogy a tömeg elől menekülve kiszabadultak egy kicsit a teraszos részre, ahova már korábban is szívesen vitte volna magával Vincát, akaratlanul elővett egy cigarettát és rágyújtott. Közben az eső szemerkélni kezdett, de ez nem igazán zavarta őket, sőt, szerencsére a borongós időben inkább bemenekültek a vendégek, így alig volt ott más rajtuk kívül. Vinca döbbenten meredt rá.

– Dohányzik…? – és arcán őszinte meglepetéssel vegyes megrökönyödés volt látható.

– Már nem… – válaszolta John, noha ebben a helyzetben ez aligha volt hihető. Majd gyorsan hozzátette: – Zavarja…?

Vinca zavartan nézett rá, őszintén szólva nem is tudta, hogy mit válaszoljon erre. Tulajdonképpen igen, egy kicsit zavarta is őt a dolog, de jelen helyzetben semmiképpen sem szerette volna megfosztani ettől a lehetőségtől Johnt, aki hozzá hasonlóan meglehetősen feszült volt. Valójában inkább miatta aggódott, noha tudta, jelen helyzetben már egy szál cigaretta nem oszt, nem szoroz, egyefene, ennyi még belefér, aztán majd valahol, valamikor később rátér vele az ezzel kapcsolatos leszoktató lelkizésre. De John végül meg sem várva a lány válaszát, látva rajta, hogy annyira nincs ínyére a dolog, egy erőteljes, mélyen letüdőzött szippantás után, melyet egy látványos karikában eregetett ki, így folytatta:

– Már leszoktam róla. Csak találtam még egy csomaggal a régi zakómban… – és ezzel a mozdulattal el is nyomta az éppen csak megkezdett szálat.

Vincát ebben a furcsa helyzetben a cigarettafüst zavarta már a legkevésbé, viszont azt érezte, valahogy ő is szeretné levezetni a többszörösen előállt feszültséget. Persze mind a ketten a kihallgatott beszélgetésre terelték a szót, miközben egyértelműen érezték, hogy közöttük is meglehetősen vibrál a levegő, ebben a tisztázatlan helyzetben. Szerencsére ezt John is így gondolta, és egy gyors mérlegelés után javasolta a bárpult felkeresését. Ez ellen Vincának sem volt semmiféle ellenvetése, sőt, kifejezetten támogatta a gondolatot. John nem aprózta el: előzékenyen rögtön fejenként két italt is hozott maguknak. Egy félreeső részen igyekeztek vele leülni, de látták, itt képtelenség lesz megvitatni ezt a kényes, de roppant fontos témát. Már ami a munkájuk ügyét illeti, mert a másikról természetesen továbbra is nagyokat hallgattak. Végül jobbnak látták néhány rébuszokban megpróbált mondat után, ha ejtik a szót, és később, egy erre alkalmas helyen térnek rá vissza, hogy teljesen átbeszélhessék és értelmezhessék a történteket, melyek minden korábbi, az utóbbi időben sokszor furcsa jelenséget egészen más megvilágításba helyeztek. Ekkor John váratlanul előhúzott egy borítékot a belső zsebéből, majd Vincának nyújtotta azt. Ő kérdőn nézve nyúlt a borítékért, mire John, mielőtt még kiadta volna kezéből, ezt a magyarázatot fűzte hozzá:

– Ezt tegye el, kérem! 

A lány még ekkor is értetlenül meredt rá, de ahelyett hogy megmagyarázta volna neki, vagy elmesélte volna mi van a borítékban, így folytatta:

– Egyedül annyi kérésem van, hogy csak otthon bontsa majd fel! Kérem…!

A végét nyomatékosan tette hozzá, majd mélyen belenézett a lány szemébe. Akinek persze első gondolata az lett volna, hogy azonnal szeretné megnézni, mit rejt a boríték, de ahogy ismét szembe találta magát a meleg, sötétbarna szempárral, ezúttal közvetlen közelről, ahogy már-már esdeklően nézett rá, egyszerűen nem tudott ellentmondani a kérésnek, és eldöntötte, hogy minden kíváncsiságát legyőzve, tényleg majd csak hazaérve fogja felbontani. Erről biztosítva Johnt, még mindig közvetlenül a szempárba meredve, nyomatékosan bólintott egyet. Aki ennyitől meg is nyugodott, mert érezte, bízhat a lány ígéretében. Persze ettől még Vinca oldalát kifúrta a kíváncsiság, szerette volna tudni, hogy mi lehet benne, de ígéretének megfelelően, a világos színű borítékot a kis fekete táskába csúsztatta. Próbált racionális magyarázatot találni, és mint ilyet, nem tudta máshoz kötni, mint a véletlenül meghallott beszélgetés miatt kialakult helyzethez. Talán John már tud valamit, elvégre már az irodában célozgatott, sőt, jelezte is neki, hogy beszélni szeretne valamiről a projekt kapcsán, csak aztán az elmúlt, sűrű napok hajtása közepette erre végül nem nyílt alkalmuk. Ezért igyekezett magának megmagyarázni, hogy a boríték egészen biztosan valami erre vonatkozó információt rejt, amit nyilván tényleg nem lenne szerencsés itt és most elővennie, de mindeközben szíve mélyén egy másik lehetőséget is latolgatott a boríték tartalmát illetően… Amit aztán próbált is gyorsan elhessegetni, de minduntalan izgatottsággal telt kellemes érzéseket keltett benne, amikor erre gondolt. John persze pontosan tudta, hogy innentől az este folyamán ezen fog járni a lány agya, és ettől enyhe gonoszságtól vezérelt mosolygás fogta el, amikor csak ránézett tűnődő arckifejezésére. Volt egy pont, amikor Vinca a mosdóba tett kitérőt, és több perc eltelte után John aggódó tekintettel figyelte a visszatérő lány reakcióit. De mivel nem vett észre semmi változást, így idővel megnyugodott. Szó ami szó, Vinca fejében is megfordult, hogy a mosdó rejtekében feltépi a borítékot. Elő is vette, de aztán eszébe jutott Johnnak tett ígérete, és nem érezte volna tisztességesnek, ha megszegi. Noha nem értette, miért olyan fontos kivárnia vele, hogy hazaérjen, és első körben arra gondolt, éppen csak belekukucskál. De aztán mégsem tépte fel. Egy kísérletet ugyan tett, hogy a lámpa fényénél átvilágítva megnézi, mi van benne, de balszerencséjére semmit nem sikerült belőle megtudnia. Így végül csak a boríték feliratozását tudta elolvasni: Vinca Minor kisasszony részére – John Hedera H. A végén a H-t mondjuk nem értette, mire utal, de annál rejtélyesebbnek gondolta a szokatlan ajándékot – már amennyiben ezt annak lehetett tekinteni –, melyre gondolta, a levél felbontása után szintén fény derül majd.

Az est hátralévő része eseménytelenül telt. A kötelező köröket lefutották, végighallgatva a vállalat fényezéséről szóló szokásos ódákat, melyhez ezúttal az untató várakozáson túl némi aggodalmas ellenszenv is társult bennük. Ki akarták deríteni az igazságot, melyről mindketten érezték, hogy nem lesz túl szívderítő.

Ahogy lement a protokollszerű műsorest, már nem volt sok dolguk, tulajdonképpen nyugodtan haza is térhettek volna munkaköri feladatuk végeztével, de inkább még maradtak egy kicsit lazítani, noha beszélgetni ekkor már végképp nem volt lehetőségük a felszabadultan szórakozó tömegben. Még valami élőzene is elindult a nagy bálteremben, így az alapzaj mellett egymás szavát is alig értették. Meglepő módon az estnek ez a kötetlen része már kellemesebben telt, céltalanul, a műsor üteméhez való igazodás nélkül sétálgattak, nézelődtek, néha bekapva pár falat harapnivalót vagy egy kis desszertet. A záróbeszéd után még egy pohár pezsgőt is elfogadtak, illetve valami különös színű, szinte világító, de kellemes ízű italt. A lány egyre többször felidézte magában az este korábbi részében történt mosdói jelenetüket, egyrészt próbálta megmagyarázni a történteket, másfelől jól esett visszagondolnia arra a csókra. Még ekkor is kellemes bizsergést érzett ajkain, ahogy rágondolt. Szívesen vett volna valami folytatást, bármiféle fizikai érintkezést kettőjük között, és erre gondolatban többször felvetett különböző lehetőségeket, de a gyakorlatban végül nem kínálkozott semmilyen alkalom.

A sütemények között válogató Vinca füléhez tréfálkozva hajolt oda John:

– Gyűjtse az energiát! Három nap múlva sokat fogunk sétálni! Vagy akár kettő... – korrigált sokatmondóan, miközben ismét megcsodálta a lány fülbevalóját. Vinca kérdőn nézett rá vissza, mire így folytatta:

– Valójában már hétfő estére lefoglaltam a szállást… Hogy kedden korán elindulhassunk felfelé. Amennyiben nem probléma…

Vinca voltaképpen meglepődött, mert erről elfelejtett vele egyeztetni, noha abban ő is egyetértett, hogy kedden mielőbb el kellene indulniuk, amihez nem árt, ha nem egy aznap délutáni szállásfoglalással kezdenek. Így aztán nem aggályoskodott sokat, gyorsan jóváhagyta a döntést.

– Rendben van! Részemről jó lesz úgy is – válaszolta, közelebb hajolva hozzá.

Noha tudta, hogy ez esetben kicsit bele kell húznia az összekészülődéssel, és esetleg a mosást is előrébb hoznia. De valójában nem is bánta, sőt, nagyon is várta már, hogy ismét kiszakadhassanak a természetbe. Kissé már zavarta az is, hogy itt vannak egy többé-kevésbé kötetlen programon, de jóformán két mondatot nem tudnak zavartalanul váltani. Hiányoztak neki az egy hónappal ezelőtti hatalmas, jóízű beszélgetések, amiket azon a pénteki napon történt kiszállás alkalmával folytattak.

