8. fejezet: Vissza a természetbe

A vasárnap már csak a jövő heti elutazáshoz szükséges holmik összekészítésével és egy kis pihenéssel telt. Mindketten vágyakozva várták a hétfői utazást, különösen, hogy a hét végére lehűlt, borongós idő vasárnap már határozottan tisztulni látszott, késő délutánra előbújó, ragyogó napsütéssel. Vinca igyekezett jól átgondolni, mi mindenre lehet szüksége, de ezúttal John is gondosabban csomagolt össze a szokásosnál. Rutinos volt az erdőben, nem volt ritka, hogy otthonán kívül, egy erdészházban töltsön el heteket, de ezúttal bepakolt néhány olyan holmit is, amiket máskor, egyedül sosem vitt volna magával…

Hétfő délelőtt még muszáj volt beszaladni a vállalathoz, habár a szombaton hallottak után egyiküknek sem volt hozzá túl sok gyomra. Bent aztán inkább a sürgősebb ügyek lezárására és a jövő hétre szükséges dokumentumok összeszedésére összpontosítottak. Mindenki saját irodájában próbálta intézni a tennivalókat, délben, ebédnél futottak össze először nyugodtabb körülmények között. A hétvégi események hatására Vinca az első együtt töltött percek után zavarában elpirult, de aztán lassan megnyugodott és sejtelmesen mosolygott. John közben folyamatosan óvatosan fürkészte az arcát, szeretett volna valami jelképes választ szerezni, de legalábbis megtudni, hogy miként reagált a lány a neki címzett levélre. Pedig valójában kérdés nem szerepelt benne, és így Vinca sem igazán tudta, hogyan viszonyuljon az egész dologhoz, azt sem tudta eldönteni, hogy John ezek után tulajdonképpen mit is várna tőle. Úgy érezte, feltétlenül illene mondania valamit, de fogalma sem volt, hogy mit. Szerencsére John nem is kérdezett rá, őt jelen pillanatban épp eléggé aggasztotta a minden jel szerint megbundázott beruházás.

– Azért ez durva…! – kezdte végül.

– Mire gondol?

– A környezetvédelmisekre…

– Ja, igen… – reflektált a lány. – Tulajdonképpen nem is értem, akkor mi miért kellünk ehhez az egészhez – kezdett kifakadni, noha jobban aggasztotta a történtek várható természetvédelmi következménye.

– Psszt! – intett bizalmasan John, jelezve, hogy ha már így alakult, mindenképpen az az érdekük, hogy megőrizzék titkukat, miszerint megtudtak valamit, amit eredetileg nem az ő fülüknek szántak.

Ezen a ponton kénytelenek voltak berekeszteni a beszélgetés ilyen irányát, mert egyre többen szállingóztak az étterembe, és nem tudhatták, ki van még benne az ügyben. Az ebéddel igyekeztek mielőbb végezni, mert valahogy egyiküknek sem volt kedve az igazgatóval bájcsevegni, amíg további bizonyítékok hiányában meg nem cáfolják vagy erősítik korábbi sejtésüket.

– Délután el kéne indulnunk, kora estére ígértem magunkat – váltott témát John.

– Rendben, bár ezzel most lesz egy kis gond… – hezitált Vinca. Majd a férfi kérdő pillantására folytatta: – Sajnos még nem készült el a kocsim... 

Vinca aggodalmas nézéssel tulajdonképpen Johntól várta a megoldást, felidézve, hogy korábban gondolt rá, esetleg ezúttal mégis mehetnének közös kocsival. Ő többé-kevésbé a vártaknak megfelelően reagált.

– Nos, erre két megoldást tudok ajánlani. Az egyik, hogy adok kölcsön egy kocsit…

Vinca azonnal a Dodge-ra asszociált, és eddig igazából ezzel az eshetőséggel nem is kalkulált. De meglepetésére John másképp folytatta: – Tudom, hogy a sportkocsikat szereti, van egy kis Mazdám. De ez sajnos nem fekete és ráadásul kabrió – nevette el magát.

