11. fejezet: Összefüggések

Bár meglehetősen kimerülten indultak el, már rutinosan tették meg az útvonalat, így viszonylag hamar megérkeztek a terepjáróhoz.

– Ja, az elemlámpa – dobta hátra John bosszúsan a műszerfalon hagyott kis eszközt.

Azzal beszálltak és igyekeztek minél előbb visszajutni a szállásra. Olyan jó időben érkeztek, hogy egy kiadós zuhanyzás még mindenképpen belefért a reggeli előtt. Így felfrissülten, tiszta ruhákba bújva, noha kissé álmosan lépkedtek lefelé az emeleti lépcsőn a kis étterem irányába. John finoman megfogta Vinca kezét, így érkeztek meg az ebédlőbe, ahol Marie már bőségesen terített asztallal várta őket – és örömmel nyugtázta, hogy ez a szimpatikus pár ismét itt van. Ők pedig nem kérették magukat: farkas étvággyal faltak be minden eléjük kerülő falatot, és végre Vinca is megkaphatta a hőn vágyott nagy bögre teáját – tulajdonképpen kettőt is. Máris sokkal jobban érezte magát, testileg, lelkileg egyaránt. Sőt, most érzelmileg is kifejezetten kiegyensúlyozott volt.

Marie elégedett mosollyal figyelte mohó étkezésüket.

– Látom, jól megéheztek! Tulajdonképpen mióta is vannak együtt? – kérdezett rá tapintatlanul.

– Egy napja – vágta rá Vinca.

– Egy hónapja – válaszolta a lánnyal teljesen egy időben John. Összemosolyogtak.

A két, egyszerre kapott válaszból aztán nem értette pontosan az asszonyság, hogy egy napja, vagy hónapja vannak-e már együtt, de végülis logikus következtetéssel arra jutott, hogy ez csakis egy hónapot jelenthetett.

– Hiába, rögtön gondoltam, hogy friss kapcsolat lehet, hogy így szeretik még egymást – vonta le okoskodva saját következtetését a néni.

 

A kiadós reggeli után visszatértek a szobákba, ahol még rendezték kicsit soraikat, kipakolva a visszahozott hátizsákból, töltőre dugva az addigra majdnem teljesen lemerült telefonokat, majd szinte elvágólag elaludtak mindketten. Már délután volt, mire felébredtek.

Vinca jóleső kipihentséggel szívta be a friss tavaszi levegőt, és nagyra tárta szobája ablakát, melyen élénken ragyogott be a délutáni napsugár. Kitekintett és megállapította: lám, a tavasz végi jóidő már minden bizonnyal kicsalogatott néhány túratársat, ugyanis az épület mellett húzódó parkolóban addigra megjelent néhány másik autó is. Megnyugodva állapította meg, hogy a – szinte pontosan ablakuk alá parkolt – Mitsubishi szép rendben áll magában a helyén, ahol hajnalban hagyták, mivel a parkoló elég nagy volt, az összes többi, most érkezett gépkocsi csak tőle jóval távolabb foglalt el egy-egy helyet. Vélhetően a hétvégére érkeztek – gondolta. 

Aztán kotorászni kezdett a ruhás táskájában. Alapvetően persze túrázáshoz készült, de igyekezett vegyesen csomagolni, mivel a változékony idő után nehéz volt megjósolni, milyen időjárásra készüljenek. Azzal mondjuk nem számolt, hogy ittlétünk óta szinte folyamatosan csak a kifejezetten túrázásra szánt ruhatárát fogja használni. Valahogy úgy képzelte el, délelőttönként kényelmesen felmennek a terepre, sétálnak, fotóznak, jegyzetelnek a szabadban, aztán délután visszatérnek a szállásra, akár még a szálló közvetlen környékén lévő parkosabb területen is sétálgatnak. Mivel a több napos, szinte szüntelen meneteléssel kevésbé tervezett, így megállapította, hogy a még tiszta, túraruházati készletei lassan a végét járják. Viszont délutánra nagyon meleg lett, így vágyott egy lazább, kényelmesebb viseletre, ezért aztán egy rövid, könnyű nyári ruhácskát húzott elő a csomagja aljából. Egy vékony pántos, lenge anyagból varrt, halványlila ruhadarab volt ez, és tulajdonképpen maga az anyag szinte teljesen átlátszó, de mivel több rétegű volt, csak az alsó részénél, ahol elcsúsztatva fedték egymást az egyes rétegek, lehetett látni, hogy maga az alapanyaga milyen vékony szövésű. Lentről felfelé ritkuló apró virág minta tarkította, így az egész úgy nézett ki, mint egy virágzó, vidámságot sugárzó tavaszi rét. Szerette ezt a ruhát, és örült neki, hogy végre van már olyan meleg, hogy felveheti.

Kicsit összerendezte még csomagjait, azzal frissen feltöltött telefonjával kezében elindult a szomszédos szobába, hogy megnézze, társa mivel foglalatoskodik éppen. Óvatosan kopogott az ajtón, majd a jóváhagyó válasz után benyitott a helyiségbe, ahol John már szintén ébredezett.

– Jó reggelt! – mosolygott rá szívélyesen. – Lassan átalussza a napot – mondta nagyképűen, holott még ő is alig tíz perce csak, hogy fent volt.

– Könnyen beszél az, aki jókat aludt éjszaka!

– Hogy jókat, az erős túlzás… – reagálta le keserű tekintettel Vinca. – Na jöjjön, csináljunk valami hasznosat is, már délután van.

– Milyen nap van egyébként…? – Kérdezte elgondolkodva John.

– Péntek. Úgyhogy már lakótársakat is kaptunk a hétvégére.

– Kiket…?

– Na, ennyire nem tudom, de ha kinéz az ablakon, akkor maga is megpróbálhatja kitalálni – tréfálkozott Vinca.

John szobája közel azonos méretű, talán összességében valamelyest nagyobb volt, mint a másik, mindenesetre egy kicsit más volt az elrendezése. Ehhez a lakrészhez például dupla ablak helyett egy erkély is tartozott. Még első nap fel is ajánlotta John, hogy nyugodtan cserélhetnek, de aztán Vincát nem különösebben izgatta a dolog, emiatt semmi kedve nem lett volna átpakolni a cuccait, gondolta, alvásra ez is ugyanolyan tökéletes lesz, a nap jelentős részét pedig úgyis házon kívül fogják tölteni. Így viszont, amolyan kimondatlan „főhadiszállásnak” végülis John szobáját nevezték ki, ahol egy nagyobb, kerek asztal is állt, így szükség szerint jobban el lehetett rajta rendezkedni. Vélhetően ezt a szobát csúcsidőben több személy számára adták ki.

John az erkélyajtóhoz ment és kinyitotta. A langyos májusi szellő illatának képtelen volt ellenállni, így rögtön ki is lépett rajta. Látta ő is a Vinca által említett, újonnan érkezett autókat.

– Azt hiszem, ma csak laza programot csinálunk, egy kis pihenést már megérdemlünk – fordult hátra az addigra már szintén az ajtóban álló lányhoz.

– Támogatom! – lelkesedett Vinca, azzal ő is kiment, és a korlátnak támaszkodva enyhén kihajolt, hogy mindent tökéletesen belásson az épület körül.

A délutáni napsugarak átsütöttek a ruhája lenti szegélyén, mint amikor a réten nyíló apró vadvirágok szirmai között dereng át a fény. A könnyű szoknyarész lazán libegett körülötte, mintha az egész jelenség egy nagy virágkehely lenne.

– Úgy fest ebben a ruhában, mint egy hatalmas harangvirág – jegyezte meg kedvesen viccelődve John.

Vinca jóízűen kacagott a hasonlaton, talán csak, mert nagyon kedvelte ezt a bájosan szerény kis erdei virágot. Akárhogy is, tőle már ez is nagy dolog volt.

John komolyan gondolta a délutáni kellemes, lazítós programot, és ennek jóleső gondolatával lépett oda a lányhoz. Hátulról finoman átölelte, majd haját óvatosan félre simítva, belecsókolt a nyakába. Vinca szemét lehunyva, a langyos tavaszi szellőben önfeledten adta át magát az érzésnek.

Pár perccel később Vinca telefonjának ismerős dallama törte meg a pillanatot. Automatikusan indult befelé érte, majd a kijelzőre nézve látta: “Mr. Taylor”.

– Ez már megint mit akarhat…? – pillantott Johnra, aki ekkor némán mellé lépett és sokatmondó tekintettel, fejével intve jelezte, hogy most ne… Kezéből óvatosan kivette a még mindig zenélő telefont, az ágy mellett álló asztalkára csúsztatta, majd magához húzva a lányt finoman átölelte.

Nem sokkal később John fekhelyén hagyott mobilja kezdett el ütemesen csipogni. Kisebb vetődéssel igyekezett minél előbb elérni a készüléket – maga után vonva Vincát is. A telefont gyors mozdulattal kinyomta, majd mélyen a lány szemébe nézve lassan megcsókolta.

Az önfeledt pillanatokba teljesen belemelegedve terültek végig az – akkor már meglehetősen zilált állapotú – ágyon. A nyitott erkélyajtón beáramló huzat néha meg-meglibbentette a függöny szélét. Ráértek, nem sürgette őket semmi… Vinca már-már elvi kérdéseket kezdett magában latolgatni, mikor John arca váratlanul elkomorodott.

– Vinca, vissza kell mennünk a kisházba.

– Most?! – nézett rá Vinca értetlenül. – Az teljesen ki van zárva – jelentette ki öntudatosan, tekintve, hogy legutóbb már kezdte ott meglehetősen űzött vadnak érezni magát, akinek egyetlen vágya, hogy a helyszínről ép bőrrel menekülhessen el, és soha többé ne is kelljen oda visszatérnie.

– Igen, minél előbb.

– Ugye, nem azt akarja mondani, hogy ottfelejtettünk valamit?

– Nem. Vagyis… nem tudom.

Vinca csodálkozva meredt rá, és mindenképpen magyarázatot várt John különös viselkedésére.

– De hát arról volt szó, hogy ma csak pihenünk – fakadt ki némi keserűséggel társuló felháborodással, tekintve, hogy már tényleg elfáradt a két napos folyamatos menettől, kellemesen alakuló délutánjuknak sem szívesen mondott búcsút, nem mellesleg, arra sem érzett kifejezett késztetést, hogy aznap még le is lövesse magát. 

