10. fejezet: Éjszakák leple alatt

Már jócskán alkonyodott, mikor az utolsó, nagyobb hegyet elérték, melyen a szálláshelynek választott kis faház is emelkedett. Igen jó tempóban haladtak végig, de tudták, hogy sötétedés előtt már így sem érnek vissza. Ennek is örültek, hogy legalább az ismerős területet sikerült elérniük. Felfelé még egy kis szusszanóra is megálltak, éppen azon a helyen, ahol bő egy hónappal ezelőtt egy őz riasztotta meg őket. Ekkorra már Suzy is jócskán elpilledt, Vinca pedig egy jókora kőre huppant le kényelmesen, éppen arra, amelyen korábban John ült, amikor hosszasan néztek egymás szemébe, még az állat felbukkanása előtt. Ezúttal John állt nagyjából arrafelé, mint korábban ő, csak valamelyest közelebb, úgy másfél méternyi távolságra tőle. Vinca rápillantott, mire ugyanazt a meleg szempárt találta nekiszegeződni a szürkületben. Nem szólt semmit, de a tekintetét sem vette el. És John sem. Vincát ismét ugyanaz a jóleső borzongás járta át, és elhatározta, ezúttal kivárja mi lesz a vége, az sem érdekli, ha egy egész vaddisznó csorda csörtet is el mellettük.

Vaddisznók ugyan nem jöttek, de egy távoli lövést ezúttal is hallottak, vélhetően éppen arról a helyről, ahonnan visszafelé tartottak. Ezúttal viszont nem foglalkoztak vele, szinte kizárták maguk körül a külvilágot. Illetve, John alig észrevehetően mosolygott a bajsza alatt, majd nagyon lassan, kimért léptekkel megindult a lány felé, de a tekintetét még ekkor sem vette el. Vinca szíve hatalmasakat dobbant, nem tudta, mire számítson, de most már mindenképpen ki akarta várni, mi fog történni. John ahogy elé ért, lassan odahajolt hozzá, gyengéden átfogta a nyakát és finoman maga felé húzva megcsókolta. Ezúttal viszont Vinca is jelen volt, teljes átéléssel adta át magát a pillanatnak, mintegy bepótolva a hétvégén elszalasztott lehetőséget.

Hosszan elidőztek így kiélvezve egymás közvetlen társaságát, melynek az egyre kényelmetlenebbé váló sziklaormon való ülés kezdett véget vetni, majd egyszercsak beugrott Johnnak is, hogy tulajdonképpen nagy sietségben vannak a szállóhely felé. Felocsúdva, fél kézzel még mindig átkarolva a lányt, simította végig a szakállát:

– Lehet, hogy nem ártott volna megborotválkoznom.

– Nem szükséges – mosolygott rá Vinca –, igazán jól áll magának.

– Nos… hogy kinek mi áll jól, az megint más kérdés… – azzal szépen lassan megindult a félbeszakított út folytatásán.

Vincának kellett még pár másodperc, mire megértette (vagy inkább megérezte), hogy pontosan mire is célozhatott John, noha valójában ezt sem bánta, és a sötétben jókat vigyorgott magában az elhangzottakon.

Már egészen rájuk sötétedett, mikor az utolsó szakaszon botorkáltak felfelé, ami egyenesen a kisházhoz vezetett. Ráadásul naplemente után az idő is egyre hűlt, így fáradtan már nem esett olyan jól a menet.

– Azért egy elemlámpát igazán hozhattunk volna magunkkal – bosszankodott magára Vinca.

– Hoztam.

– Hát akkor…? – tárta szét karját értetlenül.

– A kocsiban hagytam.

Vincából ebben a pillanatban kitört a röhögés, és további bosszankodás helyett inkább elővette mobiltelefonját, hogy annak fényénél találják meg a fák között vezető utat.

Visszaérve a faházhoz mindent ugyanúgy találtak, ahogy kora reggel hagyták. Hullafáradtan igyekeztek minél előbb lefekvéshez elrendezkedni az áthűlt helyiségben. Vinca előhúzott még egy vékonyka túradzsekit is, mert egyre jobban didergett. John puskáját a falnak támasztotta és megitatta Suzyt. A telefonokat, néhány apróságot a fal mellett álló kisasztalra pakolták ki, melyről előtte John lesöpört egy kis koszt, majd közelebb húzta az ágyhoz. Lábnyomok voltak rajta, vélhetően bakancs nyomai. Megesküdött volna rá, hogy egy hónappal ezelőtti látogatásuk alkalmával még nem volt koszos az az asztal.

A reggeli csomagban találtak még néhány szem gyümölcsöt, amit mohón fogyasztottak el. John a korábban házba lepakolt hátizsákból elővett egy üveg félszáraz fehérbort és övéből kihúzva bicskáját, kinyitotta vele, majd a lány felé kínálta.

– Igyon csak, legalább egy kicsit átmelegíti!

