3. fejezet: Zöld terepen

Viszonylag eseménymentesen teltek az első hetek a modern épületben. Túl sok említésre méltó nem történt, a munka ezen szakasza már-már unalmasnak volt mondható, elsősorban hivatalos papírformák, szokásos engedélyek, űrlapok kitöltése. A két új munkatárs nem sokat beszélgetett egymással, mindkettőjüket lekötötte a számtalan hivatalos intéznivaló. A két iroda között nem is igazán használták az átjárót, inkább a folyosóról, a két különálló ajtón át közlekedtek, amennyiben elengedhetetlen volt a személyes egyeztetés. A többi esetben elektronikus formában küldték át a szükséges anyagot, ezeken viszont nem volt túl sok megbeszélnivaló. Az a minimális kommunikáció így elsősorban a munkára koncentrálódott, a feladat is sok volt, de mindketten igyekeztek benne hiánytalanul megfelelni, ebben a kivételesnek tekinthető munkakörben, melyet az igen szép fizetés is sejtetett. Munkán kívül csak az étteremben folytattak beszélgetést, és bár John nyitottabbnak tűnt a barátkozásra, Vinca ezen a téren reménytelennek bizonyult. Az ebédlőben végül előbb-utóbb mégiscsak kollégája asztaltársaságát választotta, de itt is szinte kivétel nélkül rövid időn belül mindig az aktuálisan folyó ügyekre terelődött a téma. Kénytelenek voltak szinkronban dolgozni, a sok elméleti papírmunka után rövidesen a gyakorlati megvalósítások váltak aktuálissá. Vinca lassan megnyugodott: nyugtázta magában, hogy munkatársa nem erőlteti rá magát, nem süt el neki lépten-nyomon bárgyú, hímsoviniszta poénokat, nem bámulja a fenekét, és ami a legfontosabb, ad a véleményére! Tulajdonképpen jól tudtak együtt dolgozni, néhány hét leforgása alatt kialakult egy kényelmes együttműködés, sőt, Vinca már olyan jól érezte magát a közös és eredményes munkában, hogy az sem volt ellenére, ha délelőttönként együtt kortyolják el kávéjukat a büfében. Még mindig rengeteg volt a munka, jól haladtak, de a különböző kitűzött határidők egymást érték, ők pedig továbbra is szerettek volna maradéktalanul megfelelni a becses állás minden követelményének. Úgyhogy lassan együtt jöttek, együtt mentek, és ha fél percnél több időt töltöttek egymás társaságában, már garantáltan az aktuális ügymenetre terelődött a szó.

Egy hónap után végül minden szükséges kérvényezés és engedély a helyére került, eljött az ideje a gyakorlati feladatoknak is. Ehhez elkerülhetetlen volt a helyszíni terepszemle, ami egy másik, tőlük északra eső megyében található erdőben volt esedékes. Itt már tényleg a szakértelmüké volt a főszerep, ez a munka rájuk várt, tulajdonképpen ezért kerültek ide. A pontos koordináták alapján utánanéztek a helyszínnek, nagyjából másfél óra autóúttal megközelíthető. A távolság miatt a kiszállást péntekre tervezték, megbeszélték a találkozót a helyszínhez közeli turistaszálló előtt. Bár John felajánlotta, hogy a városból egyenesen mehetnének együtt, az ő kocsijával, Vinca öntudatosan visszautasította az ajánlatot. Még mit nem! – gondolta magában. És már előre vigyorgott, hogy fogja legyorsulni a Mitsubishit sportkocsijával az autópályán. 

Ez végül így is lett, a tervezettnél valamelyest később tudott elindulni, így aztán a versenyszellem nélkül is kénytelen volt beletaposni a gázba, hogy ne késsen el a megbeszélt időpontról. A sok puccos irodai munkaóra után végre kényelmes sportruházatba bújt: terepfutó cipőt húzott a passzos fitnesznadrághoz. Ehhez viszont kicsit tovább tartott a reggeli készülődés, mert már mélyebbre kellett túrnia szekrényében a régen használt ruhadarabok összeválogatásához. A lépcsőházban szembesült csak vele, hogy elhúzta az időt, így alig várta, hogy végre kikeveredjen a városi forgatagból és a sztrádán utat engedhessen a lóerőknek. Már jó egy órája repeszthetett, mikor feltűnt előtte az ismerős, zöld terepjáró. Kaján vigyorral arcán még hátulról villantott is rá egyet, de nem volt szégyenlős, azzal a lendülettel balról elhúzott a Mitsubishi mellett.

