13. fejezet: Váratlan légyottok

Kómásan nyúlt a készülékéért, voltaképpen meg sem nézte, hogy ki hívja, csak felvette.

– Jó reggelt, Csipkerózsika! – hallatszott a vonal túlsó végén az ismerős hang. John volt az. Elsősorban arra volt csak kíváncsi, hogy minden rendben van a lánnyal, illetve hogy időközben sikerült-e egy kicsit megnyugodnia. Aztán végül egyeztettek arról is, hogy ezek után hogyan tovább, többek között mikor terveznek bemenni a munkahelyre.

– Ma már biztosan nem. Pihenjen inkább! – szögezte le John. – Elvileg így is csak kedden jöttünk volna haza, úgyhogy ha gondolja, valamikor kedden délután, esetleg már délelőtt, bemehetünk.

– Jól van, legyen az arany középút. Holnap dél?

– Részemről rendben – nyugtázta John. – De nagyon óvatosnak kell lennünk, minden téren… – és azzal egy kicsit elhallgatott. Tehát a felfedezéseinekről egy szót se!

– Természetesen.

– És akkor, ahogy megbeszéltük… Egyelőre kénytelenek leszünk úgy tenni, mintha… egyszerű munkatársak lennénk.

John nem tudta, hogyan is fogalmazzon, mindenesetre hangjában némi szánakozó sajnálat érződött, és csak reménykedett benne, hogy Vinca nem kérdez vissza a szerencsétlen kifejezésre, hogy mégis milyen lenne, ha nem csak “egyszerű munkatársak” lennének. De szerencsére nem tette.

Este nehezen aludt el Vinca. Pedig nagyon fáradt volt, mégis lassan tudott csak visszaszokni saját környezetébe. Valójában leginkább az hiányzott neki, hogy nincs mellette John, de ezt így, ebben a formában magának sem szerette volna bevallani.

Másnap délben végülis megjelentek a munkahelyen a megbeszéltek szerint, megállapították, hogy íróasztaluk még ugyanúgy a helyén, tehát az állásuk egyelőre megvan. Túl sokat nem is rendezkedtek, Vincának arra sem volt ideje, hogy a múlt hét folyamán befutott emailek feladólistáját végigböngéssze. Igyekezett lassan felvenni a korábbi munkaritmust, néhány halaszthatatlan, sürgős kérdésre válaszolni, aztán rövidesen ebédelni terveztek menni. A folyosón rögtön bele is botlottak Mr. Taylorbe, aki láthatóan már messziről kiszúrta őket. Vinca ezen a ponton szíve szerint inkább lekanyarodott volna a mosdóba, de tudta, ezt a nem túl kellemes találkozást úgysem fogja megúszni.

– Szép jó napot kívánok! Már azt hittem, haza sem szándékoznak térni a vakációról!

John szigorúan meredt Vincára, tekintetével emlékeztetve őt a megbeszéltekre, miszerint inkább bájosan mosolyogjon, de eszébe se jusson elküldeni az igazgatót melegebb éghajlatra. Legalábbis egyelőre. Így aztán, mint aki tényleg nem tud semmiről, igyekezett humorosan fogadni az – általa egyébként szánalmasnak tartott – piszkálódást, és kedvesen lereagálni azt.

– Jól van, rendben. És akkor mikor láthatom a beszámolókat?

– Azzal azért még nagyon sok munka lesz.

– Nem szeretném, hogy túlságosan megvárakoztasson! – morogta türelmetlenül Taylor. De Vinca szerencsére elővéve legártatlanabb mosolyát, megmagyarázta neki, hogy rengeteg anyagot gyűjtött össze, amiket mindenképpen rendszereznie kell előbb, és nem utolsósorban felvinni a számítógépére, másfelől pedig, elsőként a távollétük alatt beérkezett, sürgős üzenetekre és intéznivalókra szeretett volna reagálni, ezzel aztán végül kicsit megnyugtatva az igazgatót, miután belátta ő is, hogy ez lesz a dolgok helyes folyamata. Olyan szépen vágta ki magát Vinca, ezzel lehiggasztva Taylort, hogy még John is büszkén mosolygott, miközben hallgatta.

John tökéletesen alakította a közömbös munkatárs szerepét. Ráadásul annyira hitelesen, hogy már Vinca is kezdett teljesen elbizonytalanodni kapcsolatuk mibenlétében. Még csak véletlenül sem engedett volna meg magának egy puszit vagy egy kósza érintést, de legalább egy utalást, átvitt értelmű bókot, vagy bármi mást sem. Unalmas, száraz hétköznapok követték egymást, melyeket Vinca méginkább üresnek érzett bent a munkahelyén, mint mielőtt elutaztak volna.

Hét közepére végül visszatért a tiszta, napos idő, amit erőteljes felmelegedés kísért. Reggel, munkába indulás előtt Vinca körülményesen válogatta ruhatárát, nem sok kedve volt a fülledt irodában hosszúnadrágban megsülni. Végülis egy nagyon rövid, sűrűn rakott, zöld skótkockás szoknyára esett a választása, és egy magassarkú, bokapántos fehér szandált keresett elő, ami méginkább kiemelte a hosszú túrákon edzett, feszes combjait. Nem akarta túlkomplikálni a dolgot, ezért egy egyszerű, fehér passzos pólót vett fel hozzá.

Mikor később John ebédnél azzal állt elő, hogy meg kellene beszélniük a továbbiakat, elsőre szinte biztosra vette, hogy a férfi szakítani akar vele, vagy legalábbis lezárni a korábban történteket. Még szerencse, hogy nem tett valami erre utaló választ, mert aztán hamar kiderült a folytatásból, hogy tulajdonképpen csak a munkahelyi dolgokról, illetve korábban tett felfedezéseikről szeretne vele egyeztetni, amit az irodaházban nyilván nem akart részletesebben taglalni, éppen csak célzott rá. Bár addigra Vinca már majdnem lemondott mindenről, így mégiscsak egy boldog megkönnyebbülés lett rajta úrrá.

– Rendben van. Nem tudom, hol gondolta. Esetleg szombaton át tudna hozzám ugrani? – kérdezte Vinca.

– Nos, szombatra kicsit más terveim lettek volna.

– Óhh, értem.

– Úgy értem, magával.

– Nohát, erről eddig nem tudtam – lepődött meg Vinca.

– Igen, mert még nem volt alkalmam megkérdezni. De ha már így alakult: eljönne velem esetleg szombaton valahová?

– Igen, szívesen – mosolyodott el a lány.

– Remek, örülök neki, és köszönöm. A részleteket pedig majd még megbeszéljük.

– Akkor viszont… A munkahelyi jellegű dolgokkal kapcsolatban esetleg ma délután, nálam?

– Nekem tökéletes, akkor munka után ott – nyugtázta John.

Vincába máris visszatért a korábbi életkedv, és bár még mindig bizonytalan volt a továbbiakkal kapcsolatban, legalább már nem volt annyira elkenődve. Ugyanakkor, kissé még mindig meglepőnek találta, hogy John lényegében úgy kért tőle randit, már amennyiben egyáltalán ilyen jellegű programot tervez szombatra, hogy még csak egy csábos mosolyt sem próbált meg elereszteni mellé, sőt, mintha csak annyit kért volna tőle, hogy vegyen egy kiló kenyeret a boltban. Mindenesetre, azért mégis jobbízűen fogyasztotta el az ebéd mellé tálalt desszertjét.

– Menjen el kezet mosni!

– Tessék…? – kérdezett vissza meglepetten Vinca.

– Csak menjen, mossa meg a kezét! – nézett rá szuggesztíven John. Vinca végképp nem értette, hogy ez most miért szükséges, és közben a tenyerét nézegette, ami kivételesen még csak a süteménytől sem volt ragacsos. Ennek az egésznek látszólag semmi értelme nem volt, viszont, azt már régen megtanulta, hogy ha John valamit mond, ami az adott helyzetben értelmezhetetlen, arról később kivétel nélkül mindig kiderül, hogy mégiscsak volt valami logikus magyarázata. Így, bár tényleg elképzelni sem tudta, mindezt miért csinálja, lassan felállt, és a mosdó irányába indult. Odabent nem volt senki, így kényelmesen megnyitotta a melegvíz csapot, kicsit dörzsölgette a kezét, és még mindig azt figyelte, hogy tulajdonképpen mit kellene róla lemosnia, mikor ebben a pillanatban nyílt az ajtó. John jött be rajta, majd egyenesen felé indult, és a még mindig tiszta tenyereit dörzsölgető Vincához lépett, majd hátulról belecsókolt a nyakába. Még mielőtt Vinca nagyon gondolkodhatott volna a jeleneten, azzal a mozdulattal maga felé fordította, majd megcsókolta őt, s a füléhez hajolva súgta:

– Ne haragudjon, de már nem bírtam tovább! – azzal óvatosan a falnak döntötte a lányt, s hevesen csókolta tovább. Vinca teljes odaadással kapcsolódott be, fejéből eltűntek a kósza gondolatok, mindössze a pillanatnak létezett. John finoman belemarkolt a lány fenekébe, majd úgy érezte, tényleg nem bírja tovább türtőztetni magát. Ha nem éppen egy vállalati mosdóban lettek volna, talán kapcsolatuk ezen pontján szintet is ugrottak volna, de ekkor a folyosóról egyre hangosodó csattogás hallatszódott. Egy pillanat alatt ugrottak szét, ösztönösen megigazítva öltözéküket, illetve Vinca azzal a lendülettel visszadugta kezét a csap alá, ahol még ekkor is folyt a melegvíz. Éppen ekkor nyitott be a szöszke titkárnő, aki magastalpú szandáljával csattogott át a márványmintát imitáló világosszürke járólapon. Kimérten nézett rajtuk végig, majd megszólalt.

– Én igazán nem szeretnék semmit megzavarni, de ha jót akarnak maguknak, akkor mielőbb visszamennek az irodába, mert Mr. Taylor már az előbb is kérdezte, hogy hol vannak.

– Nem zavart meg semmit, csak kezet mosni jöttünk – tiltakozott Vinca, azzal elzárta végül a csapot.