Eredetileg a kellemes hangulat fokozására, mondjuk egy jóízű beszélgetéshez, netán a gátlások oldására szánta, de jelen helyzetben annyival is beérte, ha csak az éjszakai vacogásukat enyhíti. Estére tényleg nagyon lehűlt a levegő, amit a kisház is hamar átvett, hajnalra talán még talajmenti fagyra is számítaniuk kellett.

Vinca ekkor tudatosította a helyzetet:

– Itt csak egy ágy van.

– Valóban – erősítette meg John. – De milyen szerencse, hogy aludtunk már közös ágyban! – röhögte el magát, utalva Vinca múlt éjszakai húzására, minthogy az ő ágyán nyomta el az álom, lényegében kitúrva a saját fekhelyéről.

Ezzel a tényállással Vinca sem tudott volna vitatkozni, így aztán elfogadta a helyzetet.

Éjjelre Vinca az összes elhozott ruhadarabját magára vette, miután az a pár korty bor sem mentette meg a folyamatos cidritől. Olyan nagyon nem is kívánta ebben a hidegben, majdhogynem éhgyomorra. Az éjszaka nyugodalmasan telt, ahhoz túlságosan kimerültek voltak, hogy az arra ólálkodó vadállatok hangjaira felkeljenek. Egyedül a hideg miatt ébredtek meg néha, Vinca igyekezett minél kisebbre összekucorodni, és egy kis lopott hő reményében közelebb férkőzni társához. Azért a biztonság kedvéért fagyos kezeit az éjszaka leple alatt átcsúsztatta John pólója alá, amitől máris jobban érezte magát.

Kora hajnalban John kelt fel elsőnek, a hidegben már nagyon nem akaródzott visszafeküdnie, így megpróbált inkább valami ennivaló után nézni. Hűséges társa lelkesen loholt nyomában. Pár perccel később Vinca is felkászálódott, majd miután nem látta őt a házban, körülnézett kint is, amire Suzy rohant elé. A kutyus kíséretében hamar megtalálta Johnt, aki a bokrok között bóklászott. Majd egyszerre csak visszafojtott hangon megszólalt:

– Nyuszi! Kis nyuszi!! – lelkendezett a lány, ujjával egy távolabbi növény-csoportosulás felé mutatva.

John abban a pillanatban célzott és lőtt.

– Suzy, hozd ide!

A kutya kötelességtudóan iramodott el a lövés irányába, majd a bokrok közül pillanatokon belül a nyúllal tért vissza. Vinca elképedve nézte a jelenetet.

– Jajj, szegény! De hát annyira édes volt! – biggyedt le a szája.

– Valóban aranyos volt – erősítette meg céltudatos közömbösséggel John. – De azért a nyúl sültet csak megeszi maga is?

– Meg, meg… – törődött bele a lány, aki bár még mindig mérges volt rá a kíméletlen élelemszerzés miatt, egyúttal már korgó gyomrát is sajnálta, így aztán némi duzzogás mellett elfogadta a helyzetet. Egyébként sem volt az az elvakult típus, aki az erdészeket az indokolatlan favágással, a vadászokat pedig állatgyilkolással vádolta volna. Ahhoz már elég jól ismerte a folyamatok valós hátterét. De most mégis szíven ütötte, hogy az aranyos kis nyuszit a szeme láttára lőtték ki. Amivel egyébként Jonh látszólag egyáltalán nem törődött.

– Vissza kell ma mennünk a hegyre – szólalt meg végül a férfi. – És ehhez még egy éjszakát kénytelenek leszünk itt tölteni.

Vinca szeme elkezdett szikrákat szórni, láthatóan már éppen jelezni akarta, hogy ehhez azért neki is lenne egy-két szava, de John tudta, mire gondol, ezért gyorsan megelőzte.

– Nyugodjon meg, ma éjszaka nem fogunk fázni. Be kell gyújtani a kályhát.

És valóban: a házikóban egy apró vaskályha is állt, melynek csöve a tetőn át volt kivezetve. Igazán nem volt nagy, de arra éppen elegendő, hogy a kis helyiséget kényelmesen felfűthesse. Üveges ajtóval volt ellátva, amin keresztül látni lehetett, hogy mennyire égett le a tűz, mikor kell még pakolni rá.

Vinca kis vonakodással egyezett bele a rögtönzött programba, bár nagyon szerette volna már kipihenni magát, és lehetőség szerint egy forró zuhany után kiadósat étkezni, viszont a tegnap látottaknak ő is mindenképpen a végére szeretett volna járni.

– Nagyon korán van még – folytatta John –, és innen már lényegesen közelebb vagyunk, mint a kocsitól, ezenkívül a tegnap tett felesleges köröket le is tudjuk vágni, ezzel legalább egy órát megspórolunk. – Láthatóan ő már régen átgondolta a lehetőségeket, így arra is volt ideje, hogy Vinca aggályaira is kielégítő megoldást találjon. Tulajdonképpen sikerült neki, mert a lány, némi aggodalmaskodást követően végülis beleegyezett. A turistaszállóba még gyorsan leszóltak, a portás szerencsére azonnal felvette a telefont, így egyeztetni tudták, hogy másnap reggelig még ne várják őket.