– Pontosan tudom, hogy mit mondtam – nézett szigorú tekintettel a lányra, noha tisztában volt vele, hogy egyébként meg igaza van. – De ez nem várhat tovább.

– Elmagyarázná már végre, hogy mi ennyire sürgős?

– Az asztal… A kisasztal…

– Igen, mi van vele?

– Amikor legelőször ott jártunk, biztosan nem volt koszos.

– Hát, én erre nem tenném fel az életemet, valójában meg sem néztem. De miért lényeges ez?

– Mikor legutóbb ott jártunk, és odahúztam az ágy mellé, amikor rátettük éjszakára a mobilokat meg egyebeket…

– Igen, emlékszem… És?

– Akkor én azt leporoltam.

– Igen. És…? Több mint egy hónappal korábban jártunk előtte ott, bármi ráhullhatott, akár a beköltöző bogarak, netán denevérek is összepiszkíthatták.

– Igen, de ezen lábnyomok voltak.

– Különös… Úgy gondolja, más is használta azóta a házat? De végülis logikus, nyilván nem térplasztikának állították oda, itt inkább mi voltunk a betolakodók.

– De mégis, miért áll rá valaki egy kisházban az asztal tetejére?

– Nem tudom… Talán mert alacsony? És nem ért el valamit? – próbálta Vinca megérteni végre John logikai menetét. – De mégis mit, egy majdhogynem üres házikóban?

– Hát, ezaz. Szerintem van ott valami más is, amit mi nem láttunk. Úgy nagyigazán körül sem néztünk benne, azon kívül, hogy a kályhát használtuk. És szerintem éppen ez az, amiért olyan elszántan próbáltak meglepni minket az éjszaka – tűnődött tovább John.

– Én tényleg nem tudom… Fogalmam sincs, mit gondoljak erről az égészről – nézett tanácstalanul Vinca. – És most komolyan szeretne oda visszamenni? – kérdezte már-már beletörődő hangon.

– Vinca, kérem…! – meredt rá esdeklően a meleg barna szempár. Utálta magát ezért, de képtelen volt neki nemet mondani.

– És mit keresünk tulajdonképpen?

– Jelen pillanatban még én sem tudom. Éppen azért kellene, hogy odamenjünk.

– Jó – szögezte le végül Vinca. – Odamegyünk, körülbelül egy perc alatt megnézzük, amit szeretne, és ha találunk valamit, ha nem, utána egyenesen hazajövünk.

John hálás tekintettel nézett vissza rá, melynek  közvetlen jeléül egy csókot nyomott a lány homlokára, majd szóval is nyomatékosította:

– Nagyon szeretem!

– Hát, jól van… – dünnyögte Vinca félhangosan maga elé – legalább boldogan halok meg.

Különösebb rákészülődés nélkül indultak útnak, Vinca csak egy bakancsot húzott fel a lila ruhához, legalább ne papucsban csattogjon végig az erdei úton. Ahogy kifelé álltak, a parkolóba ekkor egy újabb autó kanyarodott be. Az valószínűleg éppen nem látta már a félreeső földes útra kifelé kanyarodó terepjárót, viszont ebből a távból ők sem tudták volna kivenni a benne ülőt.

– Odanézzen! – mutatott az érkező autó irányába hirtelen Vinca. – Ott a Smart!!

És valóban. A korábban már többször, de tegnap a Mandrake Residence előtt látott autó éppen ekkor parkolt le a turistaszálló előtt. – Visszamenjünk, megnézzük kié?

– Szerintem ez nem jó ötlet – próbált logikusan gondolkodni John. Most semmiképpen, de ha visszajöttünk és még itt lesz, akkor megpróbáljuk kideríteni, kihez tartozik. Mást nem, majd valahogy kikérdezzük Marie-t…

– Rendben – egyezett bele Vinca.

A többször végigjárt útvonalon hamar felértek a szokásos félreállóig. A kocsiból kiszállva rutinosan indultak el a felfelé vezető úton, Suzy már szemmel láthatóan jól ismerte a járást, egy kőhajításnyival mindig előttük loholt, közben vissza-visszafutva gazdájához. Késő délutánra már a faháznál voltak, ami kívülről ugyanúgy festett, mint ahogy otthagyták hajnalban. Beléptek a kis fa ajtón, odabent érezhetően még mindig melegebb volt, mint máskor ilyenkor, részben az éjszakai fűtésük, részben a különösen napos idő hatására. Bent látszólag ugyanúgy állt minden, kivéve egy dolgot.

– Vinca! Az asztal! Én úgy hagytam az ágyunk mellett.

– Én sem toltam vissza – tűnődött Vinca. Ezúttal viszont visszakerült a fal mellé, ahol legelőször volt, amikor megérkeztek.

John azonnal odament és szemügyre vette a tetejét, amiről egy kis földet és homokot söpört le tenyerébe. Jelentőségteljesen nézett a lányra. Abban teljesen biztosak voltak mindketten, hogy amikor használták, nem volt rajta ilyen jellegű piszok. Majd óvatosan felállt a tetejére, amiről így kishíján elérte fejével a faház falánál kezdődő, döntött tető legalsó pontját. Ezen a részen volt egy kis beugró a tető és fal találkozásánál, melyen benézve máris látta, hogy valami fehér papírköteg-féle van becsúsztatva. Bevilágított mobiljával.

– Itt valami iratok vannak.

Vinca meglepetten figyelt.

– Mik azok?

– Nem tudom, de mindjárt kiveszem. Megtartaná addig a telefonom, kérem?

– Persze!

Azzal John egy ügyes mozdulattal benyúlva egy egész kazal, részben lefűzött, kötegelt, részben nájlon tasakba csúsztatott, részben pedig csak úgy a tetejére hajigált papírt emelt le. Meglepetten néztek egymásra. Majd lerakva a papírkupacot, John mégegyszer bevilágított, és látta, hogy valamivel beljebb mégegyszer ennyi irat található. De azokat már nem érte el ilyen könnyen, illetve éppen azt méregette, hogy az alsó dosszié szélét éppencsak meg tudja érinteni, egy kis ágaskodással majd annál fogva az egészet óvatosan előre tudja húzni, hogy azt is leemelhesse, de aztán látta, hogy ez egy kicsit időigényesebb feladat lesz, így előtte gyorsan bele akart nézni a már leemelt iratokba, hogy tulajdonképpen mit is találtak. Addigra Vinca már a legfelső papírokat lapozgatta, de egyelőre számára semmitmondó számlákat és jegyzőkönyveket látott, amiket nem nagyon tudott értelmezni. Majd kihúzott egy vaskosabb dossziét, melyen ez állt: Mandrake Residence. Döbbenten egymásra néztek és gyorsan kinyitották, hogy belelapozzanak. Az első oldalon rögtön tartalomjegyzéket találtak, ezt próbálták átfutni, hogy legalább lássák: számukra tartalmaz-e valami érdemi információt.

– Beruházó, ütemterv, finanszírozási projektek, környezeti leírás, műszaki dokumentációk… – sorolta a címeket John. – Na jó, ezt itt nem lesz időnk átnézni. Mi van még itt? – azzal egy másik, valamelyest vékonyabb, fekete dossziét vett ki a kupacból, melyen a saját vállalatuk emblémája szerepelt. Idegesen csapta fel a karton fedlapot, majd rögtön az első oldalakon az általuk éppen felmérés alatt álló erdős terület domborzati térképe jött szembe. Tovább lapozott, itt szinte ugyanez a térkép szerepelt, csak domborzati színezés nélkül, viszont itt piros vonallal határoltak körbe néhány területet, többek között azt is, melynek tetejéről legelső alkalommal megcsodálták a kilátást – éppen ennek a hegynek kicsit lejjebb eső szakaszán voltak jelenleg is. Hasonlóképpen be volt karikázva az a rész is, ahol a hatalmas vörös tölgyeket találták, de amellett már egy piros kérdőjel is szerepelt. Döbbenten összenéztek.

– Na jó. Ezeket itt nem fogjuk tudni megnézni, és valahogy semmi kedvem ismét itt éjszakázni, miközben a papírokat lapozgatjuk a telefon fényénél. Úgyhogy fogja ezeket, és induljon el velük a kocsihoz. Én addig lepiszkálom a másik kupacot is, nagyjából mégegyszer ennyi lehet fent. Majd valahol félúton utólérjük Suzyval. – Azzal előhúzta zsebéből a slusszkulcsot, átadta Vincának, majd kezébe adva a nagy adag papírkupacot, adott neki egy csókot, és visszament, hogy a másik köteget is leszedje.

Vinca óvatosan haladt visszafelé a nagy papírköteggel, és reménykedett benne, hogy nem fut bele senkibe, aki számonkérhetné, tulajdonképpen mit is csinál. Legalább Suzy itt lenne vele – gondolta, majd aggodalommal telt magányában folytatta útját az autóhoz. Már vagy fél órája mehetett, mikor aggódni kezdett, John ugyanis még sehol nem volt. De tudta, hogy igen közel jár a kocsihoz, gondolta, ha ekkor sem érnék őt utól, akkor ahogy leteheti a papírkupacot és ezáltal felszabadul a keze, az első dolga lesz, hogy felhívja a férfit.

Éppen elért az autóhoz, félkézzel előkotorta a slusszkulcsot, addig a papírokat másik kezében egyensúlyozva a kocsinak támasztotta. Szerencsére gyorsan kitalálta, hogy nyílik az ajtó, mert azt el is felejtette megkérdezni, amikor megkapta a kulcsot. Nagy szusszanással tette le a papírköteget az ülés mögé, és már idegesen nyúlt volna a telefonért, amikor egyszercsak meglátta a fák között sietősen közeledni Johnt. Már éppen a szavakat fogalmazta, hogy kikérdezi, hol késlekedtek ennyit, és hogy elmondja, milyen rossz volt egyedül kószálnia az erdőben a nagy adag papírral, mikor bevágódott mellé John.

– Jöjjön, Suzyt meglőtték!

– Hogy mi?! – sápadt el Vinca.

– Azonnal orvoshoz kell őt vinnem, induljunk!

– Rendben – ugrott Vinca, mintegy parancsszóra –, hová megyünk?