– Nekem mindegy, maguk tudják, én csak szóltam – tárta szét flegmán karját a szöszke.

Azzal beviharzott a vécébe, miközben Vinca és John igyekezett valóban mielőbb visszaérni az irodába.

– Úgy látszik, ezektől a mosdóktól már sosem szabadulunk meg – vigyorgott Vinca, mielőtt bevágódott saját irodája ajtaján.

Vincának innentől már kutya baja sem volt, úgy érezte, ismét visszatért a lelki békéje. Néha azon kapta magát, hogy vigyorog, és úgy gondolta, ma már semmi sem ronthatja el a jókedvét. Ekkor azonban a titkárnő szólt be nekik, hogy valamiért be kellene majd ugraniuk az igazgatói irodába, kicsit később, de nem sürgős, most még úgysem ér rá Mr. Taylor. Vinca jelezte neki, hogy rendben, körülbelül egy óra múlva mennek is, mert addig ő sem ér rá, tekintve, hogy hamarosan lesz még egy hosszabb telefonos egyeztetése.

– Hát ez már megint mit akarhat? – kérdezte Johntól, miután kiment a nő.

– Fogalmam sincs… Remélem, nem valami újabb elszámoltatás. És méginkább remélem, hogy egyelőre nem sejt semmit…

– Hát, azt én is – értett egyet Vinca. – Na, mindegy, majd hamarosan megtudjuk, de most el kell intéznem néhány dolgot. – Azzal telefonálni kezdett, egy aktuális ügy kapcsán.

– Kész, tulajdonképpen végeztem is, részemről akár mehetünk – szólt át Johnnak alig pár perccel később Vinca.

– Máris? Azt hittem, hosszabb lesz.

– Én is! De szerencsére a múlt héten összeállították az anyagot, így most átküldték inkább e-mailben, amiket le kellett volna szóban egyeztetnem. Végülis, így valóban egyszerűbb.

– Nagyszerű! Akkor tulajdonképpen tényleg mehetünk is most Taylorhöz, jobb lesz rajta túl lenni, bármit is akarjon tőlünk.

– Nos, igen… Jól van, menjünk akkor!

A folyosó legvégén lévő ajtóhoz érve finoman kopogtattak, majd mivel nem nyitott nekik senki ajtót, gondolták, hogy a szőke titkárnő épp megint másfelé járkál. Történt már ilyen, ilyenkor a belső iroda ajtaján is kopogni szoktak, és mivel egyenesen Taylor hívására jöttek, így gondolták, tulajdonképpen most is várja őket. John benyitott, hogy ezúttal is így tegyen, de most a belső iroda ajtaja résnyire nyitva volt, titkárnő pedig sehol. Elindult befelé az előtérbe, megkeresni az igazgatót, de ahogy belépett, mintha a helytől szokatlan hangok szűrődtek volna ki az igazgatói irodából. John rögtön gondolta, hogy Mr. Taylor minden bizonnyal telefonál, vagy netán valami videót néz bent, ezért máris halkabban közelített, nehogy alkalmatlanul zavarjon, majd ekkor egyszercsak megtorpant. Ahogy rájött, hogy valójában mit is hall, hátrafordulva Vincához intett neki, hogy feltétlenül maradjon csendben, és inkább távozzanak. Vinca, követve őt, értetlen arccal meredt rá, hogy már megint miért kell halkan lenniük, mire hirtelen ő is megértette, hogy miről van szó, noha először nem akarta elhinni, amit hall. Döbbent arccal néztek össze, majd John megvonta vállát, és alig bírták ki, hogy hangosan fel ne röhögjenek.

A belső irodából ugyanis félreérthetetlen hangok szűrődtek ki, amiben Mr. Tayloré mellett a szöszi titkárnőé is egyértelműen kivehető volt. De annyira belemerülhettek a nem teljesen szakmai jellegű egyeztetésbe, hogy még csak azt sem hallották meg, mikor munkatársaik a külső ajtón kopogtak, majd be is nyitottak rajta. John és Vinca igyekezett minél előbb elhagyni a külső irodateret, majd ugyanilyen gyorsasággal csukták be maguk mögött az ajtót. Alig tudták visszatartani nevetésüket az abszurd szituáció után.

– Azt hiszem, egy kicsit később visszanézünk... Ja, végülis valóban, csak háromnegyed órával későbbre vártak volna minket – tárta szét karját ártatlanul John. – Bár, ahogy kivettem, szerintem egy tíz perc múlva már biztosan végeznek is a megbeszéléssel – fűzte még hozzá kaján vigyorral Vincának, aki ekkor már tényleg alig bírta magában tartani a nevetést.

Egy bő háromnegyed órával később végül ismét visszatértek a tetthelyre, de erősen kellett koncentrálniuk, hogy az előbbi jelenetre nehogy véletlenül csak egy kósza mosollyal is reflektáljanak. Erre fel az igazgató már úgy fogadta őket, hogy milyen sokára jöttek, eredetileg egy óráról volt szó, amit így valóban, vagy öt perccel túl is léptek – tekintve, hogy ezúttal már semmiképpen sem szerettek volna ideje korán érkezni. John csak reménykedett benne, hogy erre Vinca nem húzzal fel magát, és vágja oda, hogy ők már jóval korábban is jártak bent. De szerencsére nem így történt. Sőt, még elnézést is kért az elhúzódott telefonálások miatt, amitől végülis Taylor egészen megnyugodott.

– Na, jól van, felejtsük el! Viszont azért hívtam csak önöket, hogy szóljak: szombaton egész napos továbbképzésen lesznek. Remélem, el tudnak jönni!

– Megoldom – vágta rá látszólagos nyugalommal John, miközben fel tudott volna robbanni. De tudta, mást most úgysem tehet.

– Ami azt illeti, lett volna jobb dolgom is – nyögte ki keserűen Vinca, aki tudta, hogy ezzel ugrott is a szombati randijuk.

Hogy Taylor szándékosan vagy elvakultsága miatt értette végülis félre ezt az elfoglaltságot, nem derült ki, de inkább nem is forszírozták, mikor Vincának válaszul ezt mondta:

– Nos, tudom, hogy sok lenne még az elfoglaltságuk így egy hét kiesés után, de semmi gond, majd bejönnek helyette a jövő szombaton dolgozni.

John itt már csak drukkolt, hogy Vinca nehogy reagáljon rá valami érdemlegeset, de szerencsére nem tette, csak arckifejezése árulta el, valójában mit is gondol. Mindazonáltal őt is rettenetesen bosszantotta a dolog, egyúttal aggasztotta is, hogyan fognak tudni így beiktatni bármilyen közös programot.

Munka után végülis egyszerre indultak el, külön autóval, de ezúttal a lámpánál John sem kanyarodott el a szokásos irányba. Egymás után parkoltak le a Vinca lakása előtti parkolóba. John már szinte rutinosan indult el a kapu felé, ami napközben nyitva volt. A lépcsőházból feljutva Vinca igyekezett kinyitni az ajtót, majd betessékelni a szokatlan látogatót. Tulajdonképpen szinte soha nem fogadott vendégeket, ha nagyritkán mégis, annak jellemzően valami külön apropója volt. Minthogy most is, mindenképpen szerették volna megbeszélni a további lépéseket. Amint beléptek a kis lakásba, John átölelte és szájon csókolta.

– Nagyon hiányzott már – mondta Vincának, aki szorosan átölelve jelezte, hogy ezzel őmaga sem volt másként.

Majd ahogy beljebb léptek, és hellyel kínálta Johnt, tudatosult csak benne, hogy ő reggel még úgy indult el otthonról, hogy fogalma sem volt róla, munka után nem egyedül tér vissza.

– Elnézést, nem számoltam vele, hogy délután vendégem lesz – azzal pillanatok alatt kapkodta össze a reggeli nagy válogatásban széthajigált ruhákat.

– Miattam aztán ne zavartassa magát – somolygott John, majd kezébe nyomott egy számára beazonosíthatatlan női ruhadarabot a székről, mielőtt leült volna.

– Egy kávét, teát, vagy… Mással tulajdonképpen most nem igazán szolgálhatok – gondolta át jobban Vinca.

– Köszönöm, a kávékból mára épp elég volt, de egy tea még jól esne.

Azzal Vinca elviharzott a kisméretű amerikai konyhába, ami tulajdonképpen egy helyiség volt az étkezővel, így onnan igyekezett felvenni a beszélgetés fonalát, félig háttal Johnnak.

– Szóval, mit gondol, mit kellene most csinálnunk? Van esetleg már valami ötlete? – kérdezte Vinca, aki szinte biztosra vette, hogy ha John ilyen tárgyilagosan kezdeményezte a beszélgetést, akkor valami megoldási tervet is összeállított már.

– Egyelőre még csak felszínesen. De gondoltam, majd együtt kitaláljuk.

– Rendben van – erősítette meg Vinca. – Akkor hallgatom. Cukor, citrom mehet bele? 

– Persze, mehet minden, köszönöm. Szóval egyelőre húznunk kellene egy kicsit az időt, míg végleges megoldásra jutunk. Ehhez viszont elengedhetetlen lenne, hogy még mindig úgy tegyünk, mintha semmiről sem tudnánk. Egyébként meg, arra gondoltam, ami információt lehetséges, kinyernék a benti számítógépről, legalább legyen valami a kezünkben, amire támaszkodhatunk, ha már a papírkötegből semmi nem maradt nálunk.

– Azt az egy fotót leszámítva.

– Így van.

– Tehát akkor: egyelőre gyűjtsünk össze minden bizonyítékot ami elérhető számunkra, majd utána meglátjuk, miként tudjuk mindezt hasznosítani – foglalta össze Vinca.

– Így van. Pontosan erre gondoltam. Ezen kívül továbbra is javaslom, vigyázzunk nagyon mindarra, ami már a kezünkben van. És itt most a felmért adatokra is gondolok… Valahogy jó lenne őket visszatartani. Ha egy mód van rá, először csak a lényegtelen információkat kellene leadnunk. A teljes beszámolót pedig… ha nem muszáj, nem adni át nekik.

Közben Vinca egy apró virág mintás porcelán kancsót és két, vele azonos mintázatú csészét egyensúlyozott egy tálcán, majd letette az ovális alakú asztalra.