John arra gondolt, hogy a nyúl elkészítésére megkéri Vincát, de aztán megesett rajta a szíve, és inkább előhúzott egy vadászkést, amivel gyakorlott mozdulatokkal nyúzta meg, majd készítette elő a húst. Addigra Vinca már jelentősebb mennyiségű száraz faágat gyűjtött össze, amit nagy kupacba rendezve igyekezett is minél előbb meggyújtani. Így, mire John végzett a vaddal, már egyből sülhetett is. Fűszerezésre az előző nap bekészített apró tasakos sót és borsot tudták felhasználni. Bár eddig nem látták értelmét a feleslegesen cipelt holmiknak, most igen jól jött.

– Éjszakára is tegyünk félre a vaskosabb ágakból! – rendezkedett John. – Az lassabban ég le, vélhetően egész éjjel tartani fogja a meleget.

Vinca egyetértően válogatott a fakupacban, aztán még tett néhány további kört újabb tűzifának való után kutatva, Suzy társaságában, akit egyébként alig lehetett addigra már elcsalogatni a sülő hús közeléből. Az előző napról megmaradt kávét a termosz fém kupakjában forrósították át, a mellé csomagolt cukorral és tejszínekkel legalább olyan jól esett nekik, mintha csak frissen főzték volna le. Egy kis lélekmelegítőre és energiára már nagy szükségük volt.

A nyulat elfogyasztva új erőre kaptak, még Vinca lelkesedése is visszatért, ahogy az éppen felkelő nap legelső sugarai reménytkeltően kecsegtettek a várható kellemes időjárással. A maradványokat a leégett parázsra dobva, majd maguk után mindent biztonságosan elrendezve, jókedvűen vágtak neki a napi útnak. Johnnak ezúttal is igaza volt: így, hogy már ismerték, merre járható az út, és tegnap hol tettek felesleges kitérőket, lényegesen gyorsabban tudtak haladni. Jelentős előnyt szereztek azzal is, hogy nem az autótól, hanem a kisháztól indulhattak, így még jóformán dél sem volt, mikor a tegnap látott szennyvíz-kifolyócső mellett elhaladva elérték az épület-komplexumot. Ezúttal fel sem másztak a cső vonalán, hanem a hegyet a túloldalról kerülve, a lankásabb szakaszon kapaszkodtak fel. Így teljesen el tudták érni a kerítés határát, amit előző nap a meredek partszakasz miatt nem sikerült. John igyekezett több szögből is fotókat készíteni. Ahogy azt sejtették, a másik oldalról eljutottak a főbejáratig, ahol igen jelentős mennyiségű autónak terveztek parkolóhelyet. Jelenleg is ott állt néhány gépjármű, ezért igyekeztek a félreelső fák takarásában, távolabb maradva, észrevétlenek maradni. Egyszercsak Vinca szeme elkerekedett:

– Én azt az autót már láttam! – suttogta erélyesen.

– Melyiket?

– Azt a nagyon béna narancssárgát!

– A Smartra gondol?

– Igen, arra!

– Biztosan sok ilyen autó van forgalomban.

– Aligha, de legalábbis a nyakamat tenném rá, hogy ez ugyanaz, meglehetősen feltűnő, de eddig nem sokkal találkoztam.

– Rendben van, tegyük fel – fogadta el feltételesen válaszát John. – És hol látta korábban azt az autót?

– Sajnos most hirtelen nem tudom… De ha beugrana, mindenképpen szólok. Egyébként meg abszurd, mégis hogyan kerülhettek ide azok a kocsik? A területet elvileg minden irányból sorompók védik, behajtani tilos, engedéllyel is csak nagyon indokoltan, hosszú procedúra árán. Elvileg.

– Hát ezt magam sem tudom – tűnődött el John.

A parkolót elhagyva a főbejárattal szembe értek, ahol megpróbáltak ismét jobban visszahúzódni a fák takarásába, mert közvetlenül a komplexum körül teljesen ki volt tisztítva a terület. Tartottak tőle, hogy bárki megláthatja őket, az ablakokból némi fény és enyhe zaj szűrődött ki, feltételezhetően tartózkodtak bent, amiről a füstölő kémények vagy talán páraelszívók is árulkodtak. A kapuval szemben még távolról is tökéletesen ki tudták venni az ajtó feletti, igényes dizájnnal készített nagyméretű feliratot: Mandrake Residence. Értetlenül néztek egymásra.

– Mandrake…? Meg rezidencia? Ez mégis mit keres itt?! – döbbent le John. – Egyáltalán, hogyan épülhetett ide bármi is, amikor egy menedékház létesítése sem valósítható meg a területen?

– Mandrake, azaz mandragóra… Hát, igen találó, néhányat láttam is idefelé jövet – kuncogott Vinca sokat sejtetően. De aztán hirtelen elkomorodott: – És egyébként fogalmam sincs, magam sem értem, hogy lehet itt egy ekkora… luxusszálló? – mondta ki végül az egyértelműt.