– Még nem tudom pontosan… De nem késlekedhetünk. Máris kitalálok valamit! – azzal kotorászni kezdett mobilján a névjegyzékben. – A francba, nincs benne a telefonomban… de csak találok valami névjegyet vagy elérhetőséget, legalább valami honlapot.

– Segítsek? – kérdezte Vinca, elhaló hangon, és a kutyára tekintett, akinek ekkor már szivárgott a vér a nyakánál, de akkor már neki is potyogtak a könnyei.

– Jaj, ne sirassa már azt a szerencsétlen ebet! Azzal nem segít rajta. Egyébként meg ne aggódjon annyira, túl fogja élni, túl van ő már ennél keményebb megpróbáltatásokon is.

John közben annyira belemerült telefonján a keresgélésbe, hogy félre szólt Vincának:

– Muszáj lenne minél előbb elindulnunk, valamerre… Fogja a kormányt, ameddig megpróbálok találni valakit!

– Akkor már inkább cseréljünk!

– Vezetett már ilyet?

– Nem.

– De menni fog…? – aggodalmaskodott John.

– Ha nem automata, akkor egész biztosan.

Azzal kipattantak a kocsiból és gyorsan helyet cseréltek, Vinca egy pillanat alatt átállította az ülést és igyekezett kitalálni, hogy hogy is indul, a sajátjától meglehetősen eltérő autó. Egy hirtelen kiugrással gyorsan le is fullasztotta azt.

– Bocsánat, ez nem a hátramenet volt…

Ezt követően már zökkenőmentes volt az indulás, csak útközben magyarázott még neki néhány dolgot John, többek között a lámpák felkapcsolásának módját. Mielőtt elérték volna az autópályára felvezető szakaszt, Vinca sürgetőleg kérdezte:

– Merre?

– Észak felé! – bökte rá John, aki ekkor már célirányosan bogarászott a telefonja böngészőjén. Majd ezt követően tárcsázni kezdett, és a fél párbeszédből Vinca tisztán érezte, hogy megvan az úticél.

– Szevasz, Bobby! Figyelj csak, lenne egy kis problémánk, el tudunk hozzád ugrani? … Persze, persze, majd mindent elmagyarázok, fél óra múlva ott vagyunk – hallatszott John beszélgetése, majd ránézve a kilométer-órára még gyorsan korrigált: – inkább 20 percen belül. Köszi!

– Menjünk tovább egyenesen! – fordult oda a lányhoz, és közben gyorsan beállította orra előtt a GPS-t. Így már Vinca is célirányosan tudott tervezni, ennek megfelelően a szinte üres sztrádán méginkább beletaposott a gázba.

– Megy ez, ha akar! – konstatálta elégedetten, miközben John kissé kétes pillantásokat vetett rá, tekintve, hogy ő ezt a sebességet még nem igazán merte megkockáztatni a Pajeron. A dinamikus tempóban aztán végül tényleg idő előtt, körülbelül negyed órával az iménti telefonbeszélgetést követően már az útvonaltervező által jelzett célpontra kanyarodtak le.

– Itt, jobbra, ez a zöld kerítéses, sárga ház lesz az – segítette az eligazodást John.

Vinca nem kérdezett semmit, igyekezett a lehető leggyorsabb időn belül eljutni a sérült kutyával a segítséghez. Sietve állt félre, John már ugrott is ki csöngetni, amivel szinte egyidőben nyílt a ház ajtaja.

– John! Sziasztok! De örülök! De hát mi történt?

– Suzyt lövés érte – de akkor már a csomagtartóból emelte ki a vérző kutyát.

– Rendben, gyertek gyorsan, nyitva van a rendelő ajtaja!

Vinca bezárta a kocsit és némán igyekezett tartani velük a tempót. A takaros udvarban egy hátsó épületbe mentek be, szépen felszerelt, modern kis állatorvosi rendelő volt, szemmel láthatóan éppen nyitvatartási időn kívül. Azt már eddig is megértette Vinca a beszédfoszlányokból, hogy John minden bizonnyal egy régi barátjához hozta el a kutyát. Aggodalmas szemekkel nézett az idegen férfira, aki ekkor már nagyban vizsgálta a vizslát. Mosolyogva felnézett.

– Nem lesz semmi baj, éppen csak súrolta a golyó. A nyakánál a bőrt kapta el, de a másik oldalon távozott is – mutatta az aggódó gazdiknak az apró sebet.

Úgy tűnt, sokkal nagyobb volt a riadalom, mint a valós probléma. John hatalmas megkönnyebbüléssel nyugodott le, Vinca szabályosan kibújt a bőréből az örömtől. A barát még lefertőtlenítette és ellátta a sebet, kicsit megsimogatta a kutyus fejét, gyorsan töltött neki egy tál friss vizet, aztán az érkezők felé fordult.

– Hamar túl lesz rajta, vélhetően nem is fáj neki, inkább csak a kötés fogja zavarni.

– Nagyon szépen köszönjük, és azt is, hogy így minden előzmény nélkül fogadni tudtál minket! Ja, ő pedig a munkatársnőm, Vinca – mutatta be gyorsan bepótolva az imént kimaradt bemutatkozást.

– Vinca Minor, örvendek – nyújtotta kezét Vinca hálásan mosolyogva.

– Bobby. Bobby King. Csak nem az a Vinca Minor…? A természetvédő…?

– Hát, valójában csak botanikus. De ismerjük egymást…?

– Ó, nem, illetve én olvastam a cikkeidet korábban a Természetvédelmi Lapban. Ugye nem baj, ha tegezlek…? – kérdezett vissza a bő hatvanas éveiben járó, szikár férfi.

– Nem, természetesen. Nahát! Pedig az sem ma volt már. Nem gondoltam volna, hogy bárki ennyire figyelemmel kíséri a tanulmányaimat.

– Ó, hogyne! A feleségem nagy rajongód, tudni illik, nagyon sokat kirándulunk, így nyugdíjas éveinkben pedig már lassan csak ennyi a mi szórakozásunk, hát a virágok színváltozatáról szóló cikket azóta is felemlíti, ha meglát valamit a fák között. De mindjárt szólok is neki – s azzal már félig Johnhoz fordult –, még azt sem tudja Katie, hogy itt vagytok, időm sem volt mondani neki, olyan gyorsan ideértetek.

Vinca meghatottan mosolygott, a sok kiélezett pillanat után jól esett ilyen megnyugtató, illetve szívderítő híreket kapni. Az ember már az ajtó felé indult volna, hogy értesítse feleségét is, de abban a pillanatban egy vékony, magas, korához képest igen csinos hölgy lépett be mosolyogva.

– John, hát te még élsz?? Kint láttam a kocsidat, aztán meg egyszercsak eltűnt Bob, hát mondom csak nem te jöttél hozzánk látogatóba? Suzy, kislány, te is itt vagy? – azzal már nyúlt is a kutya felé, aki pilledten, de lelkes farokcsóválással üdvözölte a nénit.

– Na, kit hoztam Neked? – intett Bob tréfálkozva feleségének, Vinca felé nézve.

– Üdvözlöm, Vinca Minor – nyújtott neki is kezet Vinca mosolyogva.

– Ó, csak neeem? Micsoda meglepetés! – csapta össze kezeit a hölgy. – Mrs. King, Katie vagyok. Olvastam az összes publikációját a lapban.

– Nagyon kedves, örülök, ha tetszett – mosolygott zavartan meghatódva Vinca.

– De miért nem hívod be a nappaliba a vendégeinket, Bobby? Ne itt a rendelőben beszélgessünk már! Gyertek, üljetek le egy kicsit, máris készítek ki süteményt meg egy kis innivalót. De talán éhesek is vagytok…!

– Köszönjük, Katie, nagyon kedves, de csak futólag ugrottunk be, sajnos most nem maradhatunk sokáig.

– Már megint rohansz, John! Jól van, nem bánom, de azt ígérd meg, hogy hamarosan viszont látunk titeket, kicsit hosszabb időre is!

– Nem bánom, és köszönjük szépen a meghívást – mosolygott John.

– Szavadon foglak! – csapott le rá Bob. – Viszont azt még mindenképpen meséljetek már el, hogy keveredtetek ide, és főleg, mi lett Suzyval? Hogy történt a baleset?

Vinca aggodalmasan fordult John felé, de ő egy meleg biccentéssel jelezte, hogy minden rendben lesz, a jelenlegi társaságból biztosan nem fog senki ellenük fordulni. Így aztán gyorsan megpróbálta összefoglalni az elmúlt hónapok eseményeit, úgy, hogy a történetet minél rövidebbre fogva, azért az idős házaspár is megértse a történtek egymást követő láncolatát. A Gála Hallban való bravúros mutatványukra természetesen nem tért ki, mindössze megemlítette, hogy véletlenül sikerült kihallgatniuk a beszélgetést egy rendezvényen, amire Vinca alig észrevehetően kuncogni kezdett. Ezt a részét nem firtatták, és szerencsére a kettőjük kapcsolatára vonatkozóan sem tettek fel kínos kérdéseket, mindenesetre látták rajtuk, hogy a közös együttműködés során szoros bizalmi kötelék alakult ki közöttük. A gyors beszámoló után elképedve csóválták fejüket, egyszerűen el sem akarták hinni a hallottakat. Végül nem tartóztatták őket sokáig, az idős pár a kocsiig kísérte őket, ahol szívélyesen elköszöntek, emlékeztetve Johnt előbb tett ígéretére, miszerint gyakrabban látogatja majd őket. Beszállás előtt még Bob biztosította őket teljes támogatásukról:

– Ha bármi kell, szóljatok! Ezt nem hagyhatjuk annyiban, úgyhogy ha segítség kell, hívj azonnal! – majd bizalmasan közelebb hajolt Johnhoz: –  Aztán legyetek nagyon óvatosak! És vigyázz nagyon erre a lányra…! – azzal kacsintva jelezte, hogy nem kifejezetten csak a testi épségére célzott.

– Úgy lesz! – mosolygott vissza John –, majd elfoglalva ismét a vezetőülést, elindultak visszafelé.

Vinca egész úton nem szólt egy szót sem. John érezte, hogy ez az utóbbi három nap már túl sok lehetett neki. Másfelől nagyon bánta, hogy így alakult végül a kellemesnek ígérkező, szabadnak tervezett délutánjuk. Azon emésztette magát, hogyan hozhatná helyre.