– Egészségére! Szóval ez így logikusan hangzik, de nem lesz egyszerű. Néha olyan érzésem van, mintha Taylor szándékosan provokálna.

– Köszönöm! Talán csak feszült a közelgő határidők miatt. Vagy pedig blöfföl, és ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból. Ez esetben ne hagyja magát csőbe húzni!

– Nem fogom – mosolyodott el Vinca.

– Viszont – folytatta gondterhelten John –, valahol néha muszáj lesz irodán kívül is egyeztetnünk. Úgy érzem, odabent nincs már egyetlen olyan terület sem, ahol nyíltan tudnánk kommunikálni. Látja – mosolyodott el –, már a mosdók sem biztonságosak – azzal Vincára tekintett, aki pontosan tudta, miért éppen ezt említette meg neki John.

– Nos, nincs mindenkinek belső irodája, hogy ott éljen magánéletet – tárta szét kezét ártatlan arckifejezéssel Vinca, melyre kitört belőlük az a nevetés, amit délután az irodában próbáltak magunkba fojtani.

– Maga tudott róla, hogy ők ketten, együtt…?

– Nem, őszintén szólva, fogalmam sem volt róla – tűnődött el Vinca.

– Nos, hogy úgy mondjam, emberileg is meglepett, de az nem az én dolgom. Viszont ez kicsit új megvilágításba helyez mindent. Nem zárhatjuk ki, hogy szöszike is benne van bizonyos dolgokban. Úgyhogy csak óvatosan! Egyébként hogy is hívják őt?

– Igen, erre én is gondoltam. A nevét amúgy nem tudom, nekem sosem mutatkozott be… – tűnődött el Vinca. Majd visszatért John eredeti felvetésére. – És igen, azt hiszem, a továbbiakat kénytelenek leszünk irodán kívül megbeszélni néha, akár itt, akár máshol.

– Igen, magam is így gondolom. De sajnos nagyon úgy tűnik, a szombatra tervezett programot már le is fújhatjuk. Mintha csak direkt csinálná… De valahogyan majd mindenképpen bepótoljuk, megígérem – mosolygott rá bensőségesen Vincára.

– Jól van – mosolyodott el Vinca is, és örült neki, hogy azért nem kell róla teljesen lemondania. – Bár nem lesz egyszerű, ahogy kivettem, majd a következő szombaton is mehetünk be…

– Igen, hallottam… – tűnődött el John is. – De majd megoldjuk, ne aggódjon – és láthatóan már megint valami terv járt a fejében.

Még egy darabig beszélgettek, próbálták kitalálni, hogy honnan érdemes letölteni a korábbi szerződéseket, adatokat, és hogy vajon szombaton meddig fog tartani ez az egésznaposra tervezett fejtágítás. Időközben már teljesen besötétedett, mire leginkább belemerültek a beszélgetésbe.

– Köszönök szépen mindent, nekem most már sajnos mennem kell – készülődött induláshoz John.

– Nem lenne kedve esetleg itt aludni…? – kockáztatott meg egy váratlan kérdést Vinca.

– Köszönöm, nagyon kedves – mosolyodott el –, kedvem még lenne is, de tudja, van egy kutyám, és már így is elképzelhető, hogy szétszedte a házat.

– Jajj, tényleg, Suzy! Ha nem ismerném, most azt gondolnám, csak le akar rázni – nevette el magát Vinca.

– Nem, azt semmiképpen.

– Jól van egyébként?

– Igen, szerencsére tökéletesen, már a kötést is leszedhettem róla.

– Remek, ennek igazán örülök. Hát, akkor üdvözlöm őt is, vakargassa meg helyettem is azt az okos kis fejét!

– Így lesz! Jó éjszakát! – felelte vidáman John, majd megcsókolta a lányt és elindult kifelé a lépcsőházba.

Vinca sajnálta, hogy nem tölthettek együtt hosszabb időt, de boldog volt, és úgy érezte, lassan megint sínre kerülnek a dolgok.

12. fejezet: Közös kikapcsolódás

A hátralévő két nap már tényleg csak kellemes programokkal telt. Elhatározták, hogy a történtek után a hegyre, illetve a kisházhoz nem térnek vissza. 

A szombat esti vacsoránál már igen sok vendég összejött az étteremben, amivel nyilván a szálló is számolt, az étkezés teljes mértékben svédasztalos tálalással történt, ami mellé egy rögtönzött bárpultból kínáltak különféle borokat. Sütemény, apró desszert falatok és gyümölcs is volt a roskadásig pakolt asztalokon, a vidám vendégtömeget pedig élőzene szórakoztatta. Jóízűen fogyasztották el bőséges vacsorájukat, majd, mivel másnap már nem terveztek korai ébresztőt, így valami kikapcsolódási programot kerestek az estére. A szállón ugyan volt néhány sportolási, illetve szórakozási lehetőség, edzőterem, kültéri teniszpálya és biliárdasztal is tartozott hozzá, ezek hamar megteltek a hétvégére érkezett vendégekkel. Mivel nem sok kedvük volt a zajos tömegben keresni a kikapcsolódást, így ezeket inkább elvetették. Végül Johnnak támadt egy izgalmasnak ígérkező ötlete. Még a délutáni séta alkalmával fedezték fel egy információs táblán, hogy a közelben van egy barlang. A napközben megtett tanösvény egy másik kitáblázott útvonala vezetett oda, amit csak utólag láttak meg, és már időben nem fért volna bele a vacsora előtt. Most viszont arra gondoltak, hogy ezt felkereshetnék. Vinca persze azonnal igent mondott az ígérkező kalandra, annak ellenére, hogy azért voltak aggodalmai.

– Biztos benne, hogy oda fogunk tudni találni?

– Ha már elhoztam az elemlámpát, végre használjuk is! Tehát, igen: csak végig kell haladnunk a kijelölt úton.

– Ha maga mondja…

– Csak nem fél a sötétben? – hozta fel John a régi nótát.

– Ugyan, dehogyis. Mégis mi történhetne velünk a sötétben? Legfeljebb lelőnek minket.

De erre már mindketten nevettek, talán csak kínjukban.

A zseblámpa fényénél jelölt úton tudtak haladni a barlangig. Szépen rendben tartott erdei turistaút volt, igazán nem jelentett nehézséget a sötétben való haladás, noha az egyre sűrűbben álló fák között már alig tudott bevilágítani a holdsugár. A fülledt, meleg napot egy kellemesen langyos este váltotta fel, melyben esőszagot hozott a későesti szél.

– Lehet, hogy a végén még megázunk…? – tanakodott Vinca.

– Várható az eső, de addigra talán már visszaérünk.

Lassan el is érkeztek a barlangig, a fák takarásában még a sötétben is könnyen megtalálták a bejáratát. Odaérve a sziklás, körülbelül két méter magas boltíves szájhoz, Vinca megtorpant.

– Bemenjünk? – invitálta John.

– Nem is tudom…

– Fél?

– Lehet, talán… Igen – ismerte be végül Vinca.

– Pedig lehetnek bent denevérek is! Vagy esetleg éppen azoktól tart?

– Nem, dehogyis. De mi van, ha eltévedünk?

– Elvileg nincs elágazása. Szóval nem tudunk.

– És ha lezuhanunk valahová?

– Állítólag biztonságos. De ha ennyire nem szeretné, nem fogom erőltetni.

– Mit is mondott, milyen denevérek…? – tűnődött el vágyakozva Vinca, mert azokat viszont nem szerette volna elszalasztani.

– Nem tudom, talán többféle faj otthona is. Na, jöjjön, nézzük meg, nem lesz semmi baj! – azzal kezét megragadva húzta maga után a félig még mindig hezitáló lányt.

Óvatosan, lassan haladtak a barlangban, a kinti sötétség után nem is kellett különösebben vakoskodniuk odabent. Inkább a tíz fok körüli, nyirkos levegő, ami egyértelműen jelezte a benti tér klímáját. Vinca kicsit bosszankodott is, egy dzsekit igazán elbírt volna még.

Helyenként óvatosan lehetett csak haladni, hol a földön kiálló nagyobb kövek, hol a mennyezet síkjából kiugró szikladarabok miatt. Vinca közben görcsösen szorongatta John kezét, főleg, hogy a lámpa is nála volt. Úgy vélte, ez most az épségben kijutásának egyetlen esélye, mert ha elszakad tőle, akkor soha, senki nem találja meg. Egyszercsak valami suhogás törte meg mellettük a barlang csendjét, majd kicsit feljebb tartva a lámpát, John izgatott suttogással próbálta odairányítani figyelmét.

– Odanézzen!! Balra, fent!

– Áhh, mennyien vannak! – álmélkodott Vinca.

Az egyik falhasadékban vagy egy tucatnyi denevér csimpaszkodott fejjel lefelé, mint megannyi felcsippentett gyászzsebkendő. Néhányan közülük éppen akkor repültek ki éjszakai zsákmányszerző útjukra.

– Ezek patkósorrú denevérek, nem? – próbálta beazonosítani őket Vinca.

– Igen, azt hiszem, azok lehetnek.

Továbbhaladva még több, kisebb denevércsoporttal találkoztak, majd egy idő után már egyre szűkülni látszott a barlang járata. A lelógó sziklák miatt is egyre gyakrabban kényszerültek félrehúzni fejüket vagy lehajolni, végül már jóformán csak így lehetett haladni. Akkor már érezték, hogy itt nem nagyon tudnak tovább menni. Egy kicsit tágasabb, öblösebb fülkében megpihentek, onnét viszont már egyértelműen leszűkült a tovább vezető járat, ezért úgy döntöttek, ezen a ponton visszafordulnak.

– Na jó, innen már tényleg nem tudunk továbbmenni, legfeljebb négykézláb lehetne, amit most nem szívesen vállalok be, tekintve, hogy már így sincs melegem – foglalt állást Vinca.

– Igen, ezt én is így gondolom. Fázik?

– Kicsit.