Igyekeztek továbbra is takarásban maradni, de folyamatosan készítették a felvételeket. Szépen lassan körbe értek az épület mellett, helyenként jobban beláttak a parkosított területre, ahol több medencét, valami színpadszerű emelvényt – vélhetően alkalmi szórakozóhelyet –, kültéri grillezőt és egy bárpult-féle lètesítményt is láttak. Legnagyobb megdöbbenésükre, közvetlenül a szálló parkja mellett álló, szabad, de szintén tisztán tartott területen, még egy helikopter leszálló is elhelyezkedett a komplexumon kívül.

Ahogy végeztek a terepszemlével, igyekeztek minél előbb eltűnni a helyszínről, főleg, miután egy harsányabb kacagást is véltek hallani az épület felől. Ahogy távolodtak, egyre bátrabban kezdték el feldolgozni és átbeszélni az imént tapasztaltakat. Noha inkább mindketten kérdéseket tettek fel, melyekre egyelőre nem volt válaszuk. Már majdnem elérték a szennyvíz-kifolyó csőnél a patakot, számolgatták, hogy ma kényelmes tempóban is előbb visszaérnek, mint előző nap, amikor egyszercsak a hátuk mögött egy erélyes, parancsoló hang szólította le őket:

– Maguk meg mit keresnek itt?!

Hirtelen a vér is meghűlt bennük. Hátrafordulva egy középmagas, szinte kopaszra nyírt hajú, szigorú tekintetű alak meredt rájuk. Gyors lélekjelenléttel John szólalt meg:

– Jó napot, természetvédelmi őrök vagyunk, maga mit keres itt?

– Na, ne mondja, igazán?! Mutassa az igazolványát!

Vinca már teljesen halálra vált, szerette volna valahogy finoman kimagyarázni magukat a szorult helyzetből, de erre John egy lélegzetvételnyi időt sem hagyott neki, ráadásul válasza – úgy vélte –, messze tovább súlyosbította a kialakult kutyaszorítót. Szerette volna arcát a tenyerébe temetni és köddé válni, miközben el nem tudta képzelni, hogy ezek után mi fog történni.

John viszont zavartatás nélkül nyúlt bele farzsebébe, ahonnan előhúzta tárcáját, majd kinyitva, egy kártyákkal telt rekeszt a megfelelő részhez lapozva, odanyújtotta az ember orra elé. Az valamit bosszúsan mormogva jelezte, hogy jobban tennék, ha nem sétálgatnának többet arrafelé, majd mikor John jelentőségteljesen, fegyverére markolva kicsit igazított rajta a vállán, akkor az alak nagyot köpött, majd hátat fordított és eltűnt az épület irányában.

Vinca falfehér arccal gyalogolt tovább útjukon, amennyire csak tudta, szaporázta lépteit. Jó darabig meg sem mert mukkani, egyetlen dolog járt a fejében: minél előbb visszaérni a biztonságos területre. Már jóideje haladtak, jócskán elhagyva a hegyet, ahonnan a patak is eredt, mire először meg bírt szólalni.

– Természetvédelmi őr…? Hát ez meg?

– Korábbi munkahely. Természetesen nem itt, de azt már szerencsére meg sem nézte a barátunk.

Vinca hálásan mosolygott, és magában áldotta, hogy társának ennyire helyén van az esze, amit nem fél használni, ha éles helyzetbe kerülnek.

Ebben a pillanatban egy lövés hangot hallottak, majd pár másodperccel később még egyet. Egyértelműen a hegy irányából jött, de valahogy nagyon közelinek tűnt.

– Azt hittem, ilyen csak a mozikban van! – sápítozott Vinca, aki addigra már bőségesen megbánta, hogy korábban igent mondott John félig-meddig illegálisnak mondható kalandtúra-felkérésére. – Na, tessék – fakadt ki félelemből eredő feszültségében –, egyszer mondok magának igent, és máris egy krimi kellős közepén találom magam!

– Nyugodjon meg, Vinca! Elhiheti, hogy számomra is újszerű a felállás, elárulom, még én sem voltam ilyen élethelyzetben, hogy vadásztak volna rám. De tudja mit? Ha ezt megússzuk ép bőrrel, megígérem, hogy elhívom magát valami békés, nyugalmas randevúra! Már amennyiben igent mond még rá…

– Ha ezt túléljük – reflektált Vinca aggodalmas tekintettel –, bármire igent mondok magának, csak valahogy ebből keveredjünk ki élve – és bízott benne, hogy pár óra múlva már tényleg csak ilyen másodlagos problémákon kell majd agyalniuk. Minden esetre Johnnak nagyon tetszett könnyelmű ígérete, amitől szélesen vigyorgott, remélve maga is, hogy további bonyodalmak nélkül megúszhatják ezt a váratlan kalandot.