Mire visszaértek a szállóra, már mégtöbb autó volt a parkolóban, de azért még ígyis igen szellősen álltak. Szemüket végigfuttatva rajtuk, nem látták sehol a jellegzetes Smartot. Vinca már nem is bánta. Egy kis nyugalmat szeretett volna csak maga körül.

A kutya már saját lábán ment fel az emeletre, úgy tűnt, Bobbynak valóban igaza volt ezzel kapcsolatban. John töltött neki friss vizet, megetette, majd átkopogott Vincához a szomszéd szobába, mert már igencsak vacsoraidőben voltak.

– Indulhatunk vacsorázni? – kérdezte.

– Felőlem, igen – válaszolta Vinca egykedvűen.

A vacsora alatt is majdhogynem szótlan volt, folyamatos csacsogását már hiányolta John. Ráadásul most kedvenc házinénijük sem jött oda az asztalhoz kotnyeleskedni, láthatóan teljesen lekötötte a sok asztal kiszolgálása. Ezúttal nem is kaptak olyan megkülönböztetett figyelmet, az étkezés félig-meddig önkiszolgáló módon történt. Bár a desszertek is svédasztalos jelleggel voltak kitéve, torta és pohárkrém közül is lehetett válogatni, Vinca ezúttal mindössze egy szelet süteményt hozott magának, azt majszolgatta már vagy tíz perce.

Ekkor egyszercsak megjelent az asztaluk mellett Mrs. Brown, majd, még mielőtt John bármiről megkérdezhette volna, bizalmasan odahajolt hozzájuk.

– Jó estét kívánok! Elnézést, hogy most zavarom önöket, de épp ma volt itt az a két huligán, akik a fenti házban szoktak aludni, bejöttek ebédre, majd olyan furcsa kérdéseket tettek fel… hogy szerintem magukat keresték. Ráadásul először azt mondták, régi jó cimborák. Gondoltam, megkérdezem maguknak a fenti szállást, de aztán annyira nem tetszett a fizimiskájuk, hogy nem mertem, nehogy bajba sodorjam magukat! Nyugodjanak meg, nem mondtam nekik semmit! Meg hát, valójában tényleg nem is tudtam, hogy hol vannak, nem is tartozik rám.

– Köszönjük szépen, drága Marie – szorította meg bizalmasan John az asszonyság asztalon megtámasztott kezét. – Igazán köszönjük, és kérjük, ne is adjon ki rólunk információt senkinek! De mondja csak, pontosan mire voltak kíváncsiak azok az emberek, és hogy néztek ki?

Marie meglehetősen általános jellemzést adott, de még abban sem volt biztos, így tulajdonképpen bárkire ráillhetett volna a személyleírás, mindössze annyival voltak előrébb, hogy két férfiember volt az illető.

– Össze-vissza kérdeztek azok mindent, de olyan türelmetlenek és mogorvák voltak, nem ilyen kedvesek, mint maguk! Például, hogy nem tudom-e, kik mehettek be a faházba. És hogy egy kutyás pár nálunk szállt-e meg. És hasonlók. De mi vendégekről soha nem adunk ki információt!

– Értem, és tényleg nagyon köszönjük – mosolygott rá John hálásan.

Vinca már meg sem szólalt, de egyértelműen lerítt az arcáról, hogy totálisan elege van az egészből. John már attól tartott, mégegy ilyen hír, és ő szó nélkül hazamegy. És ő ehhez szíve szerint még a kocsiját is odaadta volna, mert annyira sajnálta már a riadt lányt. Szótlanul lépdeltek egymás mellett, felfelé az emeleti szobákhoz.

– Jó éjt! – búcsúzott el egykedvűen Vinca a folyosón, majd szobájába ment.

John leült az ágya szélére, megsimogatta az ágy mellett heverésző Suzyt, akinek ekkorra már láthatóan kutya baja sem volt, majd arcát a tenyerébe temette. Ekkor eszébe jutott, hogy a nagy riadalomban ő csak bevágta az ülés mögé az elhozott papírokat, majd miután visszajöttek állatorvos barátjától, azok úgy ahogy voltak, ott is maradtak a kocsiban. Lement hát, hogy behozza a nagy halom papírt.

Az ülés alatt félig szétcsúszott már a két köteg irat, igyekezett mindent összeszedni. Az egymásra pakolt papírkupacokat aztán letette szobájában az asztalra. Gondolta, alaposabban átnézi, mi van bennük, de lassan már ő is utálta az egész helyzetet. Bambán meredt maga előtt a nagy köteg iratra, majd eszébe jutott, hogy ezeket együtt szerezték meg, nem fog Vinca nélkül hozzá nyúlni.

Vinca már az ágyán hevert, ruhástul. Még mindig ugyanaz a lila virágkehely-fazonú kisruha volt rajta. Nem volt kedve se felkelni, se lefeküdni. Nyomkodta mobilját, de igazából csak értelem nélkül lapozgatta benne a fotókat. Egyszercsak kopogást hallott. Kikászálódott, hogy ajtót nyisson, ahol John állt vele szemben, kezében egy doboz csokival, egy üveggel, és láthatóan a haját is frissen fésülte ki.

– Jó estét, be szabad jönnöm…? – kérdezte bizakodó hangon.

– Állj! Hmm… csokija van…

– És bor is – egészítette ki felemelve az üveget John.

– Rendben van, akkor bejöhet – enyhült meg Vinca.

John letette a kisasztalra az italt és a csokoládét, majd gondterhelten, mint aki nem is tudja, hogyan fogjon neki, leült az ágy szélére.

– Vinca – kezdett bele végül –, én tényleg nagyon sajnálom ezt az egészet, amibe belerántottam magát. Nem így terveztem. És nem tudtam, mibe nyúlunk bele. Talán tényleg jobb lett volna csak eljönni, elkészíteni a fotókat meg a méréseket, közben kényelmesen sétálgatni, beszélgetni, aztán jövő héten leadni az egész anyagot. És ennyi. Nem foglalkozni semmi mással. Sajnálom. Ne haragudjon!

A lány figyelmesen végighallgatta, majd kis tűnődés után, komor hangon válaszolt.

– Nem a maga hibája. Nem tehet semmiről, csak a lelkiismerete szerint cselekedett, ami becsülendő. És valójában nem haragszom. Csak félek…

– Tudom, és sajnálom – válaszolta, azzal szorosan átölelte a láthatóan még mindig riadt lányt, majd adott egy puszit a feje búbjára. – Viszont… – folytatta –, maga nélkül nem tudom végigcsinálni. Itt vannak ezek a hülye papírok, kis híján a kutyámat is elveszítettem miattuk, és most azt sem tudom, mit kezdjek velük.

Vinca ezen a ponton kezdte őszintén megsajnálni Johnt, ezért igyekezte inkább minél előbb összeszedni magát.

– Tényleg, azokban tulajdonképpen mi van? Már átnézte?

– Még nem – felelte John. – Átjön hozzám, megvizsgáljuk őket?

– Rendben – egyezett bele. Azzal John felállt, majd kezébe véve az üveget, elindult a másik szoba irányába. Vinca követte, de arra azért ügyelt, hogy a csoki se maradjon ott, így felkapva az asztalkáról vitte magával.

A felhalmozott papírokat igyekeztek szisztematikusan átvizsgálni. Eleinte még minden lapot, a lefűzött mappákban minden oldalt egyesével átnézték, de miután fél óra elteltével az iratkupacnak még csak egy minimális hányadánál tartottak, jobbnak látták ennél felszínesebben, de mindenképpen gyorsabban haladni. Főleg, hogy voltak közötte számukra teljesen értelmezhetetlen és semmitmondó kimutatások, egyéb dokumentumok is. Helyenként közel milliárdos nagyságrendű számlákra kapták fel fejüket, megint máshol olyan ügyletek kezdtek körvonalazódni, melyeknél érezték, valami nagyon sötét dolog mélyébe sikerült belenyúlniuk. Egy idő után már nem is lapozgatták, csak bele-belenyúltak találomra egy-egy nagyobb kupacba, vagy felcsaptak valahol egy kisebb dossziét.

Még a papírkupac felénél sem járhattak, amikor John megszólalt.

– Na jó, ez itt és most nem fog menni. Egészen biztosan komoly dolgokról van szó, de ehhez mi nem értünk. És most időnk sem lenne az egészet áttanulmányozni. Mellesleg – halkult el gyanakvást sejtető hangon –, itt nem tárolhatjuk sokáig, talán még mi sem vagyunk teljes biztonságban.

A kijelentéstől Vinca cseppet sem nyugodott meg, és úgy érezte, akár lehet is valóságalapja.

– Először úgy gondoltam, hogy gyorsan átnézzük, lefotózzuk ami érdekes lehet, aztán visszavisszük ugyanoda az egészet.

A gondolatra Vinca arca teljesen elszürkült, és már láthatóan tiltakozásának akart hangot adni, ezért John gyorsan folytatta.

– De ez rengeteg, erre itt most biztosan nem lesz időnk. Nem mellesleg… Semmi kedvem magamat hátbalövetni. Úgyhogy ezt már nem kockáztathatjuk meg. Az iratok egyelőre nálunk maradnak, majd hazaviszem őket magamhoz, ha így önnek is megfelel.

Vinca, bár belegondolva felmérte a helyzetet, hogy ez így egy az egyben lopás volt, ami alapvetően rendkívül zavarta, de a helyzetre való tekintettel egyetértően bólintott.

– Viszont – kezdte John, akinek láthatóan már megint volt valami kész terve –, úgy érzem, a nálunk lévő adatok és felvételek is elég komoly értéket képviselhetnek… Igazán nem szeretném megijeszteni, de úgy gondolom, innentől mindezt kiemelt körültekintéssel kellene kezelnünk.

– Mire gondolt, mit kellene csinálnunk? Nálam például minden fotó a telefonomon van, csak az egy hónappal ezelőttieket töltöttem le, jelenleg egy példányban az otthoni számítógépemen, egy másolatuk pedig a táskámban lévő laptopon vannak, ha használnom kellene.

– Rendben van. Akkor valahogy biztonságba kellene helyeznünk minden adatot.

– Hová mentsük őket, vagy mi legyen?