John odament hozzá és megölelte, igyekezett valamelyest átmelegíteni a lányt. Vinca hálásan bújt hozzá, miközben magában azt számolgatta, hogy mindezekre az élményekre még két teljes napja maradt, a dolgok további menete számára beláthatatlan volt. Már éppen elindultak volna kifelé, mikor John váratlanul megcsókolta. Talán hosszabban is elidőztek volna, de akkor már ő is érezte, hogy egyhelyben állva kezdenek teljesen áthűlni a nyirkos barlangban, így aztán jobbnak látta megkezdeni a kijárat felé való botorkálást. Kifelé már valamivel tempósabban tudtak haladni, leszámítva, hogy nagyjából félúton az elemlámpa váratlanul felmondta a szolgálatot. Johnnak ekkor jutott eszébe, hogy ugyan készített be az utazáshoz vadonat új elemeket, de azokat végülis használat előtt elfelejtette kicserélni. Vinca már éppen kezdte volna temetni magukat, mikor John kisegítő lehetőségként elővette mobiltelefonját, így végülis annak fényénél jutottak ki a barlangból.

A boltíves bejáraton kilépve szinte megcsapta őket a langyos, május éjszakai levegő. Ami egyébként nem volt már annyira meleg, de még mindig 18 fok körül lehetett. Ekkor érezték csak meg a különbséget, hogy bent mennyivel hidegebb volt.

Visszafelé haladva a turistaszállóhoz még néhány esőcseppből is kijutott. De nem siettek, azon sem zavartatták volna magukat, ha esetleg kapnak egy kiadós zuhanyt, már nem volt messze az épület, legfeljebb utána teljesen átöltöznek száraz ruhába. A szitáló eső végülis elállt addigra, viszont a záporillatot hozó szél egyre inkább feltámadt.

A napi izgalmaktól, kalandoktól kimerülten dőltek ágyba. A vállalati ügyekről már nem nagyon beszélgettek, újat úgysem tudtak volna hozzátenni, megoldási ötletük még nem volt, így saját jó hangulatukat sem akarták vele tönkretenni feleslegesen. Az éjszaka közepén végül nagy szélviharral érkezett meg a májusi zivatar. Amikor kora hajnalban már hallhatóan a nyitott erkélyajtón keresztül verte a függönyt, Vinca arra eszmélt, hogy Suzy a bejáratnál morog. Igyekezett megnyugtatni a kutyát, aki látszólag minden ok nélkül volt feszült. Feltételezte, hogy ennek a vihar az oka, így elindult, hogy becsukja az erkélyajtót. Ekkor lépteket hallott a bejárati ajtó előtt, majd Suzy hangosan ugatni kezdett, amire már John is felébredt. Félálomban rutinból csitítani kezdte a kutyát, de látta, hogy az valamit jelezni próbál. Ezután kintről beszéd zaja szűrődött be, de az ugatástól nem sokat értettek belőle. A foszlányok és hanglejtés alapján valami olyasmit vettek ki, mintha a kutyaugatás forrását keresnék, de minthogy addigra Suzyt sikerült elcsitítani, a két hang lemondóan tett le róla, és valami olyasmiben maradtak, hogy majd másnap.

Vinca rémülten nézett Johnra, aki igyekezett őt megnyugtatni, hogy nincs semmi baj, nyilván csak a kutyaugatás zavarta a többi vendéget. A léptek végül teljesen eltávolodtak, utána már nem hallottak a folyosóról neszt, és Suzy is teljesen megnyugodott. Ekkor jutott eszébe Vincának az erkélyajtó, odapillantva látta is, ahogy kezdett nyirkossá válni a függöny. Felkelt hát, hogy becsukja. Ahogy odaért, hangos csikorgással egy autót hallott elhúzni a parkolóból. A párás éjszakai sötétségben sajnos nem láthatta az autó típusát. Aggodalommal vegyes tűnődéssel feküdt vissza aludni.

Másnap reggel szakadó esőre ébredtek, így a kültéri programok meghiúsulni látszottak. Reggeli után aztán kicsit felszakadozott a felhőzet, így azt a döntést hozták, hogy elmennek sétálni, de csak a szálló környékén. Tudták, hogy az eső bármelyik percben ismét eleredhet, ezért nem akartak messzire menni, bár végülis mindketten arra az álláspontra jutottak, hogy az sem jelent problémát, ha esetleg hirtelen bőrig áznak, legfeljebb utána vesznek egy forró zuhanyt. Ennek tükrében sétálgattak a környéken, és minthogy az ég egyre inkább kitisztult, így mégiscsak távolabb merészkedtek. Igyekeztek egy kicsit bejárni a környéket, ha már az utolsó napjaikat töltötték.

Dél körülre viszont mégiscsak visszatért a vihar, a napot már teljes mértékben takarták a vastag felhőrétegek, ráadásul a szél is egyre inkább felélénkült. Még ha csak egy kis tavaszi zápor lett volna, azzal megbirkóznak, így viszont lényegében élvezhetetlenné vált a szabadtéri program. Kénytelen-kelletlen, jobbnak látták, hogy a szálló irányába vegyék útjukat. A jó idő múlásával Vinca hangulata is egyre borúsabbra fordult. Teljes beleéléssel temette magukat, és nagyon bánta, hogy már ez a kis együtt töltött idő sem telhet kellemes kinti kikapcsolódással. Ahogy a turistaszálló környékére értek, nagy cseppekben esni kezdett az eső, de amint elérték az épületet, már szabályosan ömlött nyakukba a víz. Teljesen bőrig ázva, és már meglehetősen fázva értek vissza szobájukhoz. Vinca már csak valami melegre és szárazra vágyott. Úgy gondolta, mielőtt lecseréli átázott ruházatát, egy forró zuhanyra még életmentő szüksége lesz. John sem volt ezzel másképp, mire Vinca a második körét futotta le a két szoba között, többekközt egy nagy méretű fürdőlepedőre meg a papucsára vadászva, addigra ő már egy szál törülközőben lépkedett célirányosan a fürdőszoba irányába. Látva Vinca pillanatnyi letörtségét, aki szintén a nagyobb méretű fürdőszobára startolt volna rá, az ő szobájához ugyanis csak egy igen szűkös kis zuhanyfülke tartozott, tréfás piszkálódással invitálta meg:

– Velem tart?

– Persze! – vágta rá és vetődött be a mosdóba Vinca nagy lendülettel, felcsillanva a kényelmesebb fürdő gondolatától, amire John lepődött meg a legjobban. Aztán pár másodperc elteltével végülis Vincában is tudatosult, hogy tulajdonképpen az imént mire is mondott igent. Ebben a pillanatban már szívesen visszaszívta volna az előbbit, vagy legalábbis nem tudta eldönteni, hogy ezt most valóban akarja-e egyáltalán. Furcsa, mert eddig mindig kereste a közvetlen kapcsolatot a férfival, most viszont valahogy mégis bepánikolt, és azt érezte, erre még lehet, hogy nem áll készen. Mindeközben John még kiment az előszobába Suzyhoz, aki egyre hangosabban ugatott.

Vinca már nem akart visszakozni, ezért igyekezett tudatosan meggyőzni magát: most vagy soha! – gondolta. Azzal megnyitotta a melegvizet és szemét lehunyva beállt alá. 

Közben John még mindig a kutyát próbálta megnyugtatni, aki ekkorra már valósággal vicsorgott, ahogy a szoba ajtaja előtt jövés-menés zaja hallatszódott be kintről. Gondolta, valamiért nagyon zavarja őt a vélhetően hazafelé távozó vendégek mászkálásra. Bár volt még egy kis víz a tálkájában, inkább töltött neki frisset, adott egy kis jutalomfalatot, amitől a kutya végülis megnyugodni látszott.

Vinca lassan teljesen átmelegedett a vízsugár alatt, máris komfortosabban érezte magát a bőrében a korábbi vacogás után. Majd, mivel John még ekkor sem jött be, úgy érezte, itt a lehetőség, hogy mégiscsak távozzon, elsősorban a fürdőből, de úgy egyébként az egész, felmerült szituációból is. Már törülközőbe bugyolálva tipegett kifelé, mikor ugyanebben a pillanatban jött volna befelé John is. Kissé bosszúsnak tűnt.

– Elnézést, csak Suzyt nem lehetett megnyugtatni…

– Én meg épp végeztem… Semmi gond, menjen csak nyugodtan, elleszek addig a kutyával – mondta Vinca nagylelkűen, de közben magában meg örült neki, hogy ilyen módon mégiscsak kikerülte a helyzetet.

Johnt egy darabig bosszantotta az elszalasztott lehetőség, de valahol mégis úgy érezte, mintha Vinca idő előtt igyekezett volna meglépni. Közben Vinca ugyanezen rágódott, és már bánta is előbbi gyávaságát, vagy legalábbis bizonytalanságát. Főleg, hogy tudta, túl sok időt már egyébként sem tölthetnek itt.

Napközben maradt a szakadó eső, melyet időnként viharos szél váltott fel. Nem volt vita tárgya: a vasárnap délutáni kültéri programok lehetősége már biztosan ugrott. Talán nem is baj, egy kis semmittevő pihenésre szükségük volt. Így a déli órákat laza, heverészős beszélgetéssel töltötték. A vállalati ügyekről szándékosan nem ejtettek szót továbbra sem. Mindent megoldó ötletük egyelőre úgysem akadt, felesleges őrlődés végett pedig John nem akarta erőltetni a témát. Vinca így is épp eleget rágódott, hol ezen, hol azon.