Végül közös egyetértésre még a bankett hivatalos vége előtt haza indultak. Nem akarták megvárni az egyszerre meginduló tömeget, noha a Gála Hall bejárata előtt ekkor már sorra hagyták el a parkolót a korábban elinduló járművek. A hazajutáshoz még sofőrszolgálatot is igénybe kellett venniük az imént elfogyasztott italokra való tekintettel, melyet a rendezvény egyébként előrelátóan szervezett is az arra igényt tartóknak. Bár John így még gond nélkül hazavezetett volna, a jogosítványát semmiképpen sem szerette volna kockáztatni.

A társasház parkolójhoz érve előzékenyen segítette ki Vincát és kísérte a bejárati kapuhoz, ahol végülis egy – személyiségéhez teljes mértékben illeszkedő – udvarias, egyúttal kicsit személyes jellegű kézcsókkal hagyta ott. Vinca a sűrű események után szinte megbabonázva rohant fel a lakásba, ahova még jóformán be sem léphetett, első dolga a levél kibontása volt, úgy, ahogy hazaért: kis feketében, magassarkúban, feltűzött hajjal, félig már zilált sminkben. Amint meglátta a kézzel írt levelet, késlekedés nélkül olvasni kezdte. A hozzá mellékelt, lepréselt borostyánlevelet pedig óvatosan visszacsúsztatta a felnyitott borítékba.

 

“ Drága Vinca!

Kérem, bocsásson meg nyílt őszinteségem miatt, de be kell vallanom Önnek, hogy nagyon szeretem. Nem csak mint embert, kellemes társaságot, és talán szabad így fogalmaznom, barátot, hanem mint nőt is csodálom és finom jelleme, erőteljes, vonzó kisugárzása teljesen rabul ejtett. Reménykedem benne, hogy vallomásom nem riasztja meg, és amennyiben érzéseimet nem viszonozza, vagy azoknak nem enged teret, úgy ezt természetesen tudomásul veszem és elfogadom, ígérem, a jövőben hasonló módon nem fogom zaklatni. Mivel, mint embert és munka-partnert is rendkívül nagyra becsülöm, ezért ebben az esetben baráti, de mindenképpen emberi tisztelettel viszonyulok Önhöz.

 

Mély hódolattal:

John Hedera Helix”

 

Vinca szótlan döbbenettel huppant hátra a kanapén, miközben szíve majd’ kiugrott a helyéről… Titkos gondolatai között szerepelt minden, de erre akkor sem volt felkészülve. Ennyire nyílt, egyértelmű vallomással még soha életében nem találkozott, és mint ilyennel, hirtelen nem is tudott mit kezdeni, különösen eddigi, lépten-nyomon talányos kapcsolatuk után. Újra és újra visszaolvasta a levelet, próbálta biztosan megerősíteni, hogy tényleg az szerepel benne, amit látott. Még így is próbára tette magát, igyekezett megjátszott közömbösséggel úgy nézni a levelet, mintha csak ő értelmezte volna félre az abban leírtakat, de végül minduntalanul ugyanarra jutott, hogy ezen nincs mit félremagyarázni, fehéren-feketén ott áll egyértelműen, hogy John mit érez iránta. Tulajdonképpen mindig is erre vágyott, de most mégis időre volt szüksége, hogy befogadja az egyértelmű információt. Mikor a levél tartalmát már majdnem kívülről tudta, kézbe vette a kis borítékot, és újra megnézte azt is. Előkotorta a kis zöld borostyánlevelet, kicsit nézegette, egy pillanatra a mellkasához szorította, majd óvatosan visszacsúsztatta a borítékba. 

– Erdei borostyán, Hedera helix… – állapította meg saját magának.

Szeme ekkor megakadt a karakteres kézírással írt feladón: “John Hedera H.” Mindig is tetszett neki John aláírása, tulajdonképpen irigyelte is miatta, olyan határozott lendületből firkantotta oda nevét a hivatalos okmányok aljára. De most a végén szereplő H-n tűnődött el. Ismét felvette a levelet, aminek alján már “John Hedera Helix”-ként írta alá. Soha nem használta a Helixet, így Vinca nem is tudott róla.

– Tehát tényleg Hedera Helix, akárcsak a borostyán… – állapította meg magának félhangosan a lány, némi döbbenettel konstatálva, még bemutatkozásuk alkalmával tett, kissé csipkelődő megjegyzésére gondolva, hogy ezek szerint mégsem véletlen a név. Így utólag visszagondolva, kicsit el is töprengett rajta, hogy eddig ő volt az első ember, aki saját, különleges neve alapján rögtön tudta, hogy azt egy virágról kapta.

 

Vacsorázni már nem volt kedve, ahhoz túl késő volt, de valójában még a rendezvényen elfogyasztott szendvicsekkel is el volt telve. Így csak egy erős Earl Grey teát főzött le magának, aztán gondosan lesikálta arcáról a maradék, részben már elkenődött sminket. Gyors tusolás után óvatosan vette ki a borostyánleveles fülbevalókat, majd tenyerébe véve féltve nézegette, mielőtt visszacsomagolta őket az ékszeres dobozba. Visszagondolt az este történtekre, különösen a mosdóban váratlanul kapott csókra… Ismét jóleső borzongás és hangos szívdobogás lett úrrá rajta. Lehunyta szemét és újraélte a pillanatot, amit ott és akkor még tulajdonképpen felfognia sem sikerült. Azután továbbgondolta az estét, majd eszébe jutott a búcsúzóul kapott kézcsók is, mely’ valójában szintén jólesett neki, de olyan hirtelen történt minden, John a következő pillanatban már ott sem volt, így jóformán elköszönni sem tudott tőle. Talán illett volna felhívnia magához…? – tűnődött. De erre tulajdonképpen alkalma sem lett volna. Aztán továbbgondolva rájött, hogy meglehetősen abszurd helyzetet eredményezett volna, ha még felhívja magához a férfit, mondjuk egy teára, ő pedig a szeme előtt olvassa el a tőle kapott levelet. Ekkor már persze pontosan értette, miért nem bonthatta fel hazáig. Így viszont olyan furcsán félbeszakítottnak, befejezetlennek érezte az estét. Valamit szeretett volna még hozzátenni, valahogy megköszönni a különleges levelet, vagy legalább elköszönni tőle.

Mindeközben John is aggodalmasan próbálta kitalálni, hogy vajon Vinca mit szólhatott a levélhez, egyáltalán, felbontotta-e már. Aztán rájött, hogy őt ismerve ez egészen bizonyos, hogy az lehetett az első dolga, amint hazaérkezett. (Ha tudná, hogy már az ajtóig sem bírt eljutni, anélkül, hogy ki ne bontotta volna!) Már amennyiben, esetleg nem feledkezett meg róla. De végül ezt az eshetőséget is elvetette. Így már csak amiatt aggódott, hogy vajon mit szólhatott hozzá, és reménykedett benne, hogy nem rontott el vele mindent. Ebben a pillanatban csippant egyet a telefonja, és reménykedve pillantott rá – noha éppen Vincával szinte soha nem szoktak egymásnak üzengetni. Pedig most mégis ő volt.

“Köszönöm! Jó éjszakát kívánok!” – szólt a rövid, tömör üzenet. Szíve ekkor nagyot dobbant, és igyekezett megnyugodni, hogy ezek szerint mégsem lehet túl nagy baj.

Pár perccel később Vinca már lefekvéshez készülődött. A frissen kapott levelet és mobilját az ágya melletti éjjeliszekrényre tette, ami ekkor szintén egy friss üzenetet jelezve csipogott:

“Gyönyörű volt ma este! Jó éjt!”

Vinca mosolyogva hajtotta álomra fejét.

6. fejezet: A bankett

Ismét egysíkú hetek következtek. Illetve, valami kisebb-nagyobb soron kívüli elintéznivaló mindig adódott, de ezeket többnyire pár további nyomtatvány kitöltésével vagy egy gyors telefonnal sínre lehetett tenni. Már-már unalmas hétköznapok követték egymást, néha borús, esős napokkal váltogatva az egyre melegebb tavaszvégi napsütést. Vinca még vissza-visszagondolt a pár héttel korábban alakuló románcra, már ha azt egyáltalán annak lehetett nevezni. Egyre inkább kezdte úgy érezni, mintha csak álmodta volna az egészet. Persze, tudta jól, hogy a valóságban minden megtörtént, de úgy gondolta, akkor jelentéktelen, apró gesztusoknak tulajdonított túlságosan nagy szerepet, melyeket gyermekies rajongással ő maga igyekezett kiszínezni, és valószínűleg ezeket a mellékes megnyilvánulásokat túlértékelte. Már-már kezdett beletörődni, hogy mindez csak a saját fantáziája szüleménye volt, vagy ha nem, akkor hirtelen jött és elmúlt, legalábbis társa részéről. Így igyekezett túllépni korábbi szenvedélyekkel teli lelkesedésén. De azért legbelül valahol mégiscsak izgalommal várta a következő erdei látogatás közelgő időpontját. Igaz, ha lett is volna a korábban történteknek bármi, valós jelentése, azt alkalmuk sem lett volna nagyon kitárgyalni bent. Munkán kívül pedig nem találkoztak. Ezt Vinca sem erőltette, nem is kínálkozott rá alkalom, de délutánonként hulla fáradtan alig várta, hogy hazaérve kicsit kipihenhesse a nap fáradalmait. Noha, néha még ilyenkor is az internetet böngészte a napközben felmerülő szakmai jellegű kérdéseire válaszokat kutatva, vagy éppen eddigi tapasztalatait gépelte szorgosan jegyzeteibe a laptopján.