Az út zökkenőmentes volt, a GPS segítségével hamar megtalálta a turistaszálló előtti parkolót. Igaz, először rossz helyen kanyarodott le jobbra, de szerencsére egy újratervezést követően már a helyes útvonalon volt. Még így is vagy húsz perc előnye maradt, mire a másik kocsi is a helyszínre érkezett. Kényelmesen leparkolt, ezúttal nem okozott bonyodalmat, mert az előszezonban szinte kongott a parkoló az ürességtől, de vélhetően csúcsidőben sem lehetnek itt annyian, hogy ne állhatna meg még akár néhány turistabusz is. Ráérősen kinyitotta a kocsi ajtaját, hátradöntötte az ülését és jólesően meditálva szívta be a friss levegőt. Felettébb élvezte az erdőszéli szellőt, nagyon hiányzott már neki az irodai környezetből való kiszakadás. Kicsit átgondolta az elmúlt hetek sűrű eseményeit, az első munkanaptól kezdve a sok hivatalos levelezésen át az iménti bravúros előzésig. Azon kapta magát, hogy mosolyog, mikor egyszercsak meghallotta az ismerős gépjármű hangját. Az ajtót ösztönösen be akarta rántani, nehogy elsodorják, de lusta volt feltápászkodni, így megnyugtatta magát azzal a tudattal, hogy van bőven hely, majd figyel a kocsijára és arrébb áll meg az érkező autó.

Lustán pislogott kifelé, mikor John állt meg mellette, láthatóan jóízű mosollyal az arcán. Nem úgy tűnt, mint akit sikerült megbántani vagy felbosszantani az iménti előzéssel.

– Jól elhúzott mellettem! Szép jó napot kívánok! – és méginkább fülig ért a szája.

Vinca még csak ekkor pislogta ki iménti csipáit, és az újszerű helyszínen való találkozás, valamint az erdő illatú szellő és szikrázó napsütés az ő arcára is mosolyt ragasztott. Sőt, az előzős jelenetre vonatkozó kijelentésre már kicsit elnevette magát, mikor feltápászkodott a hátradöntött ülésből.

– Derűs szép napot kívánok! – és ez a jókívánság valóban szívből jött, mert nagyon elemében érezte magát a tavaszi délelőttön. Tényleg megörült a hosszú út után munkatársának is, akit ezúttal teljesen másmilyennek látott. Kicsit alaposabban felmérve rájött, hogy persze, mivel ezúttal nem a megszokott, “benti” öltözetében van. A terepre bakancsban és katonai jellegű, oldalzsebes nadrágban érkezett, amiben szemmel láthatóan ő is sokkal komfortosabban mozgott, mint az irodai hacukában. Tulajdonképpen Vincának imponált a látvány. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, egyszerűen csak tetszett neki, és valamilyen rejtett értelemben vonzónak is találta ebben a megjelenésben Johnt. Mindezzel persze nem foglalkozott sokat, de azért tudat alatt nyugtázta, hogy kellemesnek ígérkezik a nap.

Gyors térképegyeztetés után felmérték a vonalat, amin tovább kellett volna haladniuk. A kis erdészeti útnak már a bekötő szakaszánál látszott, hogy nem fog tudni megbirkózni vele a Hyundai. Még az első kátyúkon talán átjutott volna, de utána már olyan buckák következtek, amin egészen biztosan fennakad az ültetett kis sportkocsi. Vinca bosszúsan konstatálta, egyúttal kicsit hülyén is érezte magát, mert ő ragaszkodott annyira a külön autóhoz, pedig tudta jól, az övé nem alkalmas terepre. Kicsit elégtételnek is érezte John felé, amiért délelőtt olyan lenézően hagyta le a lassabb járművet. És lám, most milyen jól jön a magasabb, négykerék meghajtású autó. Így hát nem kellett sokat mérlegelniük, egyértelmű volt, egy járművel folytatják az utat az erdei ösvényen.

Lassan haladtak, bár a kocsinak meg sem kottyant a göröngyös terep. A fák két oldalról föléjük hajoltak, mintegy zöld alagutat képezve. A lehúzott ablakokon langyos, nyirkos, tavaszias erdőillat és folyamatos madárzsivaj áradt be, a bódító szabadság-érzést a szigorú irodai falak után szinte habzsolták. Kicsit beszélgettek, kivételesen nem a munkáról, majd csendben átadták magukat a látványnak. A fák tövében több helyen erdei virágok nyíltak, különféle gombákkal pedig telítve volt az avar. A hosszabb csendben John benyomta a magnót és lejjebb tekerte a hangerőt, a zene a korábban félbehagyott Iron Maiden számmal folytatódott.