Már kora délután volt, mire egyre inkább úgy érezték, hogy éhesek. Máskor valahogy jobban lekötötték magukat két étkezés között, meg ha éppen úton voltak, menet közben egy-egy almát, szendvicset vagy szelet csokit azért elrágcsáltak vacsoráig. Most viszont, talán éppen a kevesebb tennivaló hatására, érezték sürgetőbb szükségét egy kiadós evésnek. A szálláshoz reggeli és vacsorai étkeztetésük tartozott, de az étterem egész nap nyitva tartott, így akár ebédelhettek is. Persze, a szálláshoz járó menük jellemzően szerényebb ételeket tartalmaztak, de az étlapon ennél jóval elitebb fogások is szerepeltek. Így aztán John gondolt egyet, és felvetette, hogy esetleg megebédelhetnének. Az ötlet Vincának is tetszett, így összeszedték magukat, hogy lemenjenek. Mivel most kivételesen nem a turista-menühöz, hanem éttermi ebédre készülődtek, ezért úgy döntöttek, hogy egy kicsit megadják a módját, már amennyire ezt alapvetően túrázáshoz készített ruhatárukból lehetséges volt. Vinca még poénkodott is, hogy ezúttal otthon hagyta a kisestélyit, de azért valamit csak elővakart a becsomagolt göncei közül. John végülis egy mélyzöld színű, erdészeti inget vett fel, amit különben túrázásra használt, de most a célra tökéletesen megfelelt, hozzá egy fekete farmert, valamint bakancsot. Vinca némi mérlegelés után egy hosszú, fekete, oldalt végig felsliccelt ruhát, amihez először a sétához használt vékonypántos szandálját akarta felvenni, de azután végignézett társán, és meggondolta magát. Így végül diszkrét somolygással ő is hosszúszárú bakancsot húzott fel, az egyébként elegánsnak mondható ruhához. Aztán még szétnézve aprócseprő cuccai között, egy fekete hajcsipeszt keresett elő, amit egyébként zuhanyzáshoz és túrázáshoz hozott, hogy ha kell, felfogja vele haját. Most viszont, egy ügyes csavarintással egy egyszerű, lazán felfogott, szinte már kontyos frizurát varázsolt vele magának. John végignézett magukon indulás előtt, az előszobaszerűen kialakított kis előtérben elhelyezett, nagyméretű tükörben. Némi iróniával hangjában megállapította, hogy jól néznek ki, de egyébként valóban kedvére való volt az összkép. Vinca merész bakancsos húzása pedig különösen tetszett neki, amin minduntalan mosolyognia kellett, amint rápillantott.

Amikor beléptek az étterembe, még egy fiatal pár volt bent, ők rövidesen végeztek is, valamint egy család, két gyerekkel, akik hangos zsivajából egyértelműen átjött, hogy a hazaindulás előtti utolsó búcsúebédjüket fogyasztják el az étteremben. Úgy tűnt, vasárnap délutánra lassan ismét kiürül a szálló.

Végül vadat ettek mindketten, vaddisznót, illetve őzet. Igazán jól illett volna hozzá a bor, de John már a következő lépést tervezgette, ezért inkább csak egy alkoholmentes sört kért. Vinca egy nagy pohár narancsos limonádét szürcsölgetett el az ebédjéhez.

– Szereti a vadat, ugye? – kérdezte John.

– Hmm, tulajdonképpen igen. Valójában a sült nyúl is nagyon ízlett – gondolt vissza Vinca a hét elején elejtett reggelijükre, jelezve, hogy már egyáltalán nem haragszik miatta.

– Örülök neki – mosolyodott el John. – Akkor akár legközelebb már lőhet is egyet.

– Na, annyira talán még nem… Használni sem tudnám a fegyvert.

– Akkor épp itt az ideje, hogy megtanulja – kacsintott rá John.

Vinca erre nem nagyon tudott mit mondani, de elég nehezen képzelte el magát, amint az erdőben állatokra lövöldözik egy vadászpuskával. Aztán végül túl sokáig nem töprengett rajta, mert úgy gondolta, azért ez az élethelyzet bizonyára nem a közeljövőben fog bekövetkezni.

Vinca már a nagy adag tripla csokoládés desszertjét kanalazgatta, mikor John a telefonjára, majd az ablakra pillantgatva egyre elégedettebben konstatálta, hogy kezd alábbhagyni az eső, talán estére már teljesen el is állhat. Aztán kicsit jobban belemélyedt a telefonjába, Vinca nem tudta, mit keres benne annyira, de láthatóan valami aktuális információnak nézhetett utána, mert a végén elégedett arccal zárta le a készüléket.

Miután végeztek az ebéddel, visszaindultak a szobákhoz, de John valahogy feltűnően céltudatosan igyekezett, mint akinek még valami dolga van. Végül, mikor visszaértek, javasolta Vincának, hogy kapjon fel egy hosszúnadrágot, meg valami pulóvert vagy esődzsekit, ő maga még beugrik a kutyáért, de öt perc múlva itt várja. Azt viszont nem volt hajlandó elárulni, hogy miért, vagy hová fognak menni. Végül Vinca egy terepmintás, kényelmes nadrágot húzott az előbbi bakancshoz, hozott némi meleg, illetve esőálló ruházatot magával, majd kérdően meredt Johnra, aki ekkor kapcsolta be a folyosón Suzy pórázát.

– Menjünk! – mondta, de arról még mindig nem esett szó, hogy hová.

Végül a parkolóhoz mentek, ahol még ekkor is csepergett az eső. A kocsiba beszállva kihajtottak az autópályára, majd északnak haladtak tovább a borús időben. Több, mint fél órán keresztül mentek, az útról helyenként rá lehetett látni az erdőkkel borított hegyekre, nagyjából a tájvédelmi körzet területét is be lehetett határolni a ködben. De ők még ennél is tovább mentek, a hegység túlsó oldalára. Ezen a részen Vinca még nem is járt, így nem igazán tudta, hogy mire számíthat. A pályáról lehajtva egy földes úton végül valami pihenő jellegű, parkos helyre érkeztek el, a kisebb kialakítású parkoló mellett padok, esőbeálló is volt, tűzrakási lehetőséggel. Vélhetően jó időben sokan járhattak errefelé, erről a kihelyezett jópár szemetes is árulkodott. Félreálltak a kocsival, majd kiszálltak. Az idő sajnos jócskán lehűlt, de az eső ekkor már éppen csak szemerkélt. John kicsit méregette, abban reménykedve, hogy hamarosan teljesen el is áll. Nyugaton már egyre inkább kitisztulni látszott az ég.

– Van kedve esetleg sétálni egyet? Talán most már nem fogunk bőrig ázni.

Vincának nem volt kifogása a csöpögő eső ellen, noha azért bízott benne, hogy rövidesen eláll. Így aztán elindultak, Suzy izgatottan szimatolgatott nagyokat a levegőbe, John pedig vállára vette vadászpuskáját. Néhány perces gyaloglás után egy sűrűbb, erdősebb szakaszon haladtak végig. Olyan volt, mint egy zöld alagút: a fák teljesen egymásra hajoltak, helyenként majdhogynem le kellett hajolniuk alatta. Ahogy végigértek ezen a szűkösebb részen, egyszercsak gyönyörű látvány tárult a szemük elé. Egy kék vizű, nagyobb kiterjedésű erdei tavacska állt az erdőkkel és hegyekkel ölelt kis völgyben, minden bizonnyal ehhez a turistacélponthoz kötődött az előbbi, parkolóval kialakított pihenős rész is. Vincát teljesen lenyűgözte a látvány, még sosem járt itt korábban. Az eső ugyan még egy kicsit csöpögött, de ez már igazán nem akadályozhatta meg őket abban, hogy körbe ne sétálják a tavat. Máskor biztosan rengetegen lettek volna itt, de most az eső miatt nem volt más rajtuk kívül.

– Nyáron, melegben, napsütésben igazán felüdítő lehet ez a hely – álmélkodott Vinca.

– Egészen biztosan, de akkor viszont nincs ekkora nyugalom.

Ezen végül Vinca is elgondolkodott, majd be kellett látnia, hogy Johnnak igaza van.

Mire a tó legtávolabbi pontjához értek, nagyjából a sétaút felénél, már teljesen el is állt az eső. Itt egy kicsit letértek az útról, be az ösvényt határoló fenyőfák közé, majd pár perces bujkálás után egy kis tisztásra értek, melyet szintén fenyőerdő szegélyezett, szabálytalan alakban, minden oldalról. Itt nagyon hasonló volt a növényzet, mint a tájvédelmi körzeten belül, amitől egyébként nem is voltak messze, viszont itt láthatóan gyérebb, illetve rendezettebb volt a terep, dús aljnövényzet vagy maguktól kidőlt fák egyáltalán nem voltak láthatók. Azért ez a rész így is távolabb esett a turista célponttól, itt csak találomra bujkáltak a fák között, jelzett útvonal nélkül, illetve John erre a célra telefonja GPS programját használta. Végülis megálltak a tisztás és az erdő határán, egy szimpatikusnak tűnő területen.

– Na, akkor fogja meg! – adta John Vinca kezébe fegyverét.

Vinca úgy meredt rá, mintha legalábbis valami űrlényt nyomtak volna a markába.

– Látja azt ott? – mutatott John a távolban egy kidőlt, korhadt farönkre. – Na, azt kellene eltalálnia.

De minthogy Vinca azt sem tudta, hogyan lásson hozzá a mutatványhoz, melyet esdeklő tekintete rögtön el is árult, John nekikezdett apránként elmagyarázni és megmutatni neki mindent. Egy szűk fél óra elteltével már önállóan sikerült megtöltenie és elsütnie a fegyvert, viszonylag hamar a rönköt is eltalálta. Mire néhány újabb próbálkozás után megállapította, hogy ez tulajdonképpen nagyon jó szórakozás, már az ég is teljesen kiderült fölöttük.

Igazán kellemesen telt a délután, összességében csak néhány futózápor zavarta meg őket, de különösebben ezzel sem foglalkoztak. Már lemenőben volt a nap, mire ráeszméltek, hogy lassan kénytelenek lesznek elindulni, ha nem akarnak a sötét erdős részen botorkálni.

– Hát, magával aztán tényleg nem unalmas az élet – kacarászott önfeledten, előbbi sikerélményeitől feldobottan Vinca.

– Nos, ön az első nő, aki ezt így látja – röhögte el magát John. De azért örült neki, és annak is, hogy ilyen jól telt a délutáni közös program.

Az erdő széléről a tisztáson át haladtak az előbbi fenyveses részhez, majd átjutva a buja növényzeten ismét a tó körüli kirándulóúton találták magukat. Itt folytatták megkezdett körüket a part mentén, a lemenő nap utolsó sugarainál. A tavat övező magas fenyőfák csúcsai között szabdaltan tűnt át a vöröslő napkorong. Amint lebukott, néhány denevér is megjelent a fejük fölött, melyek a tó környékén szálldosó rovarokat igyekeztek bezsákmányolni.

