2. fejezet: A találkozás

2 hónappal korábban.

Nyűgös, borongós reggel volt, éppen csak nem esett az eső, de a madarak lelkesen csicseregtek. Kinézett az ablakon. A szürkeség ellenére már helyenként látni lehetett egy kis zöldet is: az épületek között meghúzódó parányi tereken egyre élénkebben nőtt a fű, és néhány fán is megjelentek az első rügyek. Unottan pillantgatott kifelé az emeleti ablakon, próbálta eldönteni, hogy szüksége lesz-e ma esernyőre, és hogy ennek tükrében milyen lábbelit, hozzá milyen jellegű öltözéket válasszon. Szíve szerint ebben a hűvös, borús időben egy kényelmes melegítőt húzott volna fel egy vízálló túracipővel, de mégiscsak új munkahely, illik jó benyomást kelteni, ezért magára erőltetett egy valamelyest nőiesebb hosszúnadrágot, egy elegánsnak mondható, kicsit emelt sarkú bőrcsizmával. Végülis, ezzel akkor sem tévedhet nagyot, ha napközben ismét rázendítene az eső. 

Étvágytalanul válogatott a konyhában valami reggeliféle után kutatva, de végül nem kínozta vele tovább magát, ezért egy bögre kapucsínó mellé csak egy kis gyümölcsöt fogyasztott. A kávé legalább valamelyest feldobta, ellensúlyozva a nem éppen szívderítő időjárás búskomor hangulatát. Gyors fogmosás után már szaporán készülődött, semmiképpen sem szeretett volna késve érkezni az első napon. Felkapta a gondosan összekészített mappákat és már viharzott is lefelé az emeleti lépcsőházban. A ház előtt ácsorgó kis sportkocsiba lendületből dobta be a táskát és iratokat.

Szerencsére jól lehetett haladni. Kivételesen egyetlen terelés vagy koccanás sem lassította a forgalmat, a tervezett idő előtt kényelmesen érkezett a megadott címre. Az irodaház előtt tábla jelezte a saját parkolót, így egyenesen oda fordult be. Nem volt túl nagy, viszont a férőhelyek többségén már álltak. A kis autóval szerencsére nem jelentett kihívást parkolót találni, ennek ellenére szerette, ha olyan helyet választhat, ahol később garantáltan nem tudnak a nyakára állni. Ilyen megfontolással válogatta a felfestett területeket, majd bosszúsan vette tudomásul, hogy a szimpatikusnak talált parkolóhely szomszédságában egy szélesebb terepjáró terpeszkedik. Beállt a Pajero mellé, de flegmán konstatálta, hogy egy kis rossz szándékkal, egy hevesebb ajtónyitással már akár meg is karcolná az oldalát. Persze esze ágában sem volt lezúzni a kis kupét, csak rosszul viselte, ha bárki belelóg az életterébe. Viszont a választottnál már csak hátrányosabb, illetve bejárattól lényegesen nehezebben megközelíthető szabad helyek álltak rendelkezésre, így elfogadta a helyzetet.

A főkapun belépve mobiltelefonján az órájára tekintett: több, mint negyed órával korábban érkezett a megbeszélt időpontra. A portán egy kis útbaigazítást kért, majd felment az első emeletre, és az utasításnak megfelelően helyet foglalt a folyosón található fotelban. Az aktakupacot hóna alatt szorongatva nézett körbe, de az üres folyosón nem talált semmi érdemlegeset, majd szeme megakadt az ablak előtt álló cserepes növényeken. Fikusz, karácsonyi kaktusz, asparagus… Hát, ezeknek sem volt túl sok fantáziája – gondolta –, a szokásos lakótelepi virágokat sorakoztatták fel, viszont az jobban zavarta, hogy csont száraz volt valamennyinek a földje. Kicsit közelebbről szemügyre vette őket, és már éppen azon gondolkodott, hogy talán meg kellene locsolni, de mégiscsak idegen helyen van, mikor váratlanul egy hang szólalt meg mögötte.

– Elnézést, hölgyem! Az igazgató úr vár, nem tudja véletlenül, be lehet már hozzá menni?

Zavarodottan fordult hátra, egy magas, kicsit – de legalábbis a modern stílű helyhez mérten – egyszerű megjelenésű, bőven középkorú, borostás férfival találta szemben magát. Az öltözéke alapján előbb gondolta volna karbantartónak vagy valamilyen fizikai munkásnak, mint az elegáns irodaházba hivatalos ügyben érkező személynek. Pár másodperces helyzetfelmérés után kissé felháborodott hangon válaszolt az alaknak:

– Nem tudom, én is ide várok, elvileg fél tízre. Még nem szóltak ki…

– Bocsánat, azt hittem, ön is itt dolgozik – mentegetőzött a férfi.

– Hát, azt majd hamarosan meglátjuk…

De tovább nem folytathatták ezt az enyhén kelletlenre sikeredett, rögtönzött diskurzust, mert az ajtó abban a pillanatban kinyílt, és egy fiatal, rövid szőke hajú, miniszoknyás kis hölgy libbent ki rajta. Habár öltözéke nem volt kifejezetten kihívó, mégis látszott rajta, hogy tökéletes manikűrje és sminkje rendszeres, profi kezek munkája.

– Kérem, fáradjanak be! Mr. Taylor már várja önöket a belső irodában.

A két vendég egy pillanatra zavartan egymásra nézett, láthatóan mindketten meglepődtek a helyzeten, mert egyikőjük sem tudott róla, hogy nem egyedül érkeznek a megbeszélésre. Talán a felkínált állás, a próbaidő lejárta után a jobbikat illeti majd meg? Személyesen már mind a ketten beszéltek külön-külön az igazgatóval, de ott ez nem került szóba, mindketten úgy érezték, a korábbi egyeztetések szerint fix pozícióra érkeznek, a határozott időre szóló munkaszerződés aláírása mindössze egy fél perces papírmunka lesz. Ezért aztán feszült izgalommal teli másodpercek következtek, mielőtt az igazgató belekezdhetett volna a megbeszélés érdemi részébe.