Vincát ismét meglepte, hogy erről sem tudott, pedig eleinte mennyire lenézte a nagy terepjáróval “vánszorgó” kollégáját, noha ez a véleménye az egy hónappal ezelőtti erdei kiruccanást követően végérvényesen megváltozott. Szeme felcsillant a Mazda hallatán, bánta is ő, hogy történetesen nem fekete, de valójában nem szándékozta az alkalomra kölcsönkérni az autót, csak azért, hogy külön járműben juthassanak el. – Vagy pedig, mehetünk együtt is, részemről szívesen elviszem, amennyiben nem zavarja útközben a társam jelenléte. Egy hétre nem hagyhatom magára…

Vinca ebben a pillanatban teljesen ledöbbent, kis híján még a falatot is félrenyelte. A társa… Hát ez jó. Ezen a ponton már végképp nem értette zavaros kapcsolatuk mibenlétét, de aztán Johnra tekintett, ahogy melegen mosolygott rá, és nem úgy tűnt, mint aki éppen most próbálja töredelmesen elmondani neki, hogy mellesleg a feleségét is hozná magával. Akinek létezéséről egyébként szó sem esett, de Vinca arra gondolt, nála már sosem lehet tudni, nem kérdezte soha, ő pedig nem mondta. De aztán azt érezte, itt valami egészen másról lesz szó, talán egy haverját gondolta magukkal vinni, vagy valami hasonló. Vinca ekkorra már feladta a találgatást, úgy volt vele, ami rá tartozik, holnap úgyis megtudja, már lassacskán semmin nem tudott meglepődni a férfival kapcsolatban. Végül is kis hezitálást követően köszönettel elfogadta ez utóbbi lehetőséget, és úgy vélte: akárkit is hoz magával délután, úgyis be fognak férni. Azért kicsit húzta a száját, hogy ismét lemaradt valami lényegi információról, de ezen már igyekezett minél kevesebbet őrlődni, a délutáni útra gondolva.

– Remek, akkor a szokásos helyen a szokásos időben: délután 5-re ott vagyok magáért! – vigyorgott kajánul, mert valahogy ismét sikerült a ház előtti találkozást ugyanarra az időpontra belőni.

– Köszönöm, ott fogom várni… önöket…

John ezen a ponton már alig bírta ki, hogy fel ne nevessen, de volt olyan gonosz, hogy ezt a kis szórakozást megengedte magának, mert közben pontosan érezte, hogy mire gondolhat a lány, valójában csodálkozott is birkatürelmén, amivel az új helyzetet fogadta, jól leplezve bármiféle felháborodottságát.

Délután öt előtt már útra készen ácsorgott Vinca az előszobában, majd amikor a megbeszélt időpont előtt nem sokkal jött az üzenet Johntól, hogy a parkolóban várja, nagy sóhajtással indult meg csomagjaival a lépcsőház felé. Valójában elképzelni sem tudta, kit fog még találni a kocsiban, de úgy volt vele, most már teljesen mindegy is. Valahol már zavarta is ez az állandó macska-egér harc jellegű furcsa kapcsolat közöttük, hát gondolta, ha másképp nem, akkor ilyen módon akár le is zárulhat. Közben, amíg a sporttáskával kezében a lépcsőházban haladt lefelé, rájött, hogy most már tulajdonképpen azt sem tudhatja, alkalmi sofőrje éppen milyen autóval érkezik érte. A lefelé tartó úton már ez a kérdés jobban is foglalkoztatta, mint a váratlan útitárs kibenléte, próbált minden eshetőségre felkészülni. Talán egy limuzinnal jött… Vagy egy Hummerrel – szórakoztatta magát a lány, melyet persze maga sem gondolt komolyan, bár valójában már tényleg bármit el tudott volna képzelni.

A kapun kilépve, a parkolóhoz közeledve viszont megnyugodva konstatálta, hogy a jól megszokott, zöld terepjáró várakozik rá. Igazából örült is neki, mert már egészen megkedvelte az autót a legutóbbi kirándulás óta. John, a lány közeledtét látva, kipattant a kocsiból, majd kinyitva a jobb oldali ajtót erélyesen beszólt:

– Suzy, menj hátra!

Vinca ledöbbent. Csak nem tényleg egy másik nőt, mondjuk a feleségét hozta magával? Noha az utasító hanghordozás alapján inkább gyerekre tippelt volna. Csak nem…? A helyzethez illően meglehetősen fancsali képet vágott, mire odaért az autóhoz. De úgy volt vele, hogy most már tényleg teljesen mindegy is… A megcsillanó szélvédőn keresztül viszont még ekkor sem láthatta, hogy ki ül a kocsiban.

Ahogy odaért, John szélesebbre tárta neki a résnyire nyitott ajtót, amin ekkor egy bájos, sötétbarna fej bukkant elő.

– Nos, ő itt Suzy! Ismerkedjenek össze a hölgyek…! Suzy, ő itt Vinca, de nem ennivaló!

– Szevasz, Suzy, igazán örvendek! – reagálta le Vinca először teljesen meglepetten, majd alig bírta leplezni felszabadult örömét. A barna buksihoz ugyanis egy kíváncsi német vizsla tartozott.