Kis gondolkodási idő után végül John az alábbival állt elő.

– Szerintem amit csak lehet, töltsünk fel felhőbe. Létrehozunk egy biztonságos fiókot, amit közösen használunk. Amit lehet, tároljuk el ott is. Legalábbis, amikor éppen van megfelelő internet-kapcsolatunk. Ezenkívül… Szerintem kössük össze a telefonjainkat, úgyhogy amikor közvetlen közelbe kerülnek, ez nagyjából pár méter, mindkét készüléken tárolva legyenek az adatok.

– És ezt mégis miként gondolta megvalósítani?

– Van rá program. Élesben még soha nem használtam, de attól még létezik a módszer. Amennyiben… Önnek ez így megfelel – nézett kérdőn a lányra.

– Részemről mehet. Nincsenek titkaim, amiről esetleg nem beszéltem még, pusztán unalmas, szakmai jellegű jegyzetek, magán jellegű feljegyzések, nincs mit rejtegetnem.

– Rendben van. Egyúttal megadom önnek a saját pinkódomat, bármilyen esetre – nézett bizalmasan a lány szemébe.

Vinca teljesen megdöbbent, John az egyik legintimebb, legbizalmasabb adatot, a telefonja pinkódját diktálta le neki. Úgy érezte, a közöttük kialakult helyzet egy fokozottan komoly bizalmi alapra helyeződött.

– Erre egyébként szükség is lesz, a két készülék összekapcsolásához. De ha esetleg ideadja a telefonját, beállítom önnél is a programot.

– Rendben van, köszönöm – nyújtotta oda Vinca telefonját, örült, hogy a számára teljesen ismeretlen alkalmazással nem neki kell bíbelődnie.

– Köszönöm! És az ön kódja pedig… – nézett John bizalmasan, egyben kérdőn a lányra.

– Nincs rajta kód. Nyitott könyv az életem. Már azon kevesek számára, akiknek engedek beletekintést… – mosolyodott el Vinca.

A készülékek összekapcsolása után John még magyarázott valamit, hogy elvileg egymás bejövő hívásait is látni fogják, amit egyébként alkalmazáson belül akár ki is lehet kapcsolni.

– Erre a funkcióra valószínűleg nem lesz szükségünk, én csak a biztonságos adattárolás miatt javasoltam a programot.

– Rendben – nyugtázta Vinca. Azzal felbontotta a doboz csokoládét, amit még mindig ott szorongatott kezében, majd letette az asztalra.

Késő estére járt már, a fülledt meleg is jelentősen visszahűlt, Vinca lassan érezte, hogy kezd fázni.

– Átugrom egy pulóverért – azzal telefonját felmarkolva elviharzott a másik szoba irányába.

Alig lépett be az ajtón, hogy odamenjen ruhás táskájához, a telefonja, eddig nem ismert hangon kettőt csipogott. Rápillantva látta, feljött egy kis ablak, ami kijelezte: “Bejövő hívás erre a számra:”, majd alatta egy másik szám, melyről ránézésre is felismerte már, hogy John telefonszáma az. Alatta pedig a hívó fél neve: “Feleség - Melissa”, a név mellett pedig egy jó 45 éves, de láthatóan csinos, jól karbantartott, gondosan sminkelt női profilkép jelent meg. Vinca lába földbe gyökerezett, hirtelen nem akarta elhinni, amit lát. Habár, érdekes módon, a hívás fogadására alkalmas gomb nem jelent meg mellette. Értetlenül meredt telefonjára, aztán üveges tekintettel a kisasztalra csúsztatta készülékét. Ja, persze, a program… Minden bizonnyal erről magyarázhatott neki az imént John. Felesége lenne? Tulajdonképpen, soha nem állította az ellenkezőjét. Ő pedig soha nem kérdezett rá. Pedig jegygyűrűt sem látott az ujján. Nem akart balhét csinálni, úgy érezte, erre kapcsolatuk jelenlegi, bizonytalan fázisában nem is lenne joga, elvégre nem ígért neki semmit a férfi, mindössze érzéseit mondta, vagy sokkal inkább írta le, amiknek ő végül többé-kevésbé teret adott. Próbálta meggyőzni magát, hogy ez van, belement valami bizonytalanba, és a továbbiakban ennek tükrében kell eldöntenie, hogy ezt bármilyen értelemben is szeretné-e még folytatni. Végül arra jutott, hogy ennek mindenképpen véget kell vetnie, mást nem, legalább a feleségre való tekintettel. De aztán átfutott az agyán, hogy mennyire megkedvelte már Johnt. Mennyi közös élmény, kaland, ráadásul most itt van ez az egész ügy. Amiből viszont már totálisan elege volt, ezért hirtelen úgy döntött, elég, ő ebből az egészből itt és most kiszáll, és ha kell, a munkahelyén is felmond. De akkor megintcsak bevillant neki az érzés, hogy mennyire jól érzi magát a társaságában, ezért már-már azt fontolgatta, hogy belemegy akár ebbe a bizonytalan kapcsolatba is, legfeljebb majd válaszút elé állítja Johnt. Aztán eljutott arra a pontra, hogy fogalma sincs, mit kellene most csinálnia, hogyan kezelje az egész helyzetet, de egyben biztos volt: erről mindenképpen beszélniük kell. Felkapta a szék támlájára dobott pulóverét, és mint aki szellemet látott, megsemmisült arccal lépkedett a szomszéd szoba irányába.

– Na végre, már azt hittem, kipakolta az egész ruhásszekrényt! Nézze, itt még találtam további térképeket is a fenti területről!

Vinca nem szólt egy szót sem, csak ugyanazzal a halálra vált tekintettel, leült némán az ágy szélére. John ekkor vette észre, hogy valami nagyon nincs rendben, így kérdően meredt rá.

– Az előbb rajtam kereste a felesége.

John kézbe vette saját mobilját, majd ekkor látta meg a nem fogadott hívást.

– Jaa, igen, a program! Erről beszéltem. Na, jöjjön, megmutatom, hol tudja kinyomni, ha nem akarja látni a bejövő hívásaimat. Felvenni egyébként sem tudja magától, csak akkor, ha én már fogadtam a saját készülékemen, akkor be tud kapcsolódni utána a mobiljáról.

– Házas? – kérdezte elhűlt hangon Vinca.

– Jahh, nem, csak voltam – válaszolta közömbösen John. Majd ránézve a lányra, hirtelen leesett neki, hogy mindez most hogy csapódhatott le benne.

– Talán mondanom kellett volna.

– Talán – ismételte gépiesen Vinca.

Bár Vinca lelke ekkor hirtelen valamelyest megkönnyebbült, látta rajta John, hogy ezt nagyon elszúrta, és bár eszébe sem jutott idáig ezt a számára lényegtelen részletet megemlíteni, úgy gondolta, valahogy mégiscsak kellett volna róla mesélnie. Ezért most gyorsan igyekezett bepótolni.

– Sajnálom... De teljesen el voltam már szokva attól, hogy az életem ilyen jellegű részleteiről beszámoljak bárkinek is – nézett sajnálkozva Vincára. – Nincs semmi jelentősége, a kettőnk dolgát pedig végképp nem befolyásolja, rendkívül régi történet, mindössze két és fél évet voltunk együtt, ebből kettőt töltöttünk házasságban.

– És mi történt? – mutatott őszinte érdeklődést Vinca. Majd hirtelen átgondolta a dolgot és kicsit megilletődve folytatta. – Elnézést. Ez a része lehet, hogy nem tartozik rám.

– Nyugodjon meg, kérdezzen bátran, bármit, ami esetleg érdekli, de számomra tényleg teljesen érdektelen már a dolog. És hogy mi lett a vége? – kacagta el magát John. – Ha elmondom, kivel állt össze, akkor egyből meg fogja érteni.

– Elhagyta magát? – kérdezett vissza őszinte sajnálattal Vinca.

– Igen – válaszolgatott készségesen John, majd a közismert név említése után Vinca döbbenettel kérdezett vissza.

– A színész??

– Igen, ő. Így már gondolom, érti.

– Hát, nem egészen. Dehát miért?

– Vinca. Annak az embernek egyetlen évi bevétele annyi, mint nekünk együtt, egy életen keresztül nem lesz soha akkora vagyonunk.

– Abban biztos vagyok, de minden esetre akkor sem értem.

John elmosolyodott Vinca naivságán, és valahol örömmel töltötte el, hogy számára egyáltalán nem evidens, hogy az ember lánya könnyebben csapódjon oda egy lényegesen tehetősebb vagy sikeresebb személyhez, kínálkozó lehetőség esetén, akár felrúgva egy házasságot is. Vinca pedig tényleg sajnálta, noha ezzel a felállással ő voltaképpen jól járt.

– Hát, tényleg sajnálom.

– Á, ne sajnálja, egyrészt tényleg nagyon régi történet, másrészt nem illettünk össze. Ő a belvárosba szeretett volna költözni, vagy legalábbis valami puccos, modern lakásba, én meg sokkal inkább a természet közelébe. Bár a végén már hajlottam volna kompromisszumra, de még így sem igazán sikerült megegyezni. Ő így aztán megkapta, amire vágyott. És én is.

– Ó, milyen ismerős szituáció… És tartják még a kapcsolatot?

– Nem, nem igazán. Sőt, lényegében egyáltalán nem, ezért nem is tudom, hogy most mivel kapcsolatban kereshetett. Egyedül ahhoz ragaszkodtam, hogy jó viszonyban váljunk el. Inkább lemondtam mindenről, nem voltam hajlandó hosszas anyagi huzavonába belemenni. De mindjárt vissza is hívom, hogy miért keresett. Miután felveszi, majd megjelenik az ön kijelzőjén is egy kapcsolódó gomb, nyugodtan hallgathatja, ha érdekli, de felőlem bele is kapcsolódhat, kiválaszthatja, hogy legyen-e mikrofonhang az ön készülékéről.

– Nem, dehogyis. Nem zavarom, intézze csak nyugodtan. Mindjárt jövök, áthozom a töltőmet – surrant el diszkréten Vinca, a telefonját pedig otthagyta John asztalán.