A történtek hatására ma is feszített tempóban haladtak, de még csak késő délutánra járt, mire elérték a biztonságot, illetve szállásukat jelentő hegyet. A váratlan élmények hatására kellően kimerültek, de nagyon örültek neki, hogy végre túl vannak rajta. A látottakat és hallottakat nem volt erejük átbeszélni, igaz, még mindig több volt a megválaszolatlan kérdés, mint amit megtudtak. Egyedül John kezdett el telefonján bogarászni, ahogy leült az ágy szélére. A Mandrake Residence-re próbált valahogy rákeresni, vagy bármit kideríteni róla, de egyszerűen semmilyen hivatalos nyomát nem találta az épületnek. Több megközelítésből is próbálkozott, de minduntalan sikertelenül járt.

Közben Vinca rakosgatta össze a hajnalban összegyűjtött faágakat, és hordta be őket a kis kályha mellé. Látta, hogy John teljesen belemerült a kutatásba, nem akarta őt feleslegesen megzavarni. Így Suzynak töltött vizet a tálkájába, majd maga is leült egy kicsit pihenni.

– Sikerült valamit találni? – hajolt át végül John válla fölött, hogy ő is láthassa, hol tart a dolog. Abban teljesen biztos volt, hogy a nap rejtélyei kapcsán kutakodik.

– Nem, semmit. Említést sem tesznek róla.

– De mit dob ki a kereső?

– Azzal kapcsolatban, amit mi keresünk, az égvilágon semmit.

– Felettébb különös. Ekkora hodály, és még csak egy honlapja sincs…?

Vinca közben hátulról finoman átfogta John nyakát, hogy jobban odalásson a kijelzőre.

– De talán próbálja meg valahogyan közvetlenül beírni a webcímet, nem a keresőbe, hanem a böngészőbe. Csak kell lennie…! Talán csak a keresőrobotok vannak kitiltva róla.

John ismét próbálkozott, majd néhány sikertelen névváltozat után a simán egybe írt mandrakeresidence http-címre valóban bejött egy látszólag üres weblap.

– Valami van, de csak beléptető-felület, jelszó nélkül nem enged tovább…

– Ajj… No mindegy, nem sok, de ezzel már kezdhetünk valamit – derült fel Vinca, noha John nem igazán értette, mire mennek egy jelszóval elzárt, így számukra lényegében üres webfelülettel.

Estére ismét nagyon lehűlt a levegő, ami akkor már a kisházban is érezhető volt. Vinca sürgetőnek vélte megoldani a fűtés kérdését, így elkezdte alaposabban szemügyre venni a kályhát, majd John utasításai szerint begyújtott. Ami aztán túl jól sikerült, mert a kisebb ágdarabok pillanatok alatt leégtek, viszont szinte azonnal bemelegítették az apró helyiséget. John jobbnak látta kitenni az ajtó elé a múlt éjjel megkezdett bort, mert már előre látta, rövidesen igen meleg lesz odabent. Ami így is lett, így a vastag pulóvereket el is csomagolhatták. Végül végigterítette az egyik szétnyitott hálózsákot az ágyon, mintegy vastag lepedőként szolgálva, a másikat pedig hasonlóképpen odakészítette mellé takarónak, amennyiben szükség lenne rá. Majd elzárta a kályhán a levegőnyílást, aztán ismét leült az ágyra, kicsit rendezgetni az aznapi fotókat, helyszíneket.

– Mit is mondott erről a mandrake növényről…? Mandragóra?

– Igen, az, Mandragora officinarum. Nem ismeri? – nevetett fel Vinca.

– Nem. Miért, mit érdemes róla tudni?

– Nos, elég sokminden terjed róla, napjainkban már alig ismerik, de például az ókor és középkor emberét jobban foglalkoztatta, rengeteg elnevezése van, számos hiedelem is fűződik hozzá…

– Meséljen! – várta John a folytatást, s azzal kilépett az ajtó elé a jól behűtött, bő fél üveg fehérborért, nagyot lélegezve a szinte fagyos, nyirkos erdei levegőből. De akkor már félmeztelenre vetkőzött a melegben, viszont kiszellőztetni sem szerette volna, mert tudta, az éjszaka ismét nagyon hidegnek ígérkezik.

– Például a gyökere: egyesek szerint ember formájú, így valamikor egyenesen emberi tulajdonságokkal ruházták fel. Úgy tartották, ha kitépik a földből, olyan elviselhetetlen visításba kezd, melyet csak trombitaszóval ellensúlyozva lehet kibírni. Máskülönben beleőrül, aki hallja... Vagy például akasztófa manónak is nevezték, mert úgy vélték, hogy a bitófa alatt nő… az akasztott írmagjából… De rontásokhoz, látomásokhoz egyaránt használták.

John közben már kinyitotta a bort, és töltött mindkettőjüknek a kulacsok pohárszerűen kialakított tetejébe. A tűz halk duruzsolással és a nyirkosabb ágak hatására ütemes pattogással égett, a kis üvegablakon keresztül tompán bevilágítva és borostyánfényben úsztatva a szobát. Még mindig igen meleg volt, a hűvös bort jól esett kortyolgatni.