Egy szerda délután ismét igazgatói idézést kaptak az irodába, de ezúttal sokkal kedélyesebben csapott le rájuk Taylor, szintén az ebédlőben vadászva kollégáira. Bár, most csak annyit kért, ha tudnak, a délután folyamán egy percre ugorjanak be hozzá. Ebéd után szintén oda vezette őket első útjuk, jobb az ilyesmin mielőbb túlesni, gondolták. A titkárnő nem volt sehol, mikor beléptek az előtérbe, így közvetlenül az iroda ajtaján kopogtattak.

– Jajj, igen, a meghívók, jöjjenek csak!

Értetlen arccal néztek össze, nem igazán tudták mire vélni a dolgot, de Taylor már gyorsan a lényegre is tért, miközben egy-egy névre szóló kártyát és brossúrára emlékeztető meghívót nyomott a kezükbe.

– Most szombaton lesz egy kiemelt rendezvény a Gála Hallban.

A páros még mindig kérdőn nézett egymásra, nem igazán értették, hogy jönnek ők ide, mi dolguk lehet ebben, különösen egy ilyen puccos rendezvényen. De az igazgató máris folytatta.

– Minden nagyobb cég képviselteti magát. Neves szakembereikkel egyetemben. Itt fogják bemutatni a legújabb innovációkat, melyben vállalatunk is büszkén vonultatja fel legfrissebb projekttervét.

És itt egy kicsit terjengősebb öntömjénezés következett, amely újfent a cég eddigi eredményeit méltatta, és ez a része abszolút nem érdekelte a meghívottakat. Azt azonban még mindig nem értették, hogy jönnek ők a képbe.

– És mivel kiemelt hangsúlyt fektetünk a környezetvédelmi tanulmányokra – folytatta Taylor monológját, melyre Vinca ismét felkapta fejét bambulásából –, így mi két kiváló szakemberrel is képviseltetjük magunkat. Ezek lennének tehát maguk.

Vincának még csak ekkor esett le az összefüggés. Nem igazán rajongott az efféle puccos hacacárékért, főleg, mikor megtudta, hogy az etikett még egy minimális dressz-kóddal is meg lett toldva. Sietősen és duzzogva jött kifelé az irodából, szinte fellökte az éppen akkor visszaérkező szöszi kis titkárnőt, aki ekkor is éppen a frissen dizájnolt körmeivel volt elfoglalva. Fanyalogva húzta el száját, mikor a szöszke elhaladt mellette, pedig igazából nem rá haragudott.

– Remek! Akkor tehát díszpintyek leszünk! – mondta félhangosan, de annál ingerültebben.

– Én ide nem szívesen mennék el – konstatálta John.

Ekkor váratlanul ismét kinyílt az iroda ajtaja, majd az igazgató sietősen hajolt még ki rajta a távozók után intve:

– Ja, és mindkettőjük megjelenésére nagyon számítunk!

– Remek! – mondta John, mikor már ismét becsukódott az ajtó. – De akkor bakancsban megyek!

– Hát, jól fogunk kinézni… – konstatálta Vinca, akinek szintén valami hasonló rebellis megoldás futott át agyán.

– Az biztos…! – mosolygott rá cinkosan John, amitől a lánynak is derűsebb kedve támadt, és egyből elkapta a röhögés, ahogy lefuttatta lelki szemei előtt a jelenetet, ahogy a sok sznob, dizájner ruhás kinyalt díszszerzemény közé betrappolnak túraöltözékben.

Ezen végülis közösen jót nevettek, hosszú idő óta először engedték meg maguknak ezt a luxust a benti hajtás mellett. Ettől aztán Vinca mérge is kicsit alábbhagyott, noha még mindig nehezen képzelte el magát az általa mindenképpen időpocsékolásnak tartott banketten. Így tett egy újabb próbálkozást a helyzet kikerülésére:

– De csak jövő hét elejére lesz meg a kocsim! Hétvégén vizsgázik...

John arca elkomorodott, és ellentmondást nem tűrő határozottsággal válaszolta:

– Szombaton délután ötre ott vagyok magáért. Együtt megyünk.

 

A hét hátralévő két munkanapja nagyjából szokásosan telt, Vinca inkább a kocsija miatt aggódott, mintsem a szombati Gála Hallban tartandó puccos buli miatt. Utálta, ha valaki más nyúlkál hozzá, meg egyébként sem szerette, ha nem pattanhat bele bármikor. Amúgy is beletörődött már, megbeszélték, hogy színlelt érdeklődéssel majd végighallgatják az unalmas előadást, mindenkire mosolyognak szépen, bekapnak néhány kaviáros szendvicset, lehajtanak valami drága francia pezsgőt, aztán húznak haza. Jövő hét elejére már egyébként is esedékessé vált a régóta emlegetett terepszemle, ami sokkal jobban mozgatta őket, mint a bankett. Erről egyre több szót ejtettek, pénteken végülis ebédnél véglegesítették az utazást.

– Nem várhatunk tovább, egész héten olyan meleg volt, még a végén lecsúszunk a virágzásról.

És ebben Vinca nem tűrt halasztást. John egyetértően bólogatott, majd előhozakodott még valamivel, amit már jóideje érlelt magában.

– Kedden indulhatnánk is. Szükségünk lesz nagyjából egy hétre… Nekem nem gond, de önnek nem tudom, hogy...

Még mielőtt félbemaradt mondatának megfelelő befejezést találhatott volna, Vinca gyorsan nyugtázta a dolgot:

– Remek, én is egy hétre terveztem, mehetünk kedden!

John megkönnyebbülten sóhajtott. Úgy érezte, ezzel sínre kerültek a továbbiak.

– Én arra gondoltam – folytatta a férfi –, hogy a parkolóhelynél lévő turustaszálló ideállis szállás lehetne. Valamint…

Hangja némileg bizonytalanul elcsuklott, és kérdőn nézett a lányra, pedig még be sem fejezte, valójában mire szeretne választ kapni.

– A turistaszálló szerintem is jó lesz, közel van!

Majd, mivel John még mindig hezitált, hogy miként vezesse elő felvetését, most ő kezdte fürkészni a férfi arcát kérdőleg. Kissé bizonytalannak tűnt, de ugyanazzal a sötét szempárral találta szemben magát, amely’ egy hónappal ezelőtt teljesen levette a lábáról. Hosszasan nézett bele, így az folytatta.

– Mikor visszafelé jöttünk, volt ott egy kis faház… Esetleg azt lehetne még megérdeklődni…

A lány eltűnődött, mert elképzelni sem tudta, egy ilyen lepukkant házikóval kapcsolatban mégis hol lenne érdemes informálódni. Mindenesetre érdekesnek találta a felvetést, habár meglehetősen puritán kialakítású volt, mellőzve a komfort bármilyen formáját, mindenképpen kalandosan hangzott.

– Az kétségtelenül közelebb lenne – nyugtázta.

John megkönnyebbült, hogy nem fakadt ki Vinca a felvetése kapcsán, sőt, még mintha kifejezetten tetszett is volna neki a gondolat.

– Rendben van, a szállón akkor intézem a foglalásunkat egy hétre! A kis házat pedig majd még meglátjuk. Csomagoljon magával hálózsákot is! – vigyorgott kajánul John, mert előre érezte, hogy ebből bármi is sül ki, mindenképpen jó kalandnak ígérkezik.

Összemosolyogtak. Fogalmuk sem volt, mi várható, vagy hol találják meg a kisház gazdáját, de ettől csak méginkább érdekesnek tűnt a vállalkozás. Szerencsére a lenti szállás adott volt, de ha esetleg nem kell minden nap fel-lekirándulniuk a kezdéshez, máris egy csomó energiát és – érdemi munkára fordítható – időt takarítanak meg maguknak. Meg egyébként is. Ilyen helyen még nem aludt soha Vinca, benne volt a feltétlen bizonyítási vágy, ha már korábban azt feltételezték róla, hogy fél a sötét erdőben…

Közben gondolt egyet, és bár hétfőre már visszakapja az autóját, de legutóbb is csúfos kudarcot vallott a lapos kis sportkocsival, így felmerült benne, hogy most mégiscsak elfogadná a legutóbbi ajánlatot, miszerint mehetnének közös autóval. Hezitált egy darabig, hogy rákérdez, de végül nem hozakodott elő vele egyelőre.

5. fejezet: Gyanús ügyletek

Az erdei kiszállást követően a hétvége eseménytelenül, elsősorban otthoni pihenéssel telt. Megbeszélték, hogy most nem mennek be szombaton, amit egyébként is csak indokolt esetben tettek meg, így inkább rendesen kialusszák magukat a hosszú út után. 

Szombaton Vinca egy kis rendet vágott a lakásban, bedobta az előző napi ruhákat mosásba, és egész nap a pénteki eseményeket futtatta agyában. Vajon tényleg felébredt közben és tudatos viszonzás volt az a puszi…? Ekkor jóleső érzés fogta el. Tulajdonképpen eddig annyira belemerült a miértek keresésébe, hogy lazán átsiklott azon a tényen, kapott egy csókot homlokára a tartózkodó férfitól. Hirtelen heves szívdobogással járó melegség járta át, ahogy visszaidézte a pillanatot… Majd rájött, hogy tulajdonképpen hiányzik neki, és titkon alig várta már az újabb hétfőt.