Mire a tavat és parkolót összekötő zöldalagúthoz értek, már megintcsak sötétben kellett botorkálniunk. Persze, elemlámpát ismét nem hoztak magukkal, így már rutinosan vették elő a mobiltelefonokat.

– Köszönöm, rendkívül jól éreztem magam – mosolygott hálásan Vinca – azzal bekászálódott a terepjáróba.

A szállásra visszaérve már teljesen üres vendégparkoló fogadta őket. A többi turista egyértelműen csak a hétvégére érkezett, a vasárnapra lehűlt, esős idő pedig nem győzte meg őket egy esetleges hosszabbításról.

A szobába visszatérve éppen csak ledobták a nyirkos vízálló túradzsekiket, illetve Vinca még variált egy kicsit, végül nem akart vizes bakancsban lemenni vacsorázni, ezért inkább mégiscsak visszavette a déli hosszú, oldalt felvágott ruháját, és mellé a szandált. Már igencsak vacsora idő volt, ezért egyenesen mentek is az étterembe. Bár ebédkor Vinca még elég nehezen képzelte el, hogy utána egy rendes, többfogásos vacsorát meg fog tudni enni, de úgy tűnik, a délutáni kikapcsolódás a szabad levegőn, az izgalmas programmal, estére mégiscsak meghozta hozzá az étvágyát.

Az étterembe lépve az eddigitől eltérően félhomály volt, úgy nézett ki, mint egy szándékosan kreált hangulatvilágítás. Alig ültek le az asztalhoz, Marie sietett elő a konyhából keserű ábrázattal, és sűrű elnézéskérések közepette gyors magyarázkodásba kezdett.

– Délután valami történt a mennyezeti világítással, ezért csak a fali kislámpák égnek. De reggel jön a karbantartó és meg fogja nézni! – sajnálkozott, azután ugyanolyan gyorsan el is viharzott ismét. Majd pár perc múlva megint felbukkant, egy kétkarú réz gyertyatartót szorongatva, melybe a gyertyák már gondosan bele voltak állítva. Letette az asztalra, majd újabb sajnálkozás közepette meggyújtotta őket. Bár, a vendégeket valójában egyáltalán nem zavarta a félhomály, sőt, így a gyertyafénnyel már kifejezetten hangulatos volt.

A vacsora roston sült fogas volt, melyhez úgy gondolták, bepótolják a délben kimaradt bort, egy üveg chardonnay képviseletében. Az üres étteremben ráérősen eszegettek, iszogattak, jó volt ez a kis nyugalom a zsúfolt hétvége után.

John finoman megfogta Vinca kezét, közben hosszasan fürkészte arcát, ahogy a pislákoló gyertyaláng vörös-narancs árnyalatokkal emelte ki arca finom kontúrjait. Vinca feltekintve ugyanazzal a mély, melegbarna szempárral találta szemben magát, mely ismét szakadatlanul nézte őt. Azon gondolkodott, vajon mire gondolhat most a férfi. S tekintetét továbbra sem vette el róla. De még mielőtt választ kaphatott volna kérdésére, John szólalt meg előbb.

– Mire gondol most?

Vinca bár ugyanezen töprengett éppen, kicsit meglepte a kérdés, ezért elmosolyodott.

– Arra, hogy maga mire gondolhat most.

John nem válaszolt, csak elmosolyodott, és nézte őt ugyanúgy továbbra is, miközben finoman megszorította a lány kezét.

Kis csend után végül Vinca szólalt meg ismét.

– Hisz a véletlenekben? – kérdezte, és még mindig a meleg barna szempár össztüzében fürdött.

– Nem – mosolyodott el ismét John. – Én abban hiszek, hogy nincsenek véletlenek.

Vinca hátán valami megmagyarázhatatlan, és egyben jóleső borzongás futott végig. Képtelen volt definiálni magának a furcsa érzést, csak azt tudta, hogy valami van, valami körülveszi, mint egy láthatatlan energia.

Vacsora után a napi izgalmaktól épp elég fáradtak voltak ahhoz, hogy további programot már nem terveztek. Vinca nem sokat kérette magát, ma mindenképpen Johnnal tervezett aludni. Na, nem mintha az elmúlt napokban különböző okokból ne így alakult volna, de ezúttal már tudatosan is meghozta ezt a döntést, elsősorban arra való tekintettel, hogy a legutolsó itt töltött éjszakák egyike, amit követően teljesen megjósolhatatlan volt számára a folytatás, ezt a kis időt még mindenképpen ki akarta használni mellette.

Lefekvés után csendben bámulta a plafont, fáradt volt, de egyelőre nem jött álom a szemére. A délelőtti jelenet járt a fejében, amikor elszalasztotta azt a bizonyos közös zuhanyzást, többé-kevésbé szándékosan. Akkor megkönnyebbült ugyan, hogy így alakult, most viszont emésztette magát, amiért kihagyott egy valószínűleg többet vissza nem térő lehetőséget. Félt, hogy ezzel valamit elrontott, noha erre vonatkozóan John nem éreztetett vele semmit. De az is nagyon bántotta már, hogy tudta, hamarosan hazamennek, és talán soha többet nem alszanak így együtt…

Ezen a gondolatmeneten elindulva aztán tudatos lépésre szánta el magát. John felé fordult, majd váratlanul meglehetősen egyértelmű kezdeményezésbe kezdett. Amit normál esetben biztosan nem tett volna meg ilyen szándékos elhatározásból, de most úgy gondolta, nem szalaszthatja el a lehetőséget.

John viszont valamit megérezhetett ebből a mesterkélt gondolatmenetből, vagy csak ismerte már őt túlságosan is. Így Vinca számára nem várt fordulattal, finoman megfogta a lány kezét, ezzel lényegében egy kedves mozdulattal teljesen leszerelve elszánt kezdeményezését. Vinca megsemmisülten feküdt, és bámulta tovább csendben a plafont. Szeretett volna eltűnni, és örült neki, hogy a sötétben nem látszik, mennyire kínosan érzi most magát a diplomatikus visszautasítás hatására. Pedig ezt John egyáltalán nem így éreztette vele, sőt, inkább adott neki egy puszit.

Csendben feküdtek kéz a kézben, már éjfélre is járhatott, Vinca fejében még kavarogtak a gondolatok, mikor egyszercsak autó érkezését hallották a szinte üres parkolóból. Talán csak az éjszakai portás – gondolták, ezért nem tulajdonítottak neki különösebb figyelmet. Néhány perccel később Suzy nyugtalanul fészkelődni kezdett az ajtó mellett. Majd egyre inkább morgó, vicsorgó hangokat adott ki, mikor egyszercsak a folyosóról behallatszódó léptek és halk beszélgetés zajára lettek figyelmesek. El nem tudták volna képzelni, ki mászkál ilyenkor az ajtajuk előtt, az egyébként rajtuk kívül teljesen üres szállodában. Amennyire a szobából ki lehetett venni, a léptek a velük szomszédos, eredetileg Vinca lakrészébe nyíló ajtó előtt álltak meg. Majd néhány tétova lépés után suttogó beszédfoszlányokat sikerült elcsípniük. Valami olyasmit tudtak belőle kihámozni, hogy „ezek még itt vannak!”, és hogy “Nem baj, majd holnap reggel, ahogy elindulnak!” Vinca halálraváltan fordult oda John felé, aki csendben megszorította kezét, jelezve, hogy ő is ébren van és hallja a susmorgást. Majd a léptek megindultak visszafelé, az ő szobájuk irányába, tisztán lehetett hallani, amikor elérik az ajtót. Ekkor váratlanul – a már eddig is feszült – Suzy hangos és vicsorgó ugatásba kezdett, mire a lépések hallhatóan megtorpantak, és teljesen kivehetően hallották, ahogy a beszélő férfi azt mondja: “Te, ezek ebben vannak!” John kiugrott az ágyból, majd azonnal fegyveréhez sietett. Vinca rémülten szája elé kapta a kezét, el nem bírta képzelni, még milyen horror következhet számukra. Ekkor viszont a másik férfihang, kevésbé jól érthetően valami olyasmit mondott, hogy “Hagyd! Majd reggel, ahogy elmentek…” De hogy utána mit mondott még, azt már sajnos nem értették, noha Vincának ez is jóval több volt, mint amit hallani szeretett volna. John közben csendben állt az ajtó mellett, puskájával a kezében, de minthogy a léptek innentől távolodni tűntek, még várt egy fél percet mozdulatlanul, majd utána a halálra rémült Vincához sietett. Odaguggolt hozzá, hogy megnyugtassa.

– Kik voltak ezek? – kérdezte visszafojtott hangon Vinca.

– Fogalmam sincs, de itt nem maradhatunk sokáig – simította végig arcát.

Ekkor a parkoló irányából egy csikorogva elszáguldó autó hangja hallatszott. John ebben a pillanatban felpattant Vinca mellől és az ablakhoz sietett, de a parkolóból kifelé száguldó autó típusát vagy színét már sajnos nem láthatta a sötétben. Így inkább visszament Vinca mellé, és próbálta őt megnyugtatni, illetve rögtönözve átgondolni a helyzetet és kitalálni valamit.

– Félek… – suttogta Vinca.

– Tudom. De bízzon bennem! Nem lesz semmi baj!

John magabiztos hangja és közelsége pillanatnyilag megnyugtatta Vincát, noha összességében teljesen meg volt rémülve, és el nem tudta képzelni, mi várhat még rájuk.

Kicsit még megsimogatta a lány arcát, hogy valamelyest megnyugodjon, majd próbálta összegezni a helyzetet.

– El kell innen mennünk. Sajnos előbb, mint azt terveztük.

– Rendben – engedelmeskedett automatikusan Vinca.

– Nagyjából össze vannak pakolva a cuccai?

– Igen… – próbálta gyorsan átgondolni Vinca. – Végülis majdnem mindenem össze van csomagolva, csak a fürdőszobában van pár apróság, a széken az esőkabátom, illetve itt van a telefonom és a töltőm.

– Rendben, nagyszerű. Akkor most menjen át a saját szobájába, és amennyiben lehetséges, pár perc alatt minden csomagját készítse össze, indulásra készen.