– Folytassa! – kérte John őszinte kíváncsisággal.

– Varázsgyökér, szerencsegyökér, ördögalma, repülőzsír… tényleg számtalan elnevezése ismert. Úgy tartották, hogy a boszorkányok a seprűjüket kenték be vele, ettől repült – nevette el magát ismét Vinca.

– Hihetetlen… Hogy ekkora kultusza volt egy növénynek. De vajon miért…? – érdeklődött tovább John, majd elgondolkodva kortyolt mégegyet, miközben szabad kezével átkarolta a mellette ülő lányt.

– Nos, valahol érthető, mivel varázsszernek, bájitalnak, afrodiziákumnak is tartották – mosolyodott el Vinca. – Ami nem is alaptalan, mert egyébként valóban gyógyhatású, illetve hallucinogén kábítószer. Többek között alkaloidokat tartalmaz. Úgyhogy én már azon sem lennék meglepődve, ha ez a magánkastély, vagy minek nevezzem, nem véletlenül kapta volna nevét…

– Drogra és orgiákra gondol? – somolygott John.

– Akár – tárta szét karját Vinca.

A beszámoló közben Vinca végigdőlt az alkalmilag megvetett ágyon, majd nem sokkal később John is mellé kucorodott.

– Szóval… ha jól értelmezem, ebből a növényből ha leszedek párat, és akkora szerencsém van, hogy nem süketülök meg tőle, és még maga sem húz el a seprűjével… akkor talán még bájitalt főzve akár el is csábíthatom…? – nevetgélt John.

– Ki tudja, akár még ez is megeshet, csak akkor ne felejtsen el előtte három kört húzni kardjával, nyugat felé fordulva, miközben én, mint segédje, a növény körül táncolva erotikus szavakat suttogok. Hiszi vagy sem, ez úgyszintén a növénnyel kapcsolatos hiedelmek egyike volt.

– Már meg is győzött – vigyorodott el, majd finoman végigsimította Vinca orcáját a vöröslő félhomályban.

Ahogy elmélyülten beszélgettek, iszogattak, a kutya egyszercsak kényelmetlenül fészkelődni kezdett az ajtónál.

– Suzy! Mi baj van? – figyelt fel rá gazdája.

– Talán csak ki szeretne menni?

– Nem hiszem, de legyen – azzal John kelletlenül kikászálódott az ágyból, majd kinyitotta az ajtót. A kutya kiszaladt rajta, tett egy rövidke kört, de inkább csak szaglászott a bokrok között, majd izgatottan berohant a házba.

– Talán csak vadat érzett – azzal visszamászott a kényelmesen elrendezett fekhelyre.

Tovább folytatták a jóízű beszélgetést, inkább már csak laza témákról, a megfejthetetlennek tűnő kérdéseken és rejtélyeken látszólag nem rágták tovább magukat. Vinca további érdekességekről mesélt a növények világából, kitérve néhány szokatlan felhasználásukra, melyeket John érdeklődéssel és csendben pihenve hallgatott. Beszélt a borostyán jótékony, gyógyító hatásairól is.

– Sokan nem szeretik, mert ahogy felkúszik a ház falára, tönkreteheti a vakolatot. Ezért inkább káros gyomnak, mintsem dísznövénynek tartják – magyarázta, s közben végigsimította a John bőrén végigfutó, fakózöld leveleket. – Pedig szerintem annyira szép – folytatta, ujjával még mindig a mintát követve –, én legalábbis biztosan nagyon szívesen élnék egy borostyánnal befuttatott kisházban… Na, a házvezető néni ki is készülne – nevetett fel –, már abból problémát csinált, mikor cserepes virágokat tettem ki a folyosóra!

John figyelmesen hallgatta, majd egyszercsak odahúzta magához a lányt és hevesen megcsókolta. Vincát bár váratlanul érte a gesztus, nem volt ellenére, így gyorsan bekapcsolódott. Hosszan ízlelgették egymást, teljesen elveszítve időérzéküket, mikor jól kivehetően, valahonnan a környező bokrok irányából, ütemes léptek zajára kapták fel fejüket. Lélegzet visszafojtva feküdtek és hallgatóztak némán, majd mintha közvetlenül a ház tövéből jött volna valami motoszkáló csörtetés. Vinca meg sem mert mukkanni, John kinyújtott karral feltámaszkodva próbálta kiszűrni a zajok pontos forrását. Közben odaintett a kutyának is, aki szemmel láthatóan jelezni próbált, hogy most ne kezdjen el ugatni. Feszült csendben figyeltek mindhárman, majd a kaparászás mintha távolodni tűnt volna.

– Mi volt ez? – suttogta visszafojtott hangon Vinca, közben még mindig lazán a férfi derekán tartva kezét.