– Köszönöm, hogy ide fáradtak! Mint korábban vázoltuk, cégünk nagyon komoly tervek megvalósításába kezd, és ehhez mindkettőjük szakértelmére szükségünk lesz. Kérem, ismerjék meg egymást, mert többé-kevésbé együtt fognak dolgozni, vagy legalábbis a cél közös lesz mindannyiunk számára. Ehhez pedig elengedhetetlen lesz a folyamatos kommunikáció és együttműködés önök között.

Ez a felállás máris új megvilágításba helyezte az iménti találkozást, Vinca már kicsit szégyellte is magát, amiért egyből az ellenséget látta a mellette álló úrban. Nagy cégről, komoly projektről volt szó, ezt eddig is tudhatta, ugyan már miért ne dolgozhatna rajta egyszerre több ember is. Máris szívesebben nyújtott kezet neki, hiszen esze ágában nem volt az első munkanapját negatív benyomással indítani.

– Vinca Minor – nyújtotta az ember felé finom kis kezét. Az látható figyelemmel hallgatta a nevet, majd közvetlenül utána szintén bemutatkozott:

– John Hedera. Vinca, mint a kis meténg? – mosolygott barátságosan az ember. Vinca ki nem állhatta, ha bármilyen formában gúnyolódnak rajta, a nevére különösen kényes volt, ezért csípőből lőtte vissza kissé erélyes válaszát:

– Hedera, mint a borostyán? – és hangjában némi gúny érződött, pedig partnere közel nem ilyen éllel szánta a megjegyzést. Talán még egy burkolt bókot is elsütött volna, de mivel érezte, hogy ezt kár volt, mert nem éppen úgy talált be, ahogy szánta, ezért rövidre zárta a témát, a nő kérdésére pedig csak helyeslően bólintott.

Az igazgató ragyogó szemmel taglalta elképzeléseit az új építkezésről, amihez feltétlenül szükség volt a szakemberek véleményére is. Nem győzte ecsetelni a cég környezettudatos működését, ezzel is megnyerve a munkatársak bizalmát. A beszámolója egy pontig még érdekfeszítő volt, a két új tag igyekezett figyelmesen végighallgatni, kideríteni saját feladatkörük valódi mibenlétét, de aztán hamar átcsapott az egész egy vontatott, ömlengős, a cég eredményeit villogtató, szinte előre megírt szövegbe, ekkor már alig tudtak a fennkölt beszédre koncentrálni, inkább csak illedelmesen mosolyogva bólintottak egyet-egyet, és igyekeztek megnyugtatni az igazgatót, hogy teljes szakértelmükkel támogatni fogják a most induló projektet.

Mr. Taylor alacsony, köpcös kis emberke volt, halántékánál már erősen kopaszodott, akár egy komikus vásári mutatványosnak is beillhetett volna, ahogy fennhangon szónokolt a magasztos célokról. Komoly egzisztenciáját inkább csak méregdrága öltönye és limitált szériás karórája tette egyértelművé.

A megbeszélés végére már szellemileg lefáradva, de a terjengős beszéd végének annál jobban örülve indultak meg az ajtó felé. Végre, ezen is túl vagyunk! Akkor holnap indulhat az érdemi munka. Mindketten egy-egy saját íróasztalt kaptak, számítógéppel, két egymással szomszédos helyiségben. Tulajdonképpen a terem egy és ugyanaz volt, utólag határolták el némi jelképes térelválasztóval, ami az irodai díszpolc mellett egy szalagfüggöny volt, akár el is húzhatták volna és akkor ismét egy szobát képvisel a két kis iroda. Persze, a mindennapi telefonálás, ügyintézés, iratrendezés során mindenképpen kényelmesebb, ha külön végezhetik a munkájukat, de szükség szerint az egyeztetésre, közös megbeszélésekre is könnyű lehetőség nyílik így.

A befejezést követően, a porta felé haladva John próbált még valami udvariassági beszélgetést kezdeményezni, de a fárasztó fejtágítás után már egyikük sem volt elemében.

– Hát, úgy néz ki, hogy akkor munkatársak leszünk. Örvendek! Ha bármire szüksége lenne, csak jelezze nyugodtan! Esetleg elvihetem valamerre?

Vinca kedvetlenül mosolygott vissza, próbált illedelmes maradni, de ki nem állhatta a felszínes csevejt, azt pedig egyenesen gyűlölte, ha bárki, bármilyen ismerkedési szándékkal próbált felé közeledni. Így aztán lezárta a beszélgetést egy kurta köszönömmel, illetve nemleges válasszal. John udvariasan elköszönt, majd kiviharzott a főbejáraton. Vinca éppen csak odaért a parkolóhoz, mikor még látta a kis Hyundai-a mellett álló sötétzöld terepjáróba bepattanni újdonsült kollégáját.

– Na, jól nézünk ki – gondolta magában. –  Ezzel a terpeszkedő Mitsubishissel dolgozhatok majd együtt…

Még megfordult a fejében, hogy a fekete sportkocsival úgyis beéri az első piros lámpánál, és onnan egy rögtönzött „gyorsulási-párbajjal” kicsit helyreigazítja a dolgokat, de aztán inkább elengedte magában. A kereszteződésben még valóban látta is maga előtt két autóval a zöld terepjárót, de az a másik irányba kanyarodott, így alkalma sem lett volna a hirtelen felmerült versenyre.