– Átjönne velem, kérem…? – kérdezte még mindig remegő hangon Vinca, aki egyedül már a lakrészébe sem mert a történtek után átmenni.

– Persze. Ne aggódjon, minden rendben lesz! Ugyan, csak kedd reggel terveztem hazaindulni, de most mégis egy lépéssel előttük kell járnunk, még most, az éjszaka folyamán elindulunk.

– Jó, rendben – nyugtázta Vinca is a döntést, majd óvatosan kinyitották az ajtót, megbizonyosodva róla, hogy nincs már senki a folyosón. Átmentek a másik szobába, John a biztonság kedvéért még a puskát is vitte magával. Vinca csak reménykedett benne, hogy egyébként teljesen szükségtelenül.

Vinca valóban három perc leforgása alatt összekészítette az összes csomagját, majd újabb pár perc alatt villámgyorsan átöltözött, kényelmes ruházatba. Negyed órán belül már mindketten menetkészen álltak John szobájának ajtajában. Aki ekkor még a biztonság kedvéért lenézett az erkélyről, meg akart róla bizonyosodni, hogy tényleg nincs más rajtunk kívül a környéken. De mivel hogy nem láttak további autót vagy mozgást, ezért biztonságosnak ítélte a terepet.

Vinca kissé aggódott, a portán áthaladva vajon mit fognak mondani, teljes felszereltséggel hová indulnak az éjszaka közepén, de meglepetésükre nem találtak ott senkit. Igaz, a pulton lévő asztali csengő mellé oda volt téve egy tábla: “Kérem, csengessen!” felirattal, a portás minden bizonnyal közben hátul, a fülkében pihent, és csak azon ritka esetekben jött ki, ha esetleg csengővel jeleztek neki. Tehát, egész biztosan így jutottak be az iménti látogatók is, akik vélhetően jól ismerték a járást az épületben, tudták, mikor tudnak feltűnés nélkül érkezni. A parkolóba leérve továbbra sem láttak senkit, így gyorsan bepakolták a csomagokat, majd rögtön útnak indultak hazafelé.

Útközben Vinca félálomban próbálta értelmezni az elmúlt óra történéseit. Ahogy elérték az autópályát és már az ismerős útszakaszon tartottak hazafelé, sokkal nagyobb biztonságban érezte magát. Egyúttal letargikus szomorúságot érzett, egyrészt, hogy véget ért az ott töltött, kellemes időszak, másrészt pedig, hogy így, lényegében űzött vadként kellett onnan elmenekülniük. Ugyanakkor, valahol hálás is volt Johnnak, amiért ilyen gyorsan és célravezetően tudta őt kimenekíteni ebből a beláthatatlan helyzetből. Még gondolta, udvariasságból megkérdezi, hogy esetleg vezessen-e, de egyrészt, feleslegesnek találta a kérdést, tudta jól, hogy John úgyis nemet mondana rá, ha csak kifejezetten nem ő kéri, másrészt, mire eljuthatott volna a kérdés megfogalmazásáig, a kocsiban elnyomta őt az álom.

A következő kép, amire feleszmélt, hogy John már a házuk előtt álló parkolóban ébresztgeti őt.

– Huhh, azt hiszem, elaludtam… – próbálta mielőbb összeszedni magát a korahajnali órában.

– Igen, egy kicsit – mosolygott rá John.

Vinca innentől már nem tudott pontosan visszaemlékezni, hogyan is került fel minden csomagjával a lakásba, illetve onnan az ágyába. Mindenesetre hajnalban felébredt, és miután fogalma sem volt, hogy hol van, ösztönösen Johnt kereste volna maga mellett. Aztán szépen lassan összerakta a képet, hogy már itthon van, egyedül. Ekkor rettenetesen magányosnak érezte magát, rájött, közel egy hét után ez az első éjszaka, amit egymagában kell eltöltenie. Ami az elmúlt években soha nem jelentett neki problémát, most viszont kifejezetten egyedül érezte tőle magát. Aztán elmerengett az utolsó történéseken, hogy hogyan kellett hazajönniük, majd előtte, a szerencsétlen próbálkozásán, ami miatt ismét nagyon emésztette magát, és nem tudta eldönteni, hogy magára haragszik-e jobban, amiért gátlástalanul megpróbált rányomulni Johnra, vagy inkább őrá, amiért tulajdonképpen, a dolog végeredményét tekintve, visszautasította őt.

Végül ismét visszaaludt, majd koradélelőtt tájban arra ébredt, hogy csörög a telefonja.

2. fejezet: A találkozás

2 hónappal korábban.

Nyűgös, borongós reggel volt, éppen csak nem esett az eső, de a madarak lelkesen csicseregtek. Kinézett az ablakon. A szürkeség ellenére már helyenként látni lehetett egy kis zöldet is: az épületek között meghúzódó parányi tereken egyre élénkebben nőtt a fű, és néhány fán is megjelentek az első rügyek. Unottan pillantgatott kifelé az emeleti ablakon, próbálta eldönteni, hogy szüksége lesz-e ma esernyőre, és hogy ennek tükrében milyen lábbelit, hozzá milyen jellegű öltözéket válasszon. Szíve szerint ebben a hűvös, borús időben egy kényelmes melegítőt húzott volna fel egy vízálló túracipővel, de mégiscsak új munkahely, illik jó benyomást kelteni, ezért magára erőltetett egy valamelyest nőiesebb hosszúnadrágot, egy elegánsnak mondható, kicsit emelt sarkú bőrcsizmával. Végülis, ezzel akkor sem tévedhet nagyot, ha napközben ismét rázendítene az eső. 

Étvágytalanul válogatott a konyhában valami reggeliféle után kutatva, de végül nem kínozta vele tovább magát, ezért egy bögre kapucsínó mellé csak egy kis gyümölcsöt fogyasztott. A kávé legalább valamelyest feldobta, ellensúlyozva a nem éppen szívderítő időjárás búskomor hangulatát. Gyors fogmosás után már szaporán készülődött, semmiképpen sem szeretett volna késve érkezni az első napon. Felkapta a gondosan összekészített mappákat és már viharzott is lefelé az emeleti lépcsőházban. A ház előtt ácsorgó kis sportkocsiba lendületből dobta be a táskát és iratokat.

Szerencsére jól lehetett haladni. Kivételesen egyetlen terelés vagy koccanás sem lassította a forgalmat, a tervezett idő előtt kényelmesen érkezett a megadott címre. Az irodaház előtt tábla jelezte a saját parkolót, így egyenesen oda fordult be. Nem volt túl nagy, viszont a férőhelyek többségén már álltak. A kis autóval szerencsére nem jelentett kihívást parkolót találni, ennek ellenére szerette, ha olyan helyet választhat, ahol később garantáltan nem tudnak a nyakára állni. Ilyen megfontolással válogatta a felfestett területeket, majd bosszúsan vette tudomásul, hogy a szimpatikusnak talált parkolóhely szomszédságában egy szélesebb terepjáró terpeszkedik. Beállt a Pajero mellé, de flegmán konstatálta, hogy egy kis rossz szándékkal, egy hevesebb ajtónyitással már akár meg is karcolná az oldalát. Persze esze ágában sem volt lezúzni a kis kupét, csak rosszul viselte, ha bárki belelóg az életterébe. Viszont a választottnál már csak hátrányosabb, illetve bejárattól lényegesen nehezebben megközelíthető szabad helyek álltak rendelkezésre, így elfogadta a helyzetet.

A főkapun belépve mobiltelefonján az órájára tekintett: több, mint negyed órával korábban érkezett a megbeszélt időpontra. A portán egy kis útbaigazítást kért, majd felment az első emeletre, és az utasításnak megfelelően helyet foglalt a folyosón található fotelban. Az aktakupacot hóna alatt szorongatva nézett körbe, de az üres folyosón nem talált semmi érdemlegeset, majd szeme megakadt az ablak előtt álló cserepes növényeken. Fikusz, karácsonyi kaktusz, asparagus… Hát, ezeknek sem volt túl sok fantáziája – gondolta –, a szokásos lakótelepi virágokat sorakoztatták fel, viszont az jobban zavarta, hogy csont száraz volt valamennyinek a földje. Kicsit közelebbről szemügyre vette őket, és már éppen azon gondolkodott, hogy talán meg kellene locsolni, de mégiscsak idegen helyen van, mikor váratlanul egy hang szólalt meg mögötte.

– Elnézést, hölgyem! Az igazgató úr vár, nem tudja véletlenül, be lehet már hozzá menni?

Zavarodottan fordult hátra, egy magas, kicsit – de legalábbis a modern stílű helyhez mérten – egyszerű megjelenésű, bőven középkorú, borostás férfival találta szemben magát. Az öltözéke alapján előbb gondolta volna karbantartónak vagy valamilyen fizikai munkásnak, mint az elegáns irodaházba hivatalos ügyben érkező személynek. Pár másodperces helyzetfelmérés után kissé felháborodott hangon válaszolt az alaknak:

– Nem tudom, én is ide várok, elvileg fél tízre. Még nem szóltak ki…

– Bocsánat, azt hittem, ön is itt dolgozik – mentegetőzött a férfi.

– Hát, azt majd hamarosan meglátjuk…

De tovább nem folytathatták ezt az enyhén kelletlenre sikeredett, rögtönzött diskurzust, mert az ajtó abban a pillanatban kinyílt, és egy fiatal, rövid szőke hajú, miniszoknyás kis hölgy libbent ki rajta. Habár öltözéke nem volt kifejezetten kihívó, mégis látszott rajta, hogy tökéletes manikűrje és sminkje rendszeres, profi kezek munkája.

– Kérem, fáradjanak be! Mr. Taylor már várja önöket a belső irodában.

A két vendég egy pillanatra zavartan egymásra nézett, láthatóan mindketten meglepődtek a helyzeten, mert egyikőjük sem tudott róla, hogy nem egyedül érkeznek a megbeszélésre. Talán a felkínált állás, a próbaidő lejárta után a jobbikat illeti majd meg? Személyesen már mind a ketten beszéltek külön-külön az igazgatóval, de ott ez nem került szóba, mindketten úgy érezték, a korábbi egyeztetések szerint fix pozícióra érkeznek, a határozott időre szóló munkaszerződés aláírása mindössze egy fél perces papírmunka lesz. Ezért aztán feszült izgalommal teli másodpercek következtek, mielőtt az igazgató belekezdhetett volna a megbeszélés érdemi részébe.