– Biztosan valami állat. Szerintem borz. Vagy sün lehetett…

Vinca ezzel a megnyugtató válasszal tökéletesen beérte, noha éjszakai riadalmait még önmagában nem szüntette meg. Miután ezt követően a fel-felélénkülő szélben a fák susogásán kívül semmilyen rendellenes neszt nem hallottak, így lassan John is megnyugodott, noha innentől folyamatosan hegyezte füleit, de azért tovább folytatta az imént félbeszakított tevékenységüket… Csak a parázsló kályha roppant még egyet-egyet, mely időközben már teljesen leégett, éppencsak egy tompa sötét vörös fényt árasztva magából, de a kis helyiségben a meleget még így is bőségesen tartotta. A meghitt perceket egyszercsak Vinca szakította félbe.

– Tudom már…! – szakadt ki belőle váratlanul.

– Mit?

– Hogy hol láttam azt az autót!! A narancssárga Smartot!

– Igazán? És hol?

– Először nálunk, a vállalati parkolóban. Még idegesített is, mert beállt az egyik kedvenc helyemre, de olyan kicsi az a vacak, hogy azt hittem, szabad, és már majdnem ráhúztam a verdát.

John közben diszkréten jókat derült Vinca tragikus arccal előadott beszámolóján, mert tudta jól, hogy a kocsijára kiemelten érzékeny.

– És mikor volt ez pontosan?

– Sajnos nem is tudom… Valamikor az elmúlt hetekben, olyan sűrű volt a program, egymást érték a különböző tárgyalásokra, megbeszélésekre érkező partnerek, nem is foglalkoztam vele, hogy kihez tartozik.

– Értem. És jól értem, utána is látta valahol?

– Igen. Éppen a Gála Hall előtt, szombaton, mikor a műsor végén már kifelé jöttünk, pont előttünk húzott el a parkolóból. Erre viszont tisztán emlékszem.

– Nahát, ez így már felettébb érdekes – simította végig szakállát elgondolkodva John. – Mert amennyiben tényleg ugyanazt az autót látta minden alkalommal… Nos, akkor bizony tényleg nem zárhatjuk ki, hogy összefüggenek az események…

És innentől John mégiscsak az elmúlt két nap felfedezései között húzódó összefüggéseken rágódott, noha igyekezett visszazökkenni iménti tevékenységükbe, érezhetően folyamatosan tépelődött az elhangzottakon.

– Lazítson, ne legyen ennyire feszült, majd reggel kitalálunk valamit – nézett rá szelíden Vinca, majd nyugtatólag finoman végigsimította az izmos hátat.

John lassan tényleg leeresztett, átadva magát a pillanatnak. Majd kis gondolkodás után vigyorogva megszólalt.

– Vinca…

– Igen…?

– Engem igazán nem zavar, így is tökéletes, és nem szeretném sürgetni vagy erőltetni a dolgot, de… mi már mindig magázódni fogunk? – és közben alig bírta ki, hogy ne nevesse el magát a komikus szituáción, különösen az adott helyzetben. Vinca némi gondolkodási szünetet követően reagált csak, de már oldott rajta annyit a fehérbor, hogy nyíltan kipakolta, ami a szívén volt.

– Hát… Az a helyzet, hogy én még soha nem csókolóztam vagy voltam úgy senkivel, hogy már ne tegeződtünk volna… És most nem szeretném megtörni ezt a varázst... – magyarázta halálos komolysággal, mindössze arra utalva, hogy a jelenlegi szituáció még neki is új, és voltaképpen jól érzi magát ebben a látszólag távolságtartó, de valójában mégis bensőséges viszonyban. Noha ezt John értette is, de alig bírta ki nevetés nélkül, miközben még egy kicsit csavart a dolgon.

– Tulajdonképpen ez előbbit akkor le is tudtuk.

– Igen… – hagyta jóvá Vinca némileg elgondolkodva.

– Ahh. Akkor hadd foglaljam össze! – kezdte magára erőltetett komolysággal. – Tehát, ha tegeződni szeretnék magával, akkor előbb le kéne hogy feküdjünk…? – de ekkor már tényleg alig bírta visszatartani nevetését.

Vinca némileg megdöbbent az egyszerű, de logikusnak tűnő válaszon.

– Nem pontosan így gondoltam. Bár tulajdonképpen igen, így megfordítva is nagyjából ezt jelenti – tűnődött el…

– Értem – válaszolta John tömören, továbbra is teljes komolyságot erőltetve magára. Közben magában iszonyúan jól szórakozott, de nem akarta tovább faggatni ezzel a lányt. Innentől már csak azon tűnődött, hogy azért mégiscsak jó lenne akkor előbb-utóbb összetegeződni… de rajta aztán igazán nem fog múlni – nyugtázta magában cinkos mosollyal.