Részben a megkönnyebbüléstől, részben pedig imént még aggodalmas gondolatai miatt roppant röhejesnek érezte így utólag a szituációt. Innentől kezdve folyamatosan vigyorgott, alig bírta ki, hogy hangosan el ne nevesse magát saját lükeségén. Mindezt John is kiszúrta és pontosan látta, mi játszódhatott most le benne. Ettől a kis gonosz tréfától neki is önelégülten fülig ért a szája, bár valahol már sajnálta is miatta Vincát, illetve azt is sejtette, hogy ennek még valahol, valamikor lehet megtorlása.

A városból kicsit nehezen evickéltek ki a délutáni csúcsban, majd végre elérték a sztrádát, ahol szerencsére jól lehetett haladni. Itt már John is nagyobb örömmel vezetett – ki nem állhatta a tömeget, és ez a közlekedésre is érvényes volt. Még Vinca eleinte kicsit aggodalmaskodva tekintgetett hátra a szokatlan útitárs jelenléte miatt, de az szemmel láthatóan nem akarta őt felfalni, sőt, kifejezetten nyugodt és fegyelmezett kutya volt. Útközben szinte semmi probléma nem adódott vele, de ha bármiért rá is kellett szólni, azonnal tudta a dolgát az első kis jelzésre. Menet közben kicsit el is pilledtek, John idejét látta bekapcsolni a rádiót.

– Egy kis zene jöhet, hölgyek? – tréfálkozott utasaival, amire Vinca reagált csak.

Mindeközben azon morfondírozott, hogy még mindig magázódnak, noha Vinca már kifejezetten izgalmasnak érezte ezt a különleges kapcsolatot közöttük, így ezzel még mindig nem akarta megtörni a varázst, John pedig már csak illemből sem kezdeményezte volna. Bár az irodaházban már lényegében mindenkivel összetegeződtek, igaz, ezt szinte kivétel nélkül a helyi, állandó kollégák erőltették.

– A kutyájával is magázódik? – csípkelődött iménti gondolatmenetét kivetítve Vinca.

– Csak ha rosszalkodik! – vágta rá egyből.

– Értem… Tehát a rossz kutyákat magázza – dobálta tovább a magaslabdákat.

– Meg a rakoncátlan nagymacskákat – csapta le John a lányra pillantva, incselkedően felhúzva szemöldökét, amihez kellett pár másodperc, mire leesett Vincának, hogy a leopárdmintás kapucnis fölsőjére utalt. Erre már csak vigyorogva csóválta meg fejét, konstatálva, hogy ebben a párbajban most alulmaradt.

Az autópályán hamar elérték a turistaszállóhoz vezető lehajtót, a már ismerős útvonalon egyenesen oda tartottak. A vendégparkolóban most egyetlen autó sem állt, hátul a személyzeti részen kettő. A portán már várták őket. John még a kutya pórázát becsatolva kicsit hátrébb maradt, így Vinca ért előbb az üres hallban a recepciós pulthoz. Magabiztosan lépett oda:

– Jó napot kívánok, John Hedera Helix nevére volt szobafoglalásunk.

Mindebből a “Helix” ugyan nem szerepelt a regisztrációs űrlapon, de a recepciós akár álnéven is be tudta volna azonosítani a vendégeket, minthogy a hét elejére nem volt más foglalásuk. A mögötte álló John viszont annál jobban megdöbbent a hallottakon, ugyanis a nevének ezt a részét szinte soha nem használta. Ebből viszont egyértelművé vált számára, hogy Vinca elolvasta a levelét.

– Igen, kisasszony, már mindent elrendeztek, csak kérem, itt írják alá a vócsört, és közben adom is a szobakulcsokat!

Kulcsokat… John tehát két külön szobát foglalt nekik… Pedig akár egyben is elférhettek volna – morfondírozott magában kissé meglepetten Vinca. De aztán rájött, John ilyesmivel biztosan soha nem hozta volna őt kényelmetlen helyzetbe, az ő finom úriasan előzékeny, kissé kimérten távolságtartó habitusával még jó, hogy eszébe sem jutott volna mondjuk közös ágyat foglalni. Ezen a gondolaton Vinca még alig láthatóan el is vigyorodott. Noha, amíg ezt a kis kiruccanást fedezik nekik a vállalattól, addig akár a kutyának is foglalhatnának külön lakosztályt – gondolta tovább némileg fellengzősen. Így viszont nehéz lesz… – tűnődött a lány gondterhelten, akit voltaképpen már kissé zavart általa meghittnek érzett, mégis teljes mértékben tisztázatlan kapcsolatuk mibenléte. És ezt valahogy a legutóbbi levél sem lendítette előrébb, noha kétségtelenül hatalmas lépés volt a helyzet tisztán látására, és leírhatatlanul jól esett neki, de valahogy ezt követően ugyanúgy nem történt semmi. Ezért Vinca még a hétvégén, az utazós holmik pakolászása közben elhatározta: lesz, ami lesz, ez alkalommal megpróbál tiszta vizet önteni a pohárba, valahogy mindenképpen rátér a témára, ha mást nem, egyértelmű ráutaló magatartással eldönti a kettőjük között feszülő feltételezett vonzódást. Már amennyiben John nem a feleségét hozza magával… Akiről azóta kiderült, hogy természetét tekintve egy kutya, és ezért Vinca végtelenül hálás volt neki. Szegény eb, ha tudta volna, korábban milyen minőséget feltételezett róla…