Hétfő reggel éppencsak beesett időre. Ráadásul addigra már várta néhány üzenet: soron kívül kértek pár kiegészítést a múlt heti anyagokhoz, nem nagy ügy, csak nem lett volna szerencsés késlekedni velük. Johnt alig látta, futólag köszöntek egymásnak a folyosón, akkor is mindketten sietősen igyekeztek valamit elintézni. Legelőször ebédidőben ülhettek le egy kicsit egymás mellé, de túl sok lehetőségük ekkor sem adódott a kötetlen beszélgetésre. Muszáj volt átrágni a reggel felmerült új vállalati eseményeket, mert mindent azonnali határidőre vártak vissza, még pénteki távollétük is felborította a korábbi munkarendet, de azért az étkezést sem akarták kihagyni. Így sikerült összehangolni a kettőt. Végül a száraz tények lebeszélése után John szólalt meg elsőként:

– Sikerült kipihenni a pénteki fáradalmakat?

Vincának jólesett visszatérni a témához, így mosolyogva jelezte, hogy igen, nagyjából.

De túlságosan ezúttal sem merülhettek bele, mert perceken belül megjelent mellettük az igazgató úr, jelentőségteljesen hivataloskodó hangnemben.

– Ahogy befejezték az ebédszünetet, kérem, legyenek szívesek és fáradjanak be mindketten az irodámba!

Igenlőleg bólintottak, majd igyekeztek sietősre venni az étkezést. Ahogy az igazgató eltávolodott, Vinca hangosan tűnődött:

– Vajon mit akarhat, ami ennyire fontos? – kérdezte.

– Minden bizonnyal a pénteki terepszemlére kíváncsi.

Vinca belátta, hogy bizonyára igaza lesz, így egy bólintással letudta a kérdést és igyekezett betömni a napi sütemény utolsó darabkáit is. John mosolyogva figyelte étkezését.

Evés után átmentek az irodába. John nem tévedett. Valóban a helyszínen tapasztaltakra volt kíváncsi Mr. Taylor. Igazából nem egészen értette a páros, hogy konkrétan mit szeretne hallani, de azért jelentőségteljesen mutatták neki a helyszínen találtakból délelőtt sebtiben összeszerkesztett anyagot, hozzáfűzve személyes észrevételeiket. Az igazgató fontoskodóan bólogatott, mint aki ért is valamit az elhangzottakból. Vinca nem emlékezett rá, hogy Mr. Taylor mióta érdeklődik ennyire a botanikai előfordulások iránt, de nem is nagyon izgatta magát miatta.

– Szóval, a területen szórványosan találtunk szigorúan védett fajokat is, illetve nagy számban olyan növényeket, amik ugyan hivatalosan nem védettek, de a csökkenő populációk miatt mindenképpen kiemeltté teszik a lelőhelyet. Természetesen ezek koordinátáit is pontosan rögzítettük. Ellenben, fontos megjegyezni, hogy a mikroklíma további ritka fajok jelenlétére enged következtetni, melyek viszont csak néhány hét, de időjárástól függően, inkább egy hónap múlva lesznek beazonosíthatóan láthatók.

– No, mi az, talán medvehagyma? – vihogott Mr. Taylor, örülve, hogy valami kis erdei növényzeti ismerettel ő is rendelkezik.

– Nem egészen! De ezeket ténylegesen majd csak később tudnánk meghatározni.

– Jól van, jól van – egyezett bele az igazgató. – És erre a felfedező útra szintén önöket kérem majd kiszállni, amint már látható lesz az emlegetett növények virágzása. De kérem, hogy minél előbb készüljön el a teljes dokumentáció! Sokáig nem szeretném húzni a dolgokat!

– A növényeket nem lehet siettetni –  válaszolta flegmán unottan Vinca, akit szemmel láthatóan zavart az igazgató együgyűsége és tiszteletlensége az általa oly’ nagyra tartott, helyszínen vélt botanikai különlegességekkel szemben.

John Hedera csak a végén, a fákkal kapcsolatos tanulmányok beszámolójánál szólalt meg. Bár a fákat elég jól sikerült beazonosítani, nem várható, hogy két hét leforgása alatt hirtelen újabb különlegességek vagy matuzsálemek nőnének ki a földből, azért jelezte, hogy neki is lesz még ott feladata, többek között a már beazonosítottak további szerkezeti vizsgálatával kapcsolatban – és mondandója közben átnyújtott ő is egy gyorsan lefűzött listát az arra érdemleges, lajstromba vett fákról. Illetve könnyen lehetnek még a terepen, amik eddig elkerülték figyelmüket, mivel elsősorban a jelölt úton, könnyebben járható nagyobb vadcsapásokon, valamint azok közvetlen közelében végezték a környezettanulmányt. Ennél tüzetesebb vizsgálat pedig csak hosszasabb, alaposabb bóklászással oldható meg, amihez mindenképpen több időt szükséges a helyszínen tölteni, anélkül, hogy a sötétedéstől tartva szaporáznák lépteiket.

Az igazgatói irodából kilépve Vinca balsejtelmekkel arcán fordult oda Johnhoz:

– Mit gondol, mit akarhat? És mióta érdeklődik ennyire a természetvédelem iránt…?

– Talán csak ellenőrizni akarta, hogy jól halad a munka.

Vinca ezzel a válasszal beérte, és nagyjából meg is nyugodott tőle. Nem vette észre, hogy John szintén aggodalmaskodó pillantásokkal próbálja összerakni magában az iménti beszélgetés tanulságait.

– Akárhogy is, majd vissza kellene mennünk, mert gyanús nekem, hogy lesz ott más is…

– Mire gondol? – kérdezte John.

– Nem tudom… Talán kosborfélék a talaj alapján. De nem tudom előre megmondani. Annyi minden volt ott, amivel másfelé nem találkozom, ahol meg igen, olyan kis egyedszámmal, hogy mindenképpen érdekes a terület.

– Medvehagyma, mi? – viccelődött kollégája.

– Hagyja már! – röhögött fel Vinca. – Még a gyöngyvirágtól sem tudná megkülönböztetni!

Hedera gyorsan elhallgatott, mert rájött, hogy azt ő sem biztosan. Kissé lesütött szemmel nézett a lányra.

– Nos, ebben én sem vagyok túl magabiztos. Úgyhogy majd igazán demonstrálhatná, mi a különbség közöttük!

Vinca önérzetét kicsit simogatta, hogy van valami, amiben jártasabb, mint idősebb kollégája. De igyekezett ezt a dicsőséget magában tartani.

– Nyugalom, az ilyenkor már régen elnyílt!

– Oké. Viszont úgy kell készülnünk, hogy pár hét múlva ismét ki kell szállnunk. Akár hosszabb időre is…

A lány beleegyezően bólintott.

Ez a “kell” olyan kényszeredetten hangzott John szájából, de igyekezett munkaköri kötelezettségnek beállítani azt, amit legjobban szeretett tevékenységében. Szívesen járta az erdőt, bőven sok volt már neki ez a rengeteg felhajtás a modern kialakítású irodai épületben. Mostanában egyébként is olyan furcsának érezte az ügymenetek alakulását, néhány váratlan telefon vagy megkeresés, soron kívül beadandó nyilatkozat és érdekes kérdés, most pedig az igazgató hirtelen érdeklődése az aktuális fejlemények felől. Általában hagyta őket önállóan dolgozni, bőven megelégedett annyival, hogy a hivatalos egyeztetéseket, engedélyeket és szakvéleményeket határidőn belül és lelkiismeretesen készítették el új munkatársai. Most viszont, mintha… Valahogy nem tudta megmagyarázni, de olyan kellemetlen érzése volt, mintha nem egy hajóban eveznének a vezetőséggel. És erről a furcsa megállapításról már kolléganőjével is szeretett volna többször értekezni, de valahogy soha nem adódott rá alkalom. Az irodában nyakig voltak a munkával, már a kávét is szünet nélkül, dokumentációk olvasása közben fogyasztották, egyedül ebéd közben lett volna lehetőségük a magán jellegű beszélgetésre, de ott is hamar a folyó ügyekre terelődött a szó, meg aztán belső információkról, privát észrevételekről meglehetősen kockázatos lett volna a forgalmas étteremben tanácskozni. Persze tisztában volt vele, hogy ez nem az ő hatásköre, és amíg a magas fizetésére igényt tart, addig köteles munkáját legjobb tudása és szorgalma szerint ellátni, felettesei elvárásai szerint. Így aztán zokszava nem volt a helyszíni terepszemle ellen sem, noha titokban már alig várta, hogy végre ismét kiszakadhassanak a természetbe.

4. fejezet: Titkos vonzódás

Csodás volt az erdő. Folyamatos madárfütty mellett a lombkoronák alatti szűrt fényben néha éppen csak meg-meglibbent a langyos szellő, ellenállhatatlan, ébredező természet járta tavaszi illatokat hozva magával. John elégedetten szippantott nagyot a levegőbe, jóleső sóhajtással nyugtázva az erőt adó lélegzetet. Mint aki egész éves koplalás után, egyetlen hatalmas légvétellel tölti fel lemerült akkumulátorait. Szemmel láthatóan elemében volt, rutinosan mozgott a terepen, magabiztosan szemrevételezve a hatalmas bükkök és vén tölgyek között. Közben néhány érdekességet is megemlített a fákról, és ezeket Vinca élvezettel hallgatta. Jó hallgatóközönségnek bizonyult, csak közben bele-belekotyogott a hosszú monológokba. John persze érezte ebből a lány őszinte érdeklődését a téma iránt, és örült neki, hogy végre valakinek mesélhet róla. Hosszútávú tervei között egy könyv megírása is szerepelt, habár ezzel kapcsolatban még nemigen tett semmilyen gyakorlati lépést, a jegyzeteket azért szorgalmasan gyűjtögette. Vinca pedig áhítattal hallgatta a tapasztaltabb, szakterületen jártasabb kolléga elbeszéléseit, örömmel gyarapította tudását, igazi gyermeki rajongással szemében. A férfinak jól esett ez a megtisztelő figyelem… Eddig nem túl sok adódott neki belőle, tekintve, hogy nem volt valami bőbeszédű. Ha bármikor is kommunikációt próbált kezdeményezni, az túlnyomó többségében rövid poénokban vagy szakmai értekezésekben merült ki, de nem is erőltette túlságosan a dolgot, így aztán vázlatait elsősorban íróasztala fiókjának, illetve laptopjának készítette. Egy hosszabb elbeszélés végén Vinca apró virágokra lett figyelmes, majd előkapva a telefonját igyekezett mindent gondosan megörökíteni. Kicsit bóklásztak a környéken, és olyan területre bukkantak, ahol még az eddigieknél is változatosabb vadvirágok fordultak elő, köztük szigorúan védettek is. Ezeket természetesen kivétel nélkül számba kellett venni, semmi nem maradhatott ki. A fák alatt forgolódva John egy félárnyas területen egyszercsak egy nagyobb, összefüggő sötétzöld területre mutatott:

– Vinca minor!