Ahogy egyre inkább belemerültek – volna – kapcsolatuk ezen irányú elmélyítésébe, valamikor éjfél után ismét fura hangokra eszméltek. Most valahogy méginkább kivehető, kifejezetten emberi léptekre emlékeztető, ütemes csörtetést hallottak. Megszakítva eddigi tevékenységüket, ismét teljes csendben füleltek, a hangok egyre közeledtek az ajtó felé. Vinca teljes rémületben lapított, John már az ágy mellett heverő kutyához hajolt, hogy mindenképpen csendben tartsa. Közben félkézzel az ajtó mellé támasztott fegyveréért nyúlt. Feszült némaságban teltek így a percek, közben John automatikusan megtöltötte a puskát. A feszült csendet a fegyver kattanása törte meg. Ekkor, mintha a léptek irányt váltottak volna, majd ellentétesen haladtak tovább a ház körül. Azután kisebb szünetet követően, határozottan hallani lehetett, ahogy lassan távolodnak a faháztól, valamerre az erdő irányába. Ők még ekkor sem mertek megmukkanni, feszült némaságban füleltek, ahogy egyre távolabbinak hatottak a folyamatosan halkuló léptek. Már éppencsak szakaszosan, egy-egy ágreccsenés vagy bokorzörrenés alapján lehetett beazonosítani, hogy nagyjából milyen irányban és messzeségben lehet a távolodó hangok forrása, mikor még egy félig kivehető, emberi hangot is hallottak ugyanonnan. Valami olyasmit véltek belőle kivenni, hogy “Itt vannak!” De a megszólított személy válaszát már egyáltalán nem értették. Talán ketten lehettek, bár ebben sem voltak biztosak. Majd, úgy fél perccel később, ismét mintha a falevelek és ágak felélénkülő szélben való zizegése mellett, közeledő léptek neszét vélték volna felfedezni, nagyjából az előbbihez hasonló irányból. Vinca ekkor már holtsápadt volt, de nem mert megmoccanni sem, és csak reménykedett benne, hogy a hangok ezúttal nem feléjük tartanak. De John is pattanásig feszült idegekkel figyelt, majd hirtelen az ajtóhoz lépve kinyitotta, és kilépve rajta gyors egymásutánban lőtt párat a levegőbe. A sötét éjszakában nem sokat látott, a holdat fátyolfelhő takarta, de a lövéseket követően egyértelmű hangos csörtetést hallott valamelyik, viszonylag közelebbi bokros rész irányából. Ezt követően tisztán kivehető volt, ahogy gyors iramban távolodott tőlük a zaj.

Visszament a kisházba, a hideg éjszakában jól láthatóan füstölgött még a puskacső. Gondosan bezárta magukra az ajtót, fegyverét pedig közvetlenül maga mellé támasztotta.

– Itt nem maradhatunk! Valószínűleg kiszúrtak már minket – mondta zaklatottan, miután egyértelműen úgy érezte, hogy korábbi látogatóik nincsenek már a közelben. – Kora hajnalban, ahogy egy kicsit világosabb lesz, azonnal vissza kell mennünk.

Vinca még mindig nem mert megmukkanni, beleegyezően hallgatva meredt Johnra. Aki részben a kialakult veszélyhelyzet, részben a megszakított, kellemesnek indult éjszaka miatt volt meglehetősen feszült. Jó darabig igyekeztek még minél halkabban maradni, néha hallgatóztak, de megpróbáltak egy kicsit visszapihenni, tekintve, hogy az éj folyamán eddig nem sokat aludtak, viszont tudták, pirkadatig a sötétben úgy sem tudnak elindulni. John is visszakászálódott még az ágyba, habár a történtek hatására már elszállt minden kedve az alvástól és minden más tevékenységtől is. Egy darabig még fetrengett, többnyire hallgatózott, végül, mikor kora hajnalban Vincát csak elnyomta az álom, akkor nem kínlódott tovább. Felkelt, friss vizet töltött a kutyának, majd összekészítette holmijukat indulásra. Végül csak befeküdt még egy kicsit az ágyba, kishíján el is aludt, mikor a felkelő nap legelső sugarai valahonnan a hegyek takarásából már egy kis korahajnali fényt derengtek. Ideje indulni – gondolta.

– Jó reggelt…! – lépett oda a lányhoz, aki hirtelenjében azt sem tudta, hol van, vagy mi volt az utolsó esemény az éjszaka során, elrabolták, netán lelőtték őket? Aztán szépen lassan magához tért és összeszedte gondolatait, noha abban a pillanatban csak visszaaludni szeretett volna.

– Jó reggelt… Tehát még élünk – konstatálta igen kómásan, miközben John közelebb hajolva megcsókolta őt. Ekkor érezte először, hogy zavaros kapcsolatuk végre valamiféle következetes vonalat követve ott folytatódik, ahol előző este félbeszakadt. És ez nagyon jó érzéssel töltötte el. Lassan kikászálódott ő is, és igyekezett összeszedni kevéske szétpakolt holmiját, hogy minél előbb visszatérjenek.

– Már csak egy forró zuhanyra, egy nagy bögre teára, egy kiadós reggelire, ja, meg egy kényelmes alvásra vágyom! – vinnyogta.

– Még valami? – kérdezte somolyogva John. – Ne aggódjon, egy bő másfél óra múlva akár minden kívánsága teljesülhet. – Azzal a kényelmes szálló reménykeltő gondolatával indultak el visszafelé, a két napja leparkolt autó irányába.