Jó tíz perc múlva ment vissza Vinca a nagyobb lakrészbe, kishíján a töltőt is otthagyta a saját szobájában. Óvatosan nyitott be az ajtón, amikor John még szemmel láthatóan telefonbeszélgetése utolsó mondatait intézte. Mikor meglátta, hogy még mindig telefonál, illedelmesen vissza akarta csukni az ajtót, de a férfi vidám gesztusokkal intve jelezte, hogy jöjjön csak befelé bátran, úgyis mindjárt végez.

– Rendben van, Mel! És köszi szépen, hogy jelezted, intézem a továbbiakat. Vigyázzatok magatokra, további minden jót nektek! – azzal jókedvűen letette a telefont.

Vinca kicsit zavartan nézett, mert valóban nem akarta megzavarni a beszélgetést. Azóta már ő is megnyugodott, érezte, hogy vele kapcsolatban alaptalanok voltak az aggodalmai, egy kicsit túlgondolta az egyébként valóban félreérthető helyzetet.

– Nos – kezdte kissé gondterhelten John –, Melissa, tudja, ő a volt feleségem, azért hívott, mert megkereste ma valaki, aki voltaképpen engem keresett volna. Minden bizonnyal azért nála, mert a hivatalos lakcímem még mindig oda van bejelentve. Tudja, említettem, hogy ráhagytam a közös lakást, bár tulajdonképpen ő sem ott él, és általában kiadják albérletbe, csak ma éppen ott tartózkodott, ha jól értettem, pont átalakítják, aztán az is lehet, hogy majd eladja, de ez most nem is érdekes, lényeg hogy éppen ott volt, amikor nemrég beállított két fickó, akik rólam érdeklődtek. Ő szerencsére elhajtotta őket annyival, hogy már régen nem lakok ott, ami nyilván igaz is, az új címemet pedig nem adta meg nekik, de valójában nem is tudja. Csak az én lakhelyem hivatalosan nem rendelkezik lakhatással, ezért a bejelentett címem az maradt. Valahogy el lehetne intézni egyébként, át kell minősíteni, de bevallom, nem is foglalkoztam még vele. De talán most jobb is… Az egyébként nem derült ki, hogy mit akartak az emberek, azt nem mondták meg neki, személyesen velem szerettek volna találkozni. A nevüket nem kérdezte meg, és annyira nem faggattam ki, de amennyit elmondott a kinézetükről… akár Marie személyleírásával is egyezhetett... Mindenesetre ők is ketten voltak.

– Te jó ég… – hűlt el Vinca. Azt hiszem, mégiscsak meg kellene szabadulnunk minél előbb azoktól a papíroktól!

– Vinca, ez most már késő. Egyébként pedig ne aggódjon. Ezek szerint itt már nem keresnek minket, legalábbis egyelőre. A lakhelyemet pedig… biztosan nem fogják tudni megtalálni. 

Vinca próbálta elképzelni, hogy milyen helyen lakhat John, amihez még hivatalos lakhatási engedély sem tartozik. Talán valami kis lepusztult bodega, elvégre a lakását a feleségére hagyta. De inkább nem találgatott tovább, enélkül is volt éppen elég megfejteni valója. Ekkor váratlanul ismét megszólalt John telefonja, mellette csipogott kettőt Vinca készüléke is. Rápillantva máris meglátta a nevet: Bobby King. John sietve vette fel a telefont.

– Szevasz, Bob! Mi újság? … Igen, tényleg köszönünk mindent, jól van, most is itt heverészik mellettem, tökéletes az étvágya. … Komolyan? Na, várj csak, mindjárt kihangosítalak, itt van mellettem Vinca is – azzal megnyomta készülékén a gombot, majd az asztalra tette a telefont, ahol mindketten jól hallhatták.

– Oké, rendben! Sziasztok akkor – hallatszott Bob hangja a vonal túlsó végén.

– Szia, Bobby – kapcsolódott így be Vinca is a beszélgetésbe.

– Szóval Katie megnézte a hegyet, amit mondtatok. Mindössze egy régi térképen találtunk róla külön említést, itt Mandragóra-hegyként szerepel.

– Milyen meglepő… – nyugtázta kissé cinikusan keserű hangon Vinca, aki úgy érezte, valakik szó szerint megpróbálták kisajátítani a hegytetőt.

– Ezenkívül, többször rákerestünk a hotel nevére, de semmi. Viszont: ezen a néven létezik valami társaság.

– És kik azok? Vagy milyen szervezés ez? – kérdezett bele John.

– Háát… Ez viszont jó kérdés. Információt erről sem találtam, az internet semmi nyomra nem vezetett, de bizonyos belső körökből azt sikerült kihámozni, hogy meglehetősen befolyásos, fontos pozíciót betöltő, és nem utolsósorban, tehetős emberek a tagjai. Kissé úgy érzem, olyan ez az egész, mint a szabadkőművesek. Mindenki hallott már róla, beszélnek róla, valami észrevehetően létezik, de a valóságban még soha, senki nem találkozott velük, vagy legalábbis úgy, hogy tudná róluk. Hogy ez összefügg azzal a rezidenciával vagy sem, ezt már sajnos végképp nem sikerült kiderítenem. Mindenesetre vigyázzatok nagyon magatokra! Valószínűleg elég komoly dolgok húzódhatnak a háttérben.

Megköszönték szépen Bobnak a szerzett információkat, majd elköszöntek, és mégnagyobb töprengésbe kezdtek. John az iratkupacokat már szándékosan nem is említette a telefonban, bár elég nagy késztetést érzett rá, de nem akarta öreg barátját is bajba sodorni.

– Na, most aztán fel van adva lecke – tűnődött el félhangosan Vinca.

– Fel… – erősítette meg John, majd komolyan gondterhelt arccal, szép komótosan kinyitotta a borosüveget. A szobában volt egy picike bárpultszerű kialakítás, onnan levett két borospoharat, majd töltött, és Vincának nyújtotta az egyiket.

– Egészségére! Kicsit kellemesebb pillanatokra tartogattam, de úgy érzem, most ránk fog férni.

 

Éjfél körül még mindig a papírok között válogattak, mikor Vincának eszébe jutott valami.

– Még rá sem néztünk igazán arra a webcímre, tudja, ami a rezidenciához tartozik!

– Sajnos nincs hozzá jelszavunk. Pedig direkt figyeltem a papírok között, de egyelőre semmi ezzel kapcsolatosat nem sikerült találnom.

– Nem baj, azért ránézhetünk, hogy legalább kihez tartozik – folytatta Vinca. Van egy honlap, fejből nem tudom a címét, de azon le lehet kérni, hogy melyik doméncím kinek a tulajdona, kihez van bejegyezve, illetve ki üzemelteti. Máris rákeresek.

Vincának igaza volt. Viszonylag hamar megtalálta az online lekérdező rendszert, így villám gyorsan pötyögte befelé a korábban megtalált webcímet.

– Itt is van, nézze! – fordította izgatottan telefonja képernyőjét John felé. Nézzük a részleteket! – azzal elkezdte áttekinteni az egyes lehetőségeket.

– “A webcím használatban van…” – olvasta. Igen, ezt tudjuk… “Fordulónap: június 15-e”, ez most nekünk nem érdekes… szolgáltató, tárhely üzemeltető… Ezek nekünk nem kellenek… Na és itt van! Figyelje csak! “Domain név tulajdonosa…” Oda nézzen! – kiáltott fel izgatottan Vinca az ismerős név láttán. Aki pedig nem volt más, mint a saját vállalatuk igazgatója, Mr Taylor.

Elhűlten néztek mindketten, innentől már teljesen egyértelmű volt, hogy az igazgató, sőt, minden jel szerint az egész vállalat is nyakig benne van a dologban. Aztán egyszercsak bekattant Vincának, hogy a délutáni meghitt pillanatokban próbálta ugyan keresni őt az igazgató, de az alkalmatlan helyzetben nem vették fel a telefont, utána pedig annyira felpörögtek az események, hogy teljesen meg is feledkezett róla.

– Francba! Nem hívtam vissza Taylort!! – azzal ösztönösen nyomkodni kezdte készülékét.

– Tényleg, pedig engem is próbált keresni, de utána el is felejtettem – gondolt vissza jólesően ama pillanatokra John. Majd meglátta, hogy mire készül éppen a lány, és gyorsan elkapta a kezét a telefontól.

– Hagyja, most már semmiképpen ne hívja vissza!

– De nem kockáztathatom az állásomat!

– De Vinca! Éjfél múlt már. Majd holnap reggel visszahívja. Különben is… Mit mondana neki… ezek után?

– Fogalmam sincs… Egyelőre azt sem tudom, miért keresett.

– Jól van, reggel meglátjuk majd. De azért a felfedezéseinket semmiképpen se említse meg neki!

– Csak nem gondolja?! Viszont… Az állásom miatt egyre inkább aggódok. Ha innen kirúgnak, komoly bajban leszek az albérlettel – mondta keserűen, emlékeztetve magát a jelenlegi, igen tisztes fizetésére.

– Amennyiben ez megnyugtatja, ha mi repülünk, akkor én sem tudom, miből fizetem a rezsimet.

Nem, a tényállás cseppet sem nyugtatta meg Vincát, talán csak az, hogy ezek szerint legalább közművek lehetnek John lakcím nélküli otthonában.

Éjfél után még mindig a papírokat lapozgatták, amikor már John állította le az akciót, javasolva, inkább aludjanak, mert érdemlegeset úgysem fognak tudni aznap felfedezni.

– Van kedve itt aludni? – hozakodott elő végül John a kérdéssel, aki akkor már végképp nem tudta, a történtek után mennyit engedhet meg magának.

– Rendben – zárta rövidre Vinca, akinek tulajdonképpen már átkecmeregni sem volt energiája a másik szobába. Hamar el is nyomta az álom, az sem zavarta, hogy úgy, ahogy volt, a még délután felvett ruhájában feküdt le. 

 

Hajnalban arra eszmélt, hogy John szorosan mellé bújt, átölelte, majd megsimogatta, a fülébe súgva, hogy “szeretem”. A következő kép, hogy már reggeledik, még mindig ugyanúgy összebújva fekszenek, majd John ezt súgja neki: “szeretlek”. Kicsit csodálkozott, majd egyszercsak valami meleg, talán nedves valamit érzett a karján. Ekkor végignézett magán, majd egyre inkább úgy érezte, hogy bántja a szemét valami éles fény. Lenézett, majd döbbenten értette meg az érzés okát.