A lány zavartan kapta fel fejét, majd John kinyújtott ujja felé nézve rögtön megértette a felszólítás okát. Aki éppen egy nagyobb kiterjedésű kis meténg szőnyegre mutatott, vigyorogva. Persze simán csak szólhatott is volna neki, vagy nevezhette volna meténgnek, de a nevével való játék roppantul idegesítette Vincát, és ezt ő pontosan tudta. Ezek után duzzogva, kimért kellemetlenséggel fordult a lila virágtenger felé, látványosan éreztetve, hogy nincs ínyére a finom gúnyolódás. Ezt aztán John is gyorsan felfogta, és már bánta is az iménti kis ugratást. Ezt követően igyekezett kompenzálni a lányt, a maga módján, néhány számára is érdekfeszítő, erdővel kapcsolatos beszámolóval.

– Arról hallott már, hogy a fák beszélgetnek egymással...? Sőt, akár őszinte érzéseik is lehetnek egymás iránt…

– Igen, felszínesen olvastam róla. De ez az a téma, amibe még szívesen beleásnám magam.

John pedig megosztott vele néhány friss kutatási eredményt, alátámasztva saját, többéves tapasztalataival, a lány pedig hamar elfelejtette korábbi bosszúságát. Áhítattal hallgatta az érdekességeket, tényleg érdekelte a téma. Sőt, kifejezetten meghatónak érezte, hogy ezek a hatalmas faóriások, amik között sétálnak, valójában élő, érzékeny, kommunikatív lények. Mintha egy hatalmas sereg fogadná be őket, és némán, talán még szeretettel is tűrik, ahogy átsétálnak közöttük, ők ketten, távol a világ zajától. Egy pillanatra még kifejezetten romantikusnak is találta a helyzetet, akkor szembesült csak vele, hogy mások ilyen helyszínre, ilyen körülmények között inkább randevúzni járnak, mintsem dolgozni. Persze neki a munkája volt az élete is egyben, így aztán nem érezte, hogy a kettőnek feltétlenül ki kellene zárnia egymást. Ahogy elhaladtak, kinyújtott kezei ujja hegyével finoman végigsimította a nagyobb fák törzsét… Teljes áhítattal, finom alázattal érintette őket, nyilván részben az elhangzottak hatására, noha a méretes famatuzsálemeket mindig is csodálattal tisztelte. Nagyon szeretett volna egy saját, hatalmas tölgyfát, bár erre a harmadik emeleti albérleti garzon aligha a legideálisabb helyszín lett volna. Szeretett volna elköltözni kertes házba, saját udvarral, de még inkább, szíve mélyén valami erdőközepi kis faházba, távol a felszínes emberektől… Ehhez pedig szorgalmasan spórolgatott. John hátrapillantva látta, ahogy a lány végigsimítja a fatörzseket, és valójában nagyon megérintette a lány őszinte viselkedése, el is mosolyodott rajta. De kellemes érzéseinek nem akart teret adni, ezért félig nevetve, kissé csipkelődő hangon szólt hátra:

– Ölelgetni is szokta őket?

– Miért is ne? Mint a dendrománok! – kacagta, mert jókedvéből ez a kis élcelődés sem tudta kizökkenteni.

– A dendrománok nem ölelgetik ám a fákat.

– Jó, akkor én majd megteszem helyettük! – kacagott harsányan a lány, de akkor már a férfi is felhagyott az előbbi piszkálódással, és inkább önfeledten nevetgélt vele.

Kifejezetten élvezte a társaságát, ezt az őszinte, gyermekien vidám arcát még nem sokat látta. Vinca szintén egy teljesen másik oldaláról ismerhette meg ezt az embert, akire délutánra, ennyi őszinte, nyílt beszámoló után már tisztelettel vegyülő csodálattal tekintett. Az eddigi, bár nagy tudású, de folyamatosan kötelességet teljesítő, állandóan hivatalos ügyeket intéző, nyers udvariassággal kommunikáló, viszonylag urbanizált öltözékbe kényszerített ember most teljesen más volt. Kinyílt, mosolygott, szabályosan csicsergett, és rengeteget mesélt. Erőteljes léptekkel szökkent fel a nagyobb sziklákra, vagy éppen lendült át egy kidőlt fatörzsön. Az egész, komor, majdhogynem szótlan lény hirtelen megtelt élettel. A korábbi, szinte sótlan, egysíkú férfi most erőtől duzzadó, lendületes volt, mintha csak kicserélték volna – vagy most élt csak igazán. Vinca pontosan értette ezt az életörömöt, mert neki is rettenetesen hiányzott már a természet. Mintha csak átmosták volna gondolatait, az arcára ragadt vigyort letörölni sem lehetett volna. Még tettek néhány kusza kört, de már közel jártak a fenti kiindulóponthoz, ezért ráérősen ténferegtek az erdőben. A gyérebb területeken a nap már erősen besütött, John arcán izzadság cseppek jelentek meg. A rátapadó laza pólóban teljesen kirajzolódott erős, kisportolt testalkata, a lány hátulról szinte pontosan kivehette megfeszülő izmait. Mivel a szűkebb ösvényen egymás mögött tudtak csak haladni, így hosszasan pásztázta a látványt, már percek óta figyelte a férfi minden egyes mozzanatát. Annyira belefeledkezett, hogy az sem tűnt fel neki, miután megálltak, John pontosan érezte, Vinca folyamatosan figyeli őt. Bambult maga elé, el is fáradt, de jólesett néznie az izmos testalkatot. Már szinte egy kicsit tovább is gondolta a dolgokat, mikor a póló alatt meg-megfeszülő mellkasról izmos nyakára, majd feljebb vezette tekintetét… Ekkor tűnt csak fel neki, hogy szemébe hatalmas, sötétbarna szempár mered. Annyira belefeledkezett a stírölésbe, hogy időközben észre sem vette, John egyenesen őt nézi. A felismeréstől irtózatosan zavarba jött, és természetesen azonnal elkapta a tekintetét, miközben fülig vörösödött. Habár mindez nem volt rá jellemző, alapvetően egy beszélgetés során is mindig a partnere szemébe tekintett, nagyon nem szerette a kétszínű, nem éppen egyenes beszélgető partnert, ezzel viszont sokakat az idegbajba kergetve, szóval nem ő volt az, aki egy diskurzus során elsőként kapta volna el a tekintetét. De ez most más helyzet volt. Ki tudja, mióta figyelte már őt a férfi, miközben ő folyamatosan, cseppet sem burkoltan legeltette rajta szemeit. A jelenetet borzasztóan kellemetlennek érezte, bár igazából nem tudta eldönteni, hogy saját bamba figyelmetlensége volt-e kínosabb, vagy az, hogy a „szembesítés” után azonnal elkapta a tekintetét, ezzel beismerve tettét. Jóval később, csak lopva mert társára tekinteni, aki meglepő módon, látszatra teljesen közömbösen kezelte a helyzetet. Az most már méginkább zavarta, hogy fogalma sincs, ezek után mit gondol róla a férfi. Még első körben valami “elnézést”-félét gondolt rebegni, de aztán nem jött ki hang a torkán, s inkább szeretett volna azon nyomban megsemmisülni. John viszont nem éreztetett vele semmiféle megvetést vagy ellenszenvet, sőt, valójában ezen a ponton tényleg nem tudta kitalálni, most mire gondolhat, hogy hogyan könyvelte el magában az előbbieket, elvégre perceken keresztül, igen feltűnő módon, zavartatás nélkül pásztázta őt.

Késő délutánra már nagyjából sikerült bejárniuk a tervezett területet, egy kicsit el is fáradtak, Vinca még az avarban kotorászott, gombák után kutatva, közben próbálta elképzelni, ahogy a fák gyökereik, illetve gombafonalak révén kommunikálnak egymással. A korábbi baklövése után még mindig maradt benne egy tüske, bár valójában ekkor már inkább csak az zavarta, hogy a végén úgy elkapta a tekintetét, ezzel szerinte mégtovább súlyosbítva az előállt helyzetet. Ezt szerette volna rendezni, és a visszafojtott szégyenérzet helyett valahogy szebben lezárni.