– Köszönöm, hogy ide fáradtak! Mint korábban vázoltuk, cégünk nagyon komoly tervek megvalósításába kezd, és ehhez mindkettőjük szakértelmére szükségünk lesz. Kérem, ismerjék meg egymást, mert többé-kevésbé együtt fognak dolgozni, vagy legalábbis a cél közös lesz mindannyiunk számára. Ehhez pedig elengedhetetlen lesz a folyamatos kommunikáció és együttműködés önök között.

Ez a felállás máris új megvilágításba helyezte az iménti találkozást, Vinca már kicsit szégyellte is magát, amiért egyből az ellenséget látta a mellette álló úrban. Nagy cégről, komoly projektről volt szó, ezt eddig is tudhatta, ugyan már miért ne dolgozhatna rajta egyszerre több ember is. Máris szívesebben nyújtott kezet neki, hiszen esze ágában nem volt az első munkanapját negatív benyomással indítani.

– Vinca Minor – nyújtotta az ember felé finom kis kezét. Az látható figyelemmel hallgatta a nevet, majd közvetlenül utána szintén bemutatkozott:

– John Hedera. Vinca, mint a kis meténg? – mosolygott barátságosan az ember. Vinca ki nem állhatta, ha bármilyen formában gúnyolódnak rajta, a nevére különösen kényes volt, ezért csípőből lőtte vissza kissé erélyes válaszát:

– Hedera, mint a borostyán? – és hangjában némi gúny érződött, pedig partnere közel nem ilyen éllel szánta a megjegyzést. Talán még egy burkolt bókot is elsütött volna, de mivel érezte, hogy ezt kár volt, mert nem éppen úgy talált be, ahogy szánta, ezért rövidre zárta a témát, a nő kérdésére pedig csak helyeslően bólintott.

Az igazgató ragyogó szemmel taglalta elképzeléseit az új építkezésről, amihez feltétlenül szükség volt a szakemberek véleményére is. Nem győzte ecsetelni a cég környezettudatos működését, ezzel is megnyerve a munkatársak bizalmát. A beszámolója egy pontig még érdekfeszítő volt, a két új tag igyekezett figyelmesen végighallgatni, kideríteni saját feladatkörük valódi mibenlétét, de aztán hamar átcsapott az egész egy vontatott, ömlengős, a cég eredményeit villogtató, szinte előre megírt szövegbe, ekkor már alig tudtak a fennkölt beszédre koncentrálni, inkább csak illedelmesen mosolyogva bólintottak egyet-egyet, és igyekeztek megnyugtatni az igazgatót, hogy teljes szakértelmükkel támogatni fogják a most induló projektet.

Mr. Taylor alacsony, köpcös kis emberke volt, halántékánál már erősen kopaszodott, akár egy komikus vásári mutatványosnak is beillhetett volna, ahogy fennhangon szónokolt a magasztos célokról. Komoly egzisztenciáját inkább csak méregdrága öltönye és limitált szériás karórája tette egyértelművé.

A megbeszélés végére már szellemileg lefáradva, de a terjengős beszéd végének annál jobban örülve indultak meg az ajtó felé. Végre, ezen is túl vagyunk! Akkor holnap indulhat az érdemi munka. Mindketten egy-egy saját íróasztalt kaptak, számítógéppel, két egymással szomszédos helyiségben. Tulajdonképpen a terem egy és ugyanaz volt, utólag határolták el némi jelképes térelválasztóval, ami az irodai díszpolc mellett egy szalagfüggöny volt, akár el is húzhatták volna és akkor ismét egy szobát képvisel a két kis iroda. Persze, a mindennapi telefonálás, ügyintézés, iratrendezés során mindenképpen kényelmesebb, ha külön végezhetik a munkájukat, de szükség szerint az egyeztetésre, közös megbeszélésekre is könnyű lehetőség nyílik így.

A befejezést követően, a porta felé haladva John próbált még valami udvariassági beszélgetést kezdeményezni, de a fárasztó fejtágítás után már egyikük sem volt elemében.

– Hát, úgy néz ki, hogy akkor munkatársak leszünk. Örvendek! Ha bármire szüksége lenne, csak jelezze nyugodtan! Esetleg elvihetem valamerre?

Vinca kedvetlenül mosolygott vissza, próbált illedelmes maradni, de ki nem állhatta a felszínes csevejt, azt pedig egyenesen gyűlölte, ha bárki, bármilyen ismerkedési szándékkal próbált felé közeledni. Így aztán lezárta a beszélgetést egy kurta köszönömmel, illetve nemleges válasszal. John udvariasan elköszönt, majd kiviharzott a főbejáraton. Vinca éppen csak odaért a parkolóhoz, mikor még látta a kis Hyundai-a mellett álló sötétzöld terepjáróba bepattanni újdonsült kollégáját.

– Na, jól nézünk ki – gondolta magában. –  Ezzel a terpeszkedő Mitsubishissel dolgozhatok majd együtt…

Még megfordult a fejében, hogy a fekete sportkocsival úgyis beéri az első piros lámpánál, és onnan egy rögtönzött „gyorsulási-párbajjal” kicsit helyreigazítja a dolgokat, de aztán inkább elengedte magában. A kereszteződésben még valóban látta is maga előtt két autóval a zöld terepjárót, de az a másik irányba kanyarodott, így alkalma sem lett volna a hirtelen felmerült versenyre.

Vinca Minor, a zárkózott, virágnevű fiatal botanikusnő új munkahelyre kerül, a vele egyszerre kezdő, 50-es évei elején járó erdész, John Hedera Helixszel, akinek neve borostyánt jelent. Száraz munkakapcsolatuk új fordulatot vesz, amikor a monoton irodai feladatok után terepre kell közösen kiszállniuk, egy szinte érintetlen, növényritkaságokkal és matuzsálemi fákkal teli erdőbe. Vonzódásuk egyre ébredezik egymás iránt, de csak nagyon lassan bontakozhat ki, részben visszafogott, gátlásos természetük miatt. Egy elegáns vállalati rendezvényen véletlenül kihallgatnak egy leleplező beszélgetést, majd a váratlan szituáció okán John megcsókolja a lányt, és átad neki egy kézzel írt levelet, őszinte érzéseiről. Ezt követően ismét el kell utazniuk az erdei területre, de ezúttal egy teljes hétre, ahol Vinca egyre erősebb vágyakat érez a férfi iránt, de szerelmük még mindig nagyon lassan teljesedhet csak be. A hosszú munkaútra John Suzy névre hallgató, német vizsla vadászkutyája is velük tart.

Eközben egyre aggasztóbb jeleit tapasztalják, hogy a megóvásra szánt, különleges természeti adottságokkal bíró területet üzleti céllal ki akarják sajátítani, amiben úgy tűnik, közvetlen megbízójuk, a vállalat igazgatója, Mr. Taylor is nyakig benne van. Sőt, egy idő után már ők maguk sincsenek biztonságban. Elhatározzák, hogy közös erővel megakadályozzák a beruházás létrejöttét.

Az események ekkor sorozatosan felgyorsulnak, majd egyre nagyobb veszélybe kerülnek, ahogy megpróbálják felgöngyölíteni és leleplezni a háttérben húzódó szálakat. A két elszánt természetvédő végül leplezetlenül egymásba szeret, és egyre szorosabban összekötik életüket, mikor eldördült a végzetes lövés. John barátai végül mindenben Vinca segítségére kelnek, és miközben a férfi a kórházban élet-halál harcot vív, legjobb barátjával, az őrült Dannyvel különösen közeli, már-már extrém kapcsolatba kerül Vinca, aki aztán átsegíti őt a kritikus időszakon. Legvégül minden értelmet nyer, és hőseink is elnyerik a régóta vágyott boldogságot.

Kedves Olvasóm (Hallgatóm)!

Ezt a felületet azért hoztam létre, hogy nyilvánosan is publikáljam - jelen formájában nyilvánosan, bárki számára ingyenesen elérhetően - Borostyánlevelek című regényemet.

Az egyes fejezeteket hallgatható, némi túlzással "hangoskönyv" formában is feltöltöttem, így amennyiben nincs kedved olvasni, netán hallgatás mellett szívesebben futod végig a sorokat, úgy itt azt egyaránt megteheted.
A blog felületre a fejezetek külön bejegyzésenként kerülnek. Terjedelmére való tekintettel, a legtöbb bejegyzés további részekre tagolva kerül feltöltésre hallgatható formában (YouTube felületre), így ezeket mellékelem a kapcsolódó szövegrészekhez. A regény témáját, hangulatát helyenként zeneszámok is kísérik, melyek a szövegben említésre kerülnek, így ezeket igyekszem szintén társítani az egyes részekhez, a blogbejegyzésekbe történő beágyazással. (Ezeket a hangulat miatt érdemes mellé hallgatni. :) )

A regény műfaja romantikus kalandregény. Némi krimivel, drámával és csipetnyi, helyenként pikáns humorral fűszerezve. Így elsősorban 16 éven felüli Olvasók, Hallgatók számára ajánlom.

Az élet úgy hozta, hogy a regény nem került nyilvános, papír formájú kiadásra. (Egyelőre.) Ettől függetlenül teljes egészében szerzői jogvédelem alá esik! Másolása, felhasználása - írásos egyeztetés és engedély hiányában - tilos. Terjesztése kizárólag a publikus felületre feltöltött szövegi és hanganyagok megosztásával engedélyezett. Köszönöm, ha ezt automatikusan betartod! :)

Az olvasáshoz és/vagy hallgatáshoz jó szórakozást kívánok!! :)

Az egyes fejezet-részek publikálása még folyamatban (nyár végére-ősz elejére várható a teljes felöltés).

A hanganyag elérhető az alábbi lejátszási listában:

https://youtu.be/FpS0zMN4PRc?si=x6M6vz7ao_cIuwxs