– Suzy! Nem szabad! Éhes vagy, kutyus?

Suzy ugyanis éppen az ágyról lelógó karját nyalogatta, és feltehetően már unta magát a reggeli világosságban, játszani szeretett volna egy kicsit Vincával. A jelenetre aztán John is ébredezni kezdett mellette. Vinca felült, majd meglepetten konstatálta, hogy talpig felöltözve fekszik az ágy másik felén, ugyanúgy, ahogy este elaludt. Majd értetlenül nézett Johnra, aki hasonló állapotban dörzsölgette csipáit, és nem úgy tűnt, mintha fél perccel korábban még mondjuk nem ugyanott, ugyanúgy lett volna.

– Valami gond van? – próbálta megérteni Vinca furcsa méregetését.

– Ja, semmi… Csak magával álmodtam – mondta lassan rendezve saját gondolatait.

– Nocsak! És legalább már összetegeződtünk az álmában? – kérdezte John komisz mosollyal kacsintva a lányra.

Vinca ettől viszont totálisan zavarba jött és elpirult. Inkább nem is válaszolt rá semmit.

Reggelizni indulva, a recepciós pultnál ülő fiatal férfi ahogy kiszúrta őket, nagy fellendüléssel szólt oda nekik, láthatóan már jóideje várhatta, hogy megjelenjenek.

– Minor kisasszony! Legyen szíves kicsit idefáradni, kérem!

Meglepetten mentek oda hozzá, aki egy üzenetet kellett, hogy átadjon Vinca részére.

– Mr. Taylor kereste telefonon, azt mondta, nem érte el délután önöket és vissza sem hívták, így azt üzeni, hogy mielőbb menjenek be hozzá.

– Most? – néztek össze. Hiszen tudta jól az igazgató is, hogy elutaztak.

Megköszönték az átadott információt, majd mentek tovább az étkező helyiségbe reggelizni, ahol szombat reggelre már mégtöbb új vendég gyűlt össze. Vinca beszélgetni szeretett volna a hogyantovábbról, de már lassan semmit nem mert nyilvános helyen, hangosan megvitatni.

– Fenébe, még mindig nem hívtuk vissza az igazgatót – tudatosította magukban, hogy ez ismét el lett felejtve.

– Nyugodjon meg, ahogy visszamegyünk a szobába, ez lesz az első. De amúgy miért akarta, hogy azonnal bemenjünk? Mit gondol, rájött esetleg valamire…?

– Fogalmam sincs – tűnődött el Vinca. De cseppet sem nyugtatott meg ez az üzenet.

Igyekeztek rövidre zárni az étkezést, Vinca aggodalmasan haladt felfelé az emeletre. Alig léptek be John szobájába, valami éles hangra kapták fel a fejüket. John rögtön rájött:

– A riasztó! – azzal kiszaladt az erkélyre, ahonnan éppen rálátva a kocsira látta, hogy még mindig villogott a fényszórója. Azonnal bement a slusszkulcsért, mielőtt még felveri a zaj az egész épületet, majd leállította a riasztót. Körbenézve viszont senkit nem látott az autó közelében. A parkolóban mindössze egy család tartózkodott, az apuka éppen akkor nyitotta ki az ajtót a gyerekeknek, de igen messze is volt a Mitsubishitől, nem úgy tűnt, mintha bármi közük lett volna az esethez. Azért John ennyivel nem nyugodott meg, így lerohant a parkolóba megnézni az autót, körbejárta, kicsit átnézte, de nem talált rajta semmi rendelleneset. Visszaérve az emeletre Vinca próbálta megnyugtatni:

– Talán csak a néha feltámadó szél indította be a riasztót.

– Nem valószínű, de bízzunk benne, hogy tényleg semmi…

– Akkor talán egy kóbor macska lehetett az – találgatta Vinca, igyekezve megnyugtatni Johnt, de valójában leginkább saját magát, remélve, hogy most már semmilyen atrocitás nem érheti őket.

– Ne felejtsük el visszahívni akkor Mr. Taylort.

– Óhh, köszönöm, valóban. De mit mondjak neki…? Ezek után…

– Ami a telefont illeti, mondja azt, hogy nem tudta felvenni. Mondjuk éppen mászott. Utána meg nem volt térerő, vagy valami hasonló.

– Hát, jó. És ha valóban be akar hívni ma…?

– Csak mondja meg neki, hogy ma még nem tudunk bemenni. Talán majd hétfőn. Vagy inkább kedden. Elvileg keddig különben is itt lennénk még, nem is értem.

Vinca nagyon savanyú képet vágott. A kialakult, cseppet sem veszélytelen helyzet is zaklatta, az igazgatót sem értette, hogy vajon mi lehet ilyen sürgős neki, másfelől pedig az is nagyon bántotta, hogy nem akart még hazamenni. Félt tőle, hogy ha innen elmennek, akkor ismét félbeszakad minden, megint a szürke hétköznapok követik egymást, Johnnal pedig… talán ismét úgy dolgoznak majd egymás mellett, mint két idegen, vagy legalábbis egymástól független munkatárs. Már amennyiben még megvan egyáltalán az állása. És ez a gondolat nagyon elkeserítette. Amit hamarosan John is észrevett rajta, így rá is kérdezett.

– Mi baj van…?

– Semmi. Csak nem szeretnék hazamenni. Nem szeretném, hogy minden véget érjen…

Nem szólt semmit, de úgy érezte, érti, mire gondol a lány. Megnyugtatólag megfogta a kezét, majd végül ennyit fűzött hozzá:

– Nem lesz semmi baj.

Vinca lassan csak nekilátott annak a telefonálásnak, amit már a háta közepére sem kívánt. A készülék sokáig kicsöngött, mire Taylor felvette.

– Hallo, Vinca? Na végre! Már azt hittem, sosem érem el magát! Mégis hol az ördögben volt idáig?!

Vinca óvatosan benyomta a kihangosító gombot, majd szemével intve jelezte Johnnak, hogy csendben figyeljen, mert beszélgetésben van már.

– Bocsánat, csak tegnap nem tudtam felvenni, tele volt a kezem – hirtelenjében nem tudott jobbat kitalálni, de ennek hallatán viszont John alig tudta visszafogni magát, hogy fel ne röhögjön –, utána meg… sokáig nem volt térerőm, késő éjjel meg már nem akartam zavarni – vágta ki végül magát.

– A keze?? Mégis mivel?

– Hát, őőő…

– Jó, mindegy is, inkább az érdekelne, hogy haladnak, mivel múlatják ott az időt?

– Ó, köszönjük az érdeklődést, igazán remekül megy minden… Találtam még néhány további növény-ritkaságot, de ne aggódjon, mindent alaposan lejegyzeteltem, jövő héten viszem a beszámolókat – improvizált, noha többnyire igaz is volt, amiket mondott.

– Nos, éppen ez az, nagyon jó lenne, ha ma már be tudnának fáradni a munkahelyükre! Itt már mindenki magukat keresi, halmokban áll a munka, maguk meg nyaralgatnak.

– De hiszen a terepre jöttünk kiszállni, az ön utasítására!

– Igen, tudom. De addig itt ki végzi el a munkát?! – kezdett idegeskedni Taylor. – És különben is, most hol is vannak pontosan? Meg egyáltalán, Mr. Hedera ott van magával?

Vinca kérdőn nézett társára, aki határozottan bólintott neki, így kis habozással rávágta a telefonhoz hajolva:

– Igen, persze, itt van ő is. Éppen… Egy fát nézeget. Adjam esetleg?

– Adja, kérem! – vágta rá türelmetlenül az igazgató.

Vinca igykezett úgy tenni, mint aki kicsit távolabbra szól át Johnnak, aki persze vette a lapot, így csak pár másodperc szünet után szólt bele a telefonba.

– Üdvözlöm, Mr. Taylor. Segíthetek valamiben? Utólag láttam meg, hogy keresett, csak tegnap olyan későn értünk vissza a terepről, már meg sem néztem este a telefonom – füllentett ügyesen. – Éppen kint vagyunk az erdőben, ahol nagyon gyenge a térerő, ha esetleg megszakadna a vonal, akkor ez lesz az oka…

– Ja, most is ott vannak? Na, jó… Akkor ezek szerint ma délutánig már be sem érnek a vállalathoz??

– Nem, az biztosan nem fog menni – reagálta le, látszólag sajnálkozva John.

– Jó, holnap vasárnap, akkor meg ne is jöjjenek, viszont hétfőre mindenképpen várom mag…

De a mondatot már nem fejezhette be, mert John egy gyors mozdulattal megszakította a hívást. Vinca aggályosan nézett rá, mire ő vigyorogva szólalt meg:

– Én mondtam neki, hogy bármikor megszakadhat a vonal!

Ezen legalább Vinca is jól szórakozott, noha azt nem tudta, hogy akkor most hogyan tovább.

– És akkor most…? – nézett kérdően Johnra.

– Mindjárt kitaláljuk. Például, mit szólna hozzá, ha itt maradnánk, és ma bepótolnánk azt a tegnapi laza napot? Vagy legalábbis megpróbálnánk… – fűzte hozzá John, immáron bármire felkészülve.

– Rendben van, nekem jó lesz – egyezett bele örömmel Vinca.

– Ezeknek a papíroknak viszont jó lenne találni valami biztonságos helyet addig.

– Betegyük talán a ruhásszekrénybe?

– Nem, annál valami biztosabb helyre kellene rejteni…

John elkezdett alaposabban körbenézni a lakrészben, de a kisméretű lakosztályban nem talált semmi, arra alkalmas helyet. Valami széfre gondolt inkább, de akkor már úgy volt vele, a szállón belül talán már ott sem lenne biztonságban. Legvégül más ötlete támadt.

– Elvisszük a papírokat Bobhoz. Ott garantáltan nem keresné senki, és biztosan tudnak neki szorítani helyet a házban.