Egy nagyobb sziklafalhoz értek, aminek egy kiálló oromzatára John kényelmesen letelepedett. Vinca jelentéktelenül odanézett, majd ebben a pillanatban ismét egymásba szaladt a tekintetük. Hatalmas, sötétbarna szempár fúródott szemébe, melyben a lány teljesen elveszett. Gondolta, most jött el a pillanat, hogy rendezze az előbbi malőrt, de úgy érezte, ha akarna sem tudna szabadulni a mély, szigorú, de mégis melegséget sugárzó tekinteből. Megfagyott közöttük a levegő. Vinca ehhez nem volt hozzászokva, jellemzően ha ő meredt bele ilyen mélyen bárkinek a szemébe, az egy másodpercen belül zavartan félrenézett. Most viszont nem ez történt. John érdeklődve figyelte a csillogó szempárt, szótlanul és mozdulatlanul meredtek így egymásra pár méter távolságból, vagy harminc súlyos másodpercen keresztül. Vinca fejében addigra lefutott a film: vajon most mi lesz? Mi fog történni? John mondani, netán kérdezni szeretne tőle valamit? És vajon meddig maradnak így? De addigra már nem érezte kellemetlennek az egymásra meredést, sőt, úgy gondolta, most ők beszélgetnek szavak nélkül, mint azt a fák teszik egymással. A jóleső érzéstől a lány szíve hevesebben dobogott, szinte torkában érezte, nagyot nyelve próbált levegőt venni, de tekintetét még ekkor sem vette le a férfi sötét szemeiről. Már-már azon erőlködött, hogy a döbbent csendben valamit mondania kellene, próbálta nyitni a száját, de hang egyelőre nem jött ki rajta, amikor váratlanul az egyik bokorból előugrott egy hatalmas őz. Akaratlanul odakapták mindketten fejüket, Vinca a hirtelen zajra jól meg is rémült. Az őz persze méginkább megijedt tőlük, ezért próbáltak csendben maradni, míg a riadt állat megtalálta a bokrok között elvezető utat. Még hosszasan néztek utána, ahogy eltűnt a sűrűben, Vinca kicsit bosszankodott is, hogy nem jutott eszébe előkapni kameráját, noha valószínűleg erre ideje sem lett volna. A riadt őz még sokáig beszédtéma volt, és lassan elindultak visszafelé. Csak Vinca próbálta magában összegezni a beszédszünetek alatt, hogy tulajdonképpen mi is történt közöttük az imént. Nem tudott rá egyszerű, értelmes választ adni magának, de azt érezte, ahogy a sötét szempárra gondol, ismét sokkal hevesebben ver a szíve. Valami ellenállhatatlan vonzalmat érzett iránta, és egy furcsa hiányérzetet, amiért ennyi együtt töltött, többségében munkával telt óra, ennyi közös élmény, érdekes beszélgetés és intim pillanat után még semmiféle fizikai kontaktus nem történt közöttük. Még csak nem is párkapcsolati értelemben gondolta, hanem úgy egyáltalán, emberileg. Munkatársnőivel egy közös poén után már régen röhögve karolták át egymást, bolondos munkatársuk a vállukat veregette előszeretettel egy-egy humoros közjátékot követően, a főnökkel és fontosabb képviselőkkel napi szinten kezet ráztak, néhány pofátlan fiatal kolléga hülye szokása volt a női dolgozók hátsóját megpaskolni – amit egyébként szívből gyűlölt. De John? Még csak egy jelképes puszira vagy simogatásra sem került soha sor. Az összes fizikai érintkezésük, amire vissza tudott emlékezni, az az első napi kézfogásuk volt, a főnök irodájában. Tulajdonképpen azt is furcsállhatta volna, hogy így bő egy hónap, mindennapos szoros együttműködés, és ennyi, most már részben az erdőben megélt közös kaland után még mindig magázódnak. Ez eleinte kicsit frusztrálta is, de míg a legelején szimplán csak nem akart ismerkedni és ilyen módon lazább munkakapcsolatot kialakítani, úgy egy idő után már valahol jól is esett neki a tiszteletteljes, de távolságtartó, kissé úrias hangnem. Egyelőre jól van ez így – gondolta –, aztán majd idővel meglátjuk, ezért nem sürgette a váltást. De az érintkezés hiányát valahogy jobban furcsállta… Az előbbi jelenet után valami megmagyarázhatatlan vágyat érzett rá, hogy fizikailag is megérinthesse a férfit...

A magaslati tisztáson még élvezték egy kicsit a kilátást. Az autókhoz való visszaút előtt egy kis pihenő még belefért a kellemes környezetben. John egy nagyobb, kidőlt fatörzsre telepedett, majd kényelmesen végigdőlt rajta. Körülbelül fél órát adtak még maguknak, hogy sötétedés előtt biztosan visszaérjenek a kocsihoz.

– Ha nagyon elaludnék, ébresszen fel fél óra múlva! – pislantott fel tunyán elterülve John, tréfálkozó hangon.

– Jó, rendben… – mosolyodott el Vinca.

Aztán mit sem törődve a másikkal, egy bükk törzsének támaszkodva nekiállt mobilján rendszerezni a minap begyűjtött fotókat. A totáisan használhatatlan vagy véletlenül lőtt képeket egyből kitörölte, a jól sikerült virágfotókon elégedetten mosolygott. Még egy mohás tönkről készült képet is kiválasztott, hogy majd ezt használja fel itt-ott háttérképnek. A mobiljába temetkezve arra eszmélt, hogy a férfi valóban elszenderedett a fatörzsön. Egyenletes, hosszú szuszogása nyugodt alvásról tanúskodott, és ebben a helyzetben kissé kiszolgáltatottnak látta őt. Kihasználva a nyugodt pillanatot, ismét szemrevételezte. Most kevésbé fürkésző tekintettel, inkább kíváncsi, gondoskodó gondolatokkal telve. Még az is megfordult fejében, hogy esetleg nem kellene-e őt betakarnia, bár a még mindig meleg időben erre nem sok szüksége lett volna. Halkan közelebb lépdelt hozzá, majd leguggolt mellé. Egészen közel hajolt arcához, hallgatta továbbra is ütemes, egyenletes szuszogását, ezzel nyugtázva, hogy mélyen alszik. Meg sem fordult fejében, hogy John az avarban való léptei zajára az imént kicsit feleszmélt, így hallotta a lány közeledését, de nem akarta benne megzavarni, ezért mozdulatlanul folytatta eddigi tevékenységét. Aki most már egészen közelről figyelte az arcát. Szeme körül kisebb szarkalábak erőteljes karaktert kölcsönöztek neki. Hátrafésült, félhosszú hajában egy-egy megjelenő őszes hajtincs koráról árulkodott, de egyúttal tekintélyt adott neki. Markáns, férfias vonásai, valamint szelíd kisugárzása volt. Vinca elmélyülten figyelte az arcot.

Talán most… Ezt most igazán megteheti – gondolta, tudván, hogy itt egy lélek sem jár, és soha, senki nem fogja megtudni, mit művelt az alvóval, akinek eközben már kifejezetten koncentrálnia kellett rá, hogy továbbra is mozdulatlanul és egyenletes légzéssel igyekezzen fenntartani a mély alvás látszatát.

A lány most már egészen közel hajolt arcához, érezhették egymás lélegzetvételét… Majd nagyon óvatosan, finoman megérintette és végigsimította a homlokától lefelé az orcájáján. John ekkor már visszatartotta lélegzetét és reménykedett benne, a lány nem érzi meg vadul kalapáló szívdobbanásait… Vinca ujja hegyét tovább simította, és egy pillanatra felötlött benne egy gondolat, ahogy a férfi szájához közelített… Ekkor John már nem bírta tovább visszatartani előbbi lélegzetvételét, így kénytelenül megmoccant, mire Vinca riadtan kapta vissza a kezét. “Majd azt modnom, csak megnéztem, minden rendben van-e” – gondolta. Eközben John bravúros ügyességgel rendezte vissza légzését, azt a látszatot keltve, hogy mindössze egy nagyobb levegővétel közbeiktatásával, megszakítás nélkül folytatta tovább zavartalan alvását. A lány ettől megkönnyebbült, még kicsit hallgatta az ütemes szuszogást, majd ismét közelebb lopódzott. Előbbi szándékait a hirtelen jött rémültettel gyorsan el is vetette, de azért folytatta az imént megkezdett mozdulatot. Ujjbegyével finoman továbbhaladva végigsimította a férfi ajkát, majd állán lejjebb haladva, szakállába enyhén beletúrva fejezte be a gyengéd mozdulatot. Végezetül egy merész csókot nyomott a férfi homlokára, majd diadalittas vigyorral óvatosan hátrébb lépett. Még vissza-visszatekintett rá, de mikor látta, hogy az továbbra is mozdulatlanul alszik, megnyugodott. Valami elégtétel-félét érzett magában a lopva tett érintésért, amit úgy gondolta, meg kellett magának szereznie.

Vinca már-már az időt számolgatta, sajnos nem emlékezett rá, mikor is jár le pontosan az a fél óra, amire egyébként ígéretet tett, hogy utána ébreszteni fogja társát. Nem úgy John, aki közvetlenül elalvás előtt nézte meg a telefonját. A helyzetet végül ő oldotta meg, mert nagyjából éppen az említett időpontban sikerült felébrednie.

– Azt ígérte, felkelt! – tápászkodott fel alkalmi pihenőhelyéről John.

Vinca összerezzent, egyrészt pironkodott, amiért nem tudta, pontosan mikor jár le a fél óra, másrészt pedig fürkészve nézegette John tekintetét, remélve, hogy semmit nem vett észre a korábbi jelenetből. Ennek tükrében még egy darabig félénken figyelte, de mivel nem vett észre nála semmi furcsát, így kezdett megnyugodni.

– Éppen most akartam szólni – füllentette a lány. – Lassan indulnunk kellene.

Összeszedték kevéske szétpakolt holmijukat és kényelmes tempóban a kocsi felé indultak. Még útközben itt-ott megálltak szemlélődni, fotózni, vagy csak a kilátásban gyönyörködni.