– De rég hallottam…! Pedig szeretem – törte meg Vinca átmenetileg a beszédcsendet. Majd ismét szótlanul relaxálva, a félhangosan szóló zene mellett folytatták útjukat.

John néha a GPS-re tekintve konstatálta, hogy jó felé haladnak, elvileg a kiszemelt pontra viszi őket az erdészeti út, ahonnan gyalog folytathatják tovább a menetet. Már késő délelőtt volt, mire a kellemesen kikapcsoló autóút végén elérték a helyszínt. Itt már nem volt parkoló, csak egy kis félreálló, ahol letették a járművet és elindultak gyalogosan.

Az erdészeti út után a turistaút már pillanatok alatt a sűrű erdőbe vitte őket. Az online térképeket itt is átnézték, de úgy tűnt, mindenhol jelzett úton tudnak haladni. Ahogy az aljnövényzet egyre sűrűbb és változatosabb lett, Vinca már nem bírt magával: előkapta mobiltelefonját és minden különlegesebb virághoz odaszaladt, majd leguggolva fotózgatta több oldalról. Hedera mosolyogva figyelte, majd hátraszólt:

– No, jöjjön most már, mert ebben a tempóban az erdő közepén fog ránkesteledni. Aztán majd botorkálhatunk a sötétben.

– Talán fél? – kérdezte kaján vigyorral Vinca.

– Én nem… – válaszolta John, de ebben a mondatban az ént kellő sejtelmességgel jól megnyomta, amiből egyértelmű volt, hogy nem biztosan feltételezi ugyanezt munkatársnőjéről.

Vinca inkább csendben maradt, mert úgy érezte, kellő érzékkel csapták le a magas labdáját, egyúttal tudta, hogy a férfinak valóban igaza van… Ha rájuk sötétedne, ő lenne az első, aki az erdő közepén halálra rémül, és ezt John is érezte, ezért visszafogottan vigyorgott az előbbi jeleneten. Vincát kissé feszélyeztette, hogy kollégája így belelát, vagy legalábbis jó érzékkel ráhibázott. Mindazonáltal nem is érezte olyan elrettentőnek a rájuk sötétedés gondolatát. Hiányzott már neki nagyon az erdő, az irodai hajtás után, így egy kis kaland még viccessé is tette volna a napot. Ezen kívül úgy érezte, hazai terepen mozgó, erős és határozott társa mellett biztonságban van. Majd átfutott egy kép az agyán, ahogy ott maradnak kettesben a sötét erdő közepén. Ez utóbbi kósza gondolatától aztán ő maga is megrettent kissé… Érdekes módon hasonló jelenet futott le John szemei előtt is. Csendben folytatták útjukat a végső célpont felé.

Az erdei út változatos tájakon haladt végig. Túl sok emelkedő nem volt, de azokat is kisebb lejtők váltották. Egy mélyebb szurdokba ereszkedve sziklás terepen haladtak a patakmederben, a víznek hol az egyik, hol a másik partján, az átkelés többnyire nagyobb köveken, farönkökön történt. A két rutinos túrázó jó tempóban haladt. Vinca könnyedebben szökkent az akadályok között, John haladt elől az utat törve, vagy legalábbis a jobban járhatót kitaposva. A lány hátulról hosszasan személgette, némi döbbenettel konstatálva, hogy kollégája az irodaházban amennyire esetlenül tájidegen, úgy saját szakterületén, az erdőben mennyire harmonikus összhangot nyújt. Bő egy hónap eltelte után, most egy fél nap alatt teljesen másik személyiségét ismerhette meg, és őszintén szólva, ez utóbbit szimpatikusabbnak találta. Habár, a mindennapi közös munkájuk során megismert, precíz, jó szakember, nem mellesleg finom úriember karakterével sem volt alapvetően problémája, de ez utóbbit sokkal közelebbinek érezte magához. És ez az összkép valahogy tetszett neki, vagy legalábbis határozottan kellemesen érezte magát a társaságában.

Délután volt már, mire elérték a célpontot. A végére egy kis emelkedő is kijutott, így viszont csodás panoráma nyílt a környékbeli tájra. Igazán nagyon szép volt a helyszín, megérte ide felmászni. Egy kis pihenő után bejárták az adott területet, amit tulajdonképpen szemrevételezni jöttek. Feljegyzések és néhány fotó, videó készült a pontos koordináták mellett. A koratavaszi erdőben már ekkor is egyre több virág nyílt, de látható volt, hogy később mégdúsabb, méginkább változatos növényzet várható. Az eddig virágzó környezetről, a területen álló fákról gondos feljegyzések készültek, a vastagabb törzsűeket pontosan le is mérték, helyzetüket rögzítették.