Ez végülis jó ötletnek tűnt, így John gyorsan csinált egy fotót a nagyjából összerakott papírokról, és átküldte Kingéknek, hogy mégis milyen mennyiségről lenne szó. Ők persze azonnal, segítőkészen mondtak rá igent, üzenetben meg is beszélték, hogy hamarosan elindulnak, nagyjából egy órán belül, ezúttal kényelmes tempóban odaérnek. A kutyát még le kellett vinni, Vinca is rendezkedett, így addig John levitte a kocsiba a papírokat. Vinca közben a két szoba között ingázott néhány ruhadarabbal meg a telefontöltővel, Suzynak vizet adott, aztán az útra kezdett készülődni. Becsukta az ablakokat a szobákban, aztán éppen kiment, mikor John jött visszafelé, még a folyosón megbeszélték, hogy körülbelül tíz perc, aztán tulajdonképpen indulhatnak is, a kutyát majd leviszik, amikor már a kocsihoz mennek le. Ahogy ezeket így átbeszélték, John még valami pulóver-féléért ment volna vissza a szobájába, mikor ismét hangos riasztózaj verte fel a csendet az ablakuk alatt.

– A francba! – rohant be, egyenesen az ablakhoz. – A büdös… áááá…!

– Mi történt? – szaladt utána Vinca.

Ebben a pillanatban egy narancssárga kisautó húzott el a Pajero mellől, amiből még mindig folyamatosan szólt a riasztó hangja. John elképedve fogta a fejét, egyszerűen nem akarta elhinni, ami történt. Rohanni akart a kocsihoz, de már minek… Végül csak kinyomta a riasztót az ablakból, majd elindultak lefelé a parkolóba. Sajnos beigazolódott legrosszabb balsejtelmük. A terepjáró egyik zárját megfúrták, az éppencsak lepakolt papírkupac pedig nyom nélkül eltűnt a jobb első ülésről.

John teljesen elkeseredett és magát okolta a történtek miatt. Bobbyékat felhívták, hogy az eset után mégse várják őket. Bob persze szóhoz sem jutott a hírek hallatán, és fokozottan kérte barátját, hogy nagyon vigyázzanak magukra.

– Na, akkor ennyit a mai felhőtlen, laza programról – állapította meg keserűen Vinca, aztán ránézve Johnra rájött, hogy jelen helyzetben inkább ő szorul gyámolításra.

John az ágya szélére ült, majd fejét a tenyerébe támasztva, láthatóan gondterhelt volt. Amire persze meg is volt minden oka. Vinca szabályosan megsajnálta őt, de fogalma sem volt, hogyan tudna segíteni. Leguggolva mellé megfogta karját és megsimogatta a hátát.

– Mi van a kocsival? – kérdezte végül.

– Semmi. Nem súlyos. Feltörték a zárat, de szerencsére nem feltűnő. Aki akarja, persze ki tudná nyitni, aki meg nem, az úgyse nyúl hozzá. Lassan ez már a legkisebb bajom. De sajnos semmi nem maradt a papírokról. Még egy átkozott fotót sem készítettem róluk. Illetve csak azt az egyet, amit átküldtem az előbb Bobnak, hogy mekkora hellyel készüljenek. De az tényleg csak egy elnagyolt kép, talán a fölső lapok látszódnak rajta, az semmi.

– Talán még így is több, mint a semmi. Mindenesetre legalább már nagyjából tudjuk, hogy mi van bennük. Vagy legalábbis, rájöttünk bizonyos összefüggésekre. Kétségtelenül kapcsolat van az egyes személyek és helyszínek között.

– Legalább a Smart rendszámát felírtam volna! Még csak az sem jutott hirtelen eszembe – kesergett John.

– Én viszont megjegyeztem. Azt hiszem…

– Tényleg? – derült fel John arca.

– Tényleg – erősítette meg mosolyogva Vinca.

– Hát, jól van. Legalább ennyi megmaradt. Meg, amit meg tudtunk jegyezni – foglalta össze, most már valamelyest bizakodóbb hangulatban. – De tudja mit? Én ígértem egy nyugodt, kellemes napot. Szerintem tegyük félre ezt az egészet, a kocsit majd megnézetem holnap, vagy ha hazamentünk, rosszabb úgyse lesz, ha meg valaki elviszi így… hát már az sem érdekel. Viszont, van itt egy park a szálló mögött, ha jól láttam, még egy tanösvény is kapcsolódik hozzá. Esetleg van kedve egyet sétálni?

– Menjünk! – bólintott rá Vinca örömmel.

Már késő délután volt, mire visszaértek a szállóra. Gyors rutinellenőrzés után megállapították, hogy a kocsihoz vagy bármilyen más, személyes tárgyukhoz azóta nem nyúlt hozzá senki. Úgy döntöttek, hogy bár a papírokat meglovasították, egy rövid, taktikai megbeszélést még folytathatnak a vacsora előtt.

– Megpróbálunk rákeresni a Smartra? – kérdezte Vinca, némi aggállyal, mert nem volt teljesen biztos a megjegyzett rendszám utolsó két betűjében.

– Próbáljuk meg!

Azzal nekiláttak az adatbázisból történő lekérdezésnek, de minden bizonnyal Vinca mégiscsak rossz betűkombinációt memorizálhatott, mert több nekifutás után sem jutottak eredményre.

– Sajnálom. Azt hittem, sikerül, csak mire alkalmam volt felírni, már nem voltam benne biztos.

– Ne bánkódjon, ez már részletkérdés, valahogy majd csak kiderítjük, ha mégegyszer felbukkanna az a kocsi. Ha pedig nem… hát akkor már szinte mindegy is.

– Igaz is. Tulajdonképpen mit fogunk most csinálni? Úgy értem, a kiderített információkkal… És Taylor? Mit mondjunk neki? Valójában, ha a kezünkben lennének a papírok, még akkor sem állhatnánk elé szembesíteni, azon kívül, hogy kiröhögne minket, az állásunk ugrana, biztosan nem hatná meg az álláspontunk a kivételes növényritkaságokról… Sőt… Ha tényleg benne van, talán még bajba is kerülnénk miatta.

– Nos, ezt tényleg nem zárhatjuk ki – tűnődött el John. És őszintén szólva, jelen pillanatban még fogalmam sincs, mit fogunk kezdeni mindezzel. De valamit kitalálunk. Megígérem!

Vincát ez az ígéret voltaképpen megnyugtatta. Bár jelen pillanatban minden szempontból vesztésre álltak, tudta: ha John valamit megígér, akkor az tényleg úgy is lesz. Ugyan még nem tudta, hogyan, de önmagában a tudat már megnyugvással töltötte el.

– Jól van, akkor egyelőre kivárunk és gondolkodunk, jól értettem? – kérdezett rá a biztonság kedvéért Vinca.

– Igen. Pillanatnyilag nincs jobb javaslatom. Jövő héten visszamegyünk dolgozni. És, bár nem lesz egyszerű, de igyekszünk úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és nem tudnánk semmiről. Legalább addig, amíg teljesen felvértezzük magunkat.

– Mire gondol pontosan?

– Nekem nagyon sok adat még a benti számítógépen van. Azokat, ha törik, ha szakad, le szeretném menteni. Önmagában nem annyira érdekesek, részben saját feljegyzéseim, amiket… amennyiben ugrana az állásunk sem szeretnék elveszíteni.

Vinca erre egyetértően bólogatott.

– Másfelől – folytatta John –, van ott jónéhány szerződés, nyilatkozat, tudja, a szokásos dolgok, amiket eddig intéztünk a vállalat részére.

– Igen, persze.

– Nos… önmagukban szintén semmitmondó papírok, viszont ebből az új megközelítésből… akár még szerepük is lehet. Így megpróbálnám azokat is lementeni a vállalati adatbázisból… Nem tudom, sikerül-e, de egy próbát megér.

– Ebben teljesen igaza van – tűnődött el Vinca. – Rendben, akkor ennek tükrében lenyeljük a békát, és akkor jövő héten mosolyogva kezdjük a munkát. Jobbat nem tehetünk – foglalta össze Vinca, belátva a praktikusnak tűnő taktikát.

– Viszont, Vinca… – nézett rá John komoly tekintettel. – Figyeljen rám. Ha visszamegyünk a vállalathoz… Kénytelenek leszünk úgy tenni, mintha… közöttünk semmi nem történt volna. Sajnálom, nem örülök neki, sőt, és nagyon kérem, ne gondolja, hogy ez nekem így jó, vagy ezzel lezártnak tekintem a dolgot… Viszont jelenleg ez a saját érdekünk. Ugyanis Taylor elvileg még nem tud semmit. Remélhetőleg. És nagyon nem szeretném, ha lépéselőnyhöz jutna azáltal, hogy rájönne, mi együtt összeszövetkeztünk, és teljes erőbedobással próbáljuk közösen leleplezni, ami a háttérben folyik. Vagy legalábbis, jelen fázisban felgöngyölíteni az ehhez vezető szálakat. Sajnálom, tényleg. Mindössze annyit szeretnék, ha egyelőre nem fogna gyanút. Ezt így meg tudja érteni…? – nézett rá továbbra is kérő tekintettel.

Vincát persze nem dobta fel ez a fejlemény, mivel tartott tőle, ha visszamennek, ennyivel félbe is szakad, ami jóformán még el sem kezdődhetett. Logikailag viszont egyet kellett értenie Johnnal, sőt, gyakorlati értelemben még ő maga is okos lépésnek találta.

– Rendben van, megértettem – mondta végül egyetértően Vinca, noha a lelkesedés azért hiányzott hangjából.

– Köszönöm – nézett rá szeretettel John, miközben megfogta a lány kezét, és egy csókot nyomott rá.

– És tulajdonképpen, meddig is maradunk akkor? Hétfőn tényleg be kéne már mennünk…?

– Nos… Azt már sajnos nem hallhattuk, mert ott megszakadt a vonal – kacsintott rá John –, így ha van kedve, felőlem kedd reggelig is maradhatunk, legfeljebb aznap délután még beugrunk az irodába, legalább felmérni a terepet.

– Rendben, addig van még egy kis időnk… – jegyezte meg Vinca, sokat sejtető tűnődéssel kísért örömmel az arcán. – Egyébként lenne még dolga? Úgy értem, fent, a terepen.

– Nem, részemről már végeztem. Csak két-három napnyi munkám lett volna eredetileg is, azokat sikerült befejeznem.

Vinca elmosolyodott, és inkább nem kérdezett rá, hogy akkor tulajdonképpen miért is jöttek egy teljes hétre, mert úgy egyébként a helyszínen ő sem tervezett többet három napnyi munkánál.