Lefelé egy kissé eltérő útvonalon haladtak, így nagy meglepetésükre a csúcstól alig pár percnyire egy ütött-kopott, látszólag takaros, de mindenképpen elhagyatott üres kisházat találtak. Ezt is szemügyre vették, még az ajtó is nyitva volt. Talán erdészlak vagy kulcsosház lehetett... Benyitottak az ajtón, bent régi fekvőhely és egy kis asztal is volt. Érdekes módon viszont tiszta, mivel itt nem igazán fordul meg illetéktelen, így sehol nem láttak benne szemetet, egyéb otthagyott hulladékot. Vinca közben visszagondolt előbbi “hőstettére”, ami hol büszkeséggel, hol izgalommal, hol pedig valami burkolt lelkiismeret-furdalással töltötte el, mert hát mégis milyen dolog egy alvó embert ilyen galád módon saját vágyakra kihasználni… Azért még néha lopva tekintett Johnra, de mivel az továbbra is teljesen természetesen és – amennyire fáradtsága engedte – felszabadultan viselkedett, így nem fogott gyanút. A kisházban tett gyors terepszemle után lefelé folytatták útjukat.

Lassan elérték a borostyánlevél-zöld Mitsubishit, mely ugyanúgy állt, ahogy délelőtt otthagyták. Ekkorra azért már mégiscsak kezdett rájuk sötétedni, bár jó időben indultak el visszafelé, a tervezettnél kissé többet elidőztek a nézelődéssel. Így az utolsó párszáz métert már félig-meddig botorkálva tették meg. Az autóhoz érkezve kifejezetten sötét volt. A lány ekkor már meg-megrezzent egy-egy váratlan ágreccsenéstől, nesztől, melyet társa mosolyogva nyugtázott. John előbányászta hátizsákja oldalzsebéből a kocsikulcsot, majd előzékenyen kinyitotta a jobb oldali ajtót. Vinca bekászálódott a magas ülésbe, majd mielőtt az ajtót becsukhatta volna, John fordult hozzá:

– Na, ugye, hogy nem én ijedezek, ha ránksötétedik! – De akkor már vigyorgott, majd mielőtt becsukta volna a kocsiajtót, hirtelen, egy gyorsan rögtönzött csókot lehelt a lány homlokára a sötétben.

Vinca megdermedten passzírozódott bele a kocsi ülésébe. Egyszerűen nem értette az egész helyzetet, de szeretett volna azon nyomban köddé válni, legalább, míg tisztázódik a dolgok miértje. De John mit sem törődve vele, ekkorra már elindította az autót, és alig észrevehetően mosolygott, miközben megindultak visszafelé a göröngyös erdészeti úton.

Vinca egész úton a történteket emésztette. Közben a délelőtt berakott Iron Maiden lemez ment, sőt, idő közben valamikor újra is indult magától, mert már másodszorra játszotta le ugyanazokat a számokat az albumról. Egyszerűen nem értette, de több dolgot sem. Mégiscsak felébredt volna akkor? Vagy lehet, hogy egész idő alatt ébren volt? Nem, ezt a lehetőséget gyorsan ki is zárta, hiszen hallotta, hogy alszik, és nem reagált semmit, amikor megérintette, sőt, felkelve is olyan természetesen viselkedett. De akkor mindez véletlen egybeesés lenne, hogy ilyen orvul viszonozták a lopva adott homlok-pusziját? Mintha csak érezte volna, hogy szíve mélyén mire vágyik… És ez a gondolat megintcsak zavarba hozta. A nap folyamán már nem először érezte úgy, hogy belelát a férfi, legmélyebb gondolatáig hatolva, bármit is mondjon vagy ne mondjon neki. És ennek ellenére olyan ügyesen titkolta, mintha mi sem történt volna. Vagy mégiscsak egy ártatlan véletlen? Mindössze egy vicces gesztus volt a sötétedés miatti riadalmaira reagálva? Akár ez is lehetett volna, csak éppen Johnt nem ilyennek ismerte. Habár, a mai nap tapasztalatai után, már nem mert volna semmiféle kijelentést tenni, tulajdonképpen milyennek is ismeri őt.

A Fear Of The Dark című számhoz ért a lemez, amit John a nyomaték kedvéért még fel is hangosított, mintha nem lett volna elég kínos – legalábbis Vinca számára – már így is a helyzet. De aztán annyira komikusnak találta az egybeesést, ma már sokadjára, hogy ekkor már inkább csak hangosan röhögött, arcát bohókásan szégyenkezve a tenyerébe temetve. Szerencsére a sötét autóban azt már nem láthatta John, hogy közben el is pirult. A turistaszálló parkolójához korom sötétben, de nevetgélve érkeztek vissza.

A kis fekete sportkocsi alig látszott az éjszakában. Vinca csak egy pillantást vetett rá, de mivel látta, hogy minden rendben vele, gyorsan kinyitotta és átdobta saját cókmókját az ülés mögé. Megköszönte szépen a fuvart, de érezte, hogy most valami komolyabb lezáró szöveggel kellene előállnia búcsúzóul. Végül tétovázását John szavai törték meg.

– Nagyon jól éreztem magam, köszönök szépen mindent!

Vinca zavartan fogadta köszönését, mert csak bízott benne, hogy nem ama alvás közben elkövetett mutatványra célozgatott a férfi. Aztán gyorsan hárítva, sikeresen kivágta magát a helyzetből.

– Igen, valóban gyönyörű itt a táj! Hiányozni fog…

– Na, ne aggódjon, jövünk még ide! Valószínűleg nem is olyan sokára…

Vinca szíve nagyot dobbant. Végülis logikus volt a megállapítás, hiszen még a csúcson megbeszélték, hogy később, az aktívabb nyílási időszakban mindenképpen vissza kell jönniük további felmérésre. A mielőbbi visszatérés reményében pattant be kocsijába, kissé kómásan, de egész úton a nap történéseit újra és újra átfutva.

3. fejezet: Zöld terepen

Viszonylag eseménymentesen teltek az első hetek a modern épületben. Túl sok említésre méltó nem történt, a munka ezen szakasza már-már unalmasnak volt mondható, elsősorban hivatalos papírformák, szokásos engedélyek, űrlapok kitöltése. A két új munkatárs nem sokat beszélgetett egymással, mindkettőjüket lekötötte a számtalan hivatalos intéznivaló. A két iroda között nem is igazán használták az átjárót, inkább a folyosóról, a két különálló ajtón át közlekedtek, amennyiben elengedhetetlen volt a személyes egyeztetés. A többi esetben elektronikus formában küldték át a szükséges anyagot, ezeken viszont nem volt túl sok megbeszélnivaló. Az a minimális kommunikáció így elsősorban a munkára koncentrálódott, a feladat is sok volt, de mindketten igyekeztek benne hiánytalanul megfelelni, ebben a kivételesnek tekinthető munkakörben, melyet az igen szép fizetés is sejtetett. Munkán kívül csak az étteremben folytattak beszélgetést, és bár John nyitottabbnak tűnt a barátkozásra, Vinca ezen a téren reménytelennek bizonyult. Az ebédlőben végül előbb-utóbb mégiscsak kollégája asztaltársaságát választotta, de itt is szinte kivétel nélkül rövid időn belül mindig az aktuálisan folyó ügyekre terelődött a téma. Kénytelenek voltak szinkronban dolgozni, a sok elméleti papírmunka után rövidesen a gyakorlati megvalósítások váltak aktuálissá. Vinca lassan megnyugodott: nyugtázta magában, hogy munkatársa nem erőlteti rá magát, nem süt el neki lépten-nyomon bárgyú, hímsoviniszta poénokat, nem bámulja a fenekét, és ami a legfontosabb, ad a véleményére! Tulajdonképpen jól tudtak együtt dolgozni, néhány hét leforgása alatt kialakult egy kényelmes együttműködés, sőt, Vinca már olyan jól érezte magát a közös és eredményes munkában, hogy az sem volt ellenére, ha délelőttönként együtt kortyolják el kávéjukat a büfében. Még mindig rengeteg volt a munka, jól haladtak, de a különböző kitűzött határidők egymást érték, ők pedig továbbra is szerettek volna maradéktalanul megfelelni a becses állás minden követelményének. Úgyhogy lassan együtt jöttek, együtt mentek, és ha fél percnél több időt töltöttek egymás társaságában, már garantáltan az aktuális ügymenetre terelődött a szó.

 

Egy hónap után végül minden szükséges kérvényezés és engedély a helyére került, eljött az ideje a gyakorlati feladatoknak is. Ehhez elkerülhetetlen volt a helyszíni terepszemle, ami egy másik, tőlük északra eső megyében található erdőben volt esedékes. Itt már tényleg a szakértelmüké volt a főszerep, ez a munka rájuk várt, tulajdonképpen ezért kerültek ide. A pontos koordináták alapján utánanéztek a helyszínnek, nagyjából másfél óra autóúttal megközelíthető. A távolság miatt a kiszállást péntekre tervezték, megbeszélték a találkozót a helyszínhez közeli turistaszálló előtt. Bár John felajánlotta, hogy a városból egyenesen mehetnének együtt, az ő kocsijával, Vinca öntudatosan visszautasította az ajánlatot. Még mit nem! – gondolta magában. És már előre vigyorgott, hogy fogja legyorsulni a Mitsubishit sportkocsijával az autópályán. 

Ez végül így is lett, a tervezettnél valamelyest később tudott elindulni, így aztán a versenyszellem nélkül is kénytelen volt beletaposni a gázba, hogy ne késsen el a megbeszélt időpontról. A sok puccos irodai munkaóra után végre kényelmes sportruházatba bújt: terepfutó cipőt húzott a passzos fitnesznadrághoz. Ehhez viszont kicsit tovább tartott a reggeli készülődés, mert már mélyebbre kellett túrnia szekrényében a régen használt ruhadarabok összeválogatásához. A lépcsőházban szembesült csak vele, hogy elhúzta az időt, így alig várta, hogy végre kikeveredjen a városi forgatagból és a sztrádán utat engedhessen a lóerőknek. Már jó egy órája repeszthetett, mikor feltűnt előtte az ismerős, zöld terepjáró. Kaján vigyorral arcán még hátulról villantott is rá egyet, de nem volt szégyenlős, azzal a lendülettel balról elhúzott a Mitsubishi mellett.

Az út zökkenőmentes volt, a GPS segítségével hamar megtalálta a turistaszálló előtti parkolót. Igaz, először rossz helyen kanyarodott le jobbra, de szerencsére egy újratervezést követően már a helyes útvonalon volt. Még így is vagy húsz perc előnye maradt, mire a másik kocsi is a helyszínre érkezett. Kényelmesen leparkolt, ezúttal nem okozott bonyodalmat, mert az előszezonban szinte kongott a parkoló az ürességtől, de vélhetően csúcsidőben sem lehetnek itt annyian, hogy ne állhatna meg még akár néhány turistabusz is. Ráérősen kinyitotta a kocsi ajtaját, hátradöntötte az ülését és jólesően meditálva szívta be a friss levegőt. Felettébb élvezte az erdőszéli szellőt, nagyon hiányzott már neki az irodai környezetből való kiszakadás. Kicsit átgondolta az elmúlt hetek sűrű eseményeit, az első munkanaptól kezdve a sok hivatalos levelezésen át az iménti bravúros előzésig. Azon kapta magát, hogy mosolyog, mikor egyszercsak meghallotta az ismerős gépjármű hangját. Az ajtót ösztönösen be akarta rántani, nehogy elsodorják, de lusta volt feltápászkodni, így megnyugtatta magát azzal a tudattal, hogy van bőven hely, majd figyel a kocsijára és arrébb áll meg az érkező autó.

Lustán pislogott kifelé, mikor John állt meg mellette, láthatóan jóízű mosollyal az arcán. Nem úgy tűnt, mint akit sikerült megbántani vagy felbosszantani az iménti előzéssel.

– Jól elhúzott mellettem! Szép jó napot kívánok! – és méginkább fülig ért a szája.

Vinca még csak ekkor pislogta ki iménti csipáit, és az újszerű helyszínen való találkozás, valamint az erdő illatú szellő és szikrázó napsütés az ő arcára is mosolyt ragasztott. Sőt, az előzős jelenetre vonatkozó kijelentésre már kicsit elnevette magát, mikor feltápászkodott a hátradöntött ülésből.

– Derűs szép napot kívánok! – és ez a jókívánság valóban szívből jött, mert nagyon elemében érezte magát a tavaszi délelőttön. Tényleg megörült a hosszú út után munkatársának is, akit ezúttal teljesen másmilyennek látott. Kicsit alaposabban felmérve rájött, hogy persze, mivel ezúttal nem a megszokott, “benti” öltözetében van. A terepre bakancsban és katonai jellegű, oldalzsebes nadrágban érkezett, amiben szemmel láthatóan ő is sokkal komfortosabban mozgott, mint az irodai hacukában. Tulajdonképpen Vincának imponált a látvány. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, egyszerűen csak tetszett neki, és valamilyen rejtett értelemben vonzónak is találta ebben a megjelenésben Johnt. Mindezzel persze nem foglalkozott sokat, de azért tudat alatt nyugtázta, hogy kellemesnek ígérkezik a nap.

Gyors térképegyeztetés után felmérték a vonalat, amin tovább kellett volna haladniuk. A kis erdészeti útnak már a bekötő szakaszánál látszott, hogy nem fog tudni megbirkózni vele a Hyundai. Még az első kátyúkon talán átjutott volna, de utána már olyan buckák következtek, amin egészen biztosan fennakad az ültetett kis sportkocsi. Vinca bosszúsan konstatálta, egyúttal kicsit hülyén is érezte magát, mert ő ragaszkodott annyira a külön autóhoz, pedig tudta jól, az övé nem alkalmas terepre. Kicsit elégtételnek is érezte John felé, amiért délelőtt olyan lenézően hagyta le a lassabb járművet. És lám, most milyen jól jön a magasabb, négykerék meghajtású autó. Így hát nem kellett sokat mérlegelniük, egyértelmű volt, egy járművel folytatják az utat az erdei ösvényen.

Lassan haladtak, bár a kocsinak meg sem kottyant a göröngyös terep. A fák két oldalról föléjük hajoltak, mintegy zöld alagutat képezve. A lehúzott ablakokon langyos, nyirkos, tavaszias erdőillat és folyamatos madárzsivaj áradt be, a bódító szabadság-érzést a szigorú irodai falak után szinte habzsolták. Kicsit beszélgettek, kivételesen nem a munkáról, majd csendben átadták magukat a látványnak. A fák tövében több helyen erdei virágok nyíltak, különféle gombákkal pedig telítve volt az avar. A hosszabb csendben John benyomta a magnót és lejjebb tekerte a hangerőt, a zene a korábban félbehagyott Iron Maiden számmal folytatódott.

– De rég hallottam…! Pedig szeretem – törte meg Vinca átmenetileg a beszédcsendet. Majd ismét szótlanul relaxálva, a félhangosan szóló zene mellett folytatták útjukat.

John néha a GPS-re tekintve konstatálta, hogy jó felé haladnak, elvileg a kiszemelt pontra viszi őket az erdészeti út, ahonnan gyalog folytathatják tovább a menetet. Már késő délelőtt volt, mire a kellemesen kikapcsoló autóút végén elérték a helyszínt. Itt már nem volt parkoló, csak egy kis félreálló, ahol letették a járművet és elindultak gyalogosan.

Az erdészeti út után a turistaút már pillanatok alatt a sűrű erdőbe vitte őket. Az online térképeket itt is átnézték, de úgy tűnt, mindenhol jelzett úton tudnak haladni. Ahogy az aljnövényzet egyre sűrűbb és változatosabb lett, Vinca már nem bírt magával: előkapta mobiltelefonját és minden különlegesebb virághoz odaszaladt, majd leguggolva fotózgatta több oldalról. Hedera mosolyogva figyelte, majd hátraszólt:

– No, jöjjön most már, mert ebben a tempóban az erdő közepén fog ránkesteledni. Aztán majd botorkálhatunk a sötétben.

– Talán fél? – kérdezte kaján vigyorral Vinca.

– Én nem… – válaszolta John, de ebben a mondatban az ént kellő sejtelmességgel jól megnyomta, amiből egyértelmű volt, hogy nem biztosan feltételezi ugyanezt munkatársnőjéről.

Vinca inkább csendben maradt, mert úgy érezte, kellő érzékkel csapták le a magas labdáját, egyúttal tudta, hogy a férfinak valóban igaza van… Ha rájuk sötétedne, ő lenne az első, aki az erdő közepén halálra rémül, és ezt John is érezte, ezért visszafogottan vigyorgott az előbbi jeleneten. Vincát kissé feszélyeztette, hogy kollégája így belelát, vagy legalábbis jó érzékkel ráhibázott. Mindazonáltal nem is érezte olyan elrettentőnek a rájuk sötétedés gondolatát. Hiányzott már neki nagyon az erdő, az irodai hajtás után, így egy kis kaland még viccessé is tette volna a napot. Ezen kívül úgy érezte, hazai terepen mozgó, erős és határozott társa mellett biztonságban van. Majd átfutott egy kép az agyán, ahogy ott maradnak kettesben a sötét erdő közepén. Ez utóbbi kósza gondolatától aztán ő maga is megrettent kissé… Érdekes módon hasonló jelenet futott le John szemei előtt is. Csendben folytatták útjukat a végső célpont felé.

Az erdei út változatos tájakon haladt végig. Túl sok emelkedő nem volt, de azokat is kisebb lejtők váltották. Egy mélyebb szurdokba ereszkedve sziklás terepen haladtak a patakmederben, a víznek hol az egyik, hol a másik partján, az átkelés többnyire nagyobb köveken, farönkökön történt. A két rutinos túrázó jó tempóban haladt. Vinca könnyedebben szökkent az akadályok között, John haladt elől az utat törve, vagy legalábbis a jobban járhatót kitaposva. A lány hátulról hosszasan személgette, némi döbbenettel konstatálva, hogy kollégája az irodaházban amennyire esetlenül tájidegen, úgy saját szakterületén, az erdőben mennyire harmonikus összhangot nyújt. Bő egy hónap eltelte után, most egy fél nap alatt teljesen másik személyiségét ismerhette meg, és őszintén szólva, ez utóbbit szimpatikusabbnak találta. Habár, a mindennapi közös munkájuk során megismert, precíz, jó szakember, nem mellesleg finom úriember karakterével sem volt alapvetően problémája, de ez utóbbit sokkal közelebbinek érezte magához. És ez az összkép valahogy tetszett neki, vagy legalábbis határozottan kellemesen érezte magát a társaságában.

Délután volt már, mire elérték a célpontot. A végére egy kis emelkedő is kijutott, így viszont csodás panoráma nyílt a környékbeli tájra. Igazán nagyon szép volt a helyszín, megérte ide felmászni. Egy kis pihenő után bejárták az adott területet, amit tulajdonképpen szemrevételezni jöttek. Feljegyzések és néhány fotó, videó készült a pontos koordináták mellett. A koratavaszi erdőben már ekkor is egyre több virág nyílt, de látható volt, hogy később mégdúsabb, méginkább változatos növényzet várható. Az eddig virágzó környezetről, a területen álló fákról gondos feljegyzések készültek, a vastagabb törzsűeket pontosan le is mérték, helyzetüket rögzítették.