Kipakolva a maradék holmijukat, John bezárta a kocsit.

– Na, jöjjön, Kisvirágszál, foglaljuk el a szobákat! Suzy, mellém!

John bátorkodta megengedni magának ismét a kedves, virágos megszólítást, tekintve, hogy szombaton Vinca olyan jól reagálta le a nevével való kis játékos becézést.

A kutya néhány határozott utasításra szófogadóan és pontosan tette, amit gazdája kért. Látszott, hogy sokat foglalkozhatott vele, jól nevelt eb, összeszokott páros voltak. Ez nagyon tetszett Vincának, kezdeti bizalmatlansága a kutya felé már szinte teljesen feloszlott, sőt, egy alapos buksi-simogatást is megejtett vele, tekintve, hogy nem feleség. Amit Suzy lelkes farokcsóválással és játékos ugrálással viszonzott.

– Úgy tűnik, megkedvelte magát – konstatálta elégedetten mosolyogva a kutya gazdája.

Vinca erre önkéntelenül vállát felhúzva széttárta karját és mosolygott, jelezve, hogy nem volt szándékos, de ha már így alakult, ő sem bánja.

A két külön szobában viszonylag hamar berendezkedtek azzal a kevéske holmival, amit hoztak. Nagyon nem is akartak szétpakolni, elvégre elsősorban olyan felszereléseket és kellékeket csomagoltak be, melyekre a terepen lesz szükségük, így magukkal kell vinniük. Első estére tényleg csak a másnapi korai indulás miatt foglaltak szállást, ezért aznapra még vacsorát sem kértek. Éhesek voltaképpen nem voltak, otthon, indulás előtt még mindketten bőségesen étkeztek. Vinca szobájában elrendezte a dolgait, leült az ágy szélére és átnézte mobilját, de az irodából érkezett, halasztható üzeneteket inkább kinyomta. Telefonját maga mellé félretette, inkább tudni sem akarta, már megint mivel szeretnék nyaggatni. Majd utólag ráfogja, hogy nem volt ott térerő – gondolta. Közben azon morfondírozott, mit kéne még csinálnia. Laptopját nem volt kedve kicsomagolni a táskájából, hogy átnézze jegyzeteit, vagy valami új információ után kutasson az interneten. Végülis felkelt és elindult a szomszédos szoba irányába. Kopogására szinte azonnal érkezett John válasza:

– Tessék!

– Nem zavarok…? – nyitott be félénken a szomszéd ajtón, de látta, hogy John cseppet sem zavartatja magát érkezésén. Éppen az ágyon hasalt, lazán szétdobva lábait, egy nagyméretű, kiterített, hagyományos papírtérképet bogarászva maga előtt. Vinca érdeklődve lépett közelebb, amire John kicsit összébb húzta magát, egyértelműen jelezve, hogy Vinca is mellé férhessen.

– Ezt a területet kellene holnap bejárnunk – mutatott rá egy nagyobb foltra, még mindig mélyen belemerülve a térkép böngészésébe. A jelzett helyen néhány erdei patak is átfutott, illetve egy bizonyos részén egyre sűrűsödve érték egymást a magassági vonalak.

– Itt valami jelentősebb csúcs lehet – próbálta leolvasni Vinca a magassági számokat, igyekezve bekapcsolódni John elmélyült tevékenységébe.

– Igen, úgy tűnik. Majd megnézzük azt is, ha az idő engedi.

– Holnapra már igen meleget jósoltak – nyugtatta meg Vinca.

Még kicsit nézegették a térképet, próbálták előre átgondolni a várható terepviszonyokat, tervezett út hosszát. John a laza beszélgetés közben egy csomag jófajta, likőrös krémmel töltött csokoládét kotort elő a táskájából. Vinca szeme leplezetlenül felcsillant. A kínálásra igyekezett udvariasan csak egy kevéskét venni, de ha egyedül lett volna, gátlástalanul befalta volna az egészet. John már korábban kiszúrta, hogy igen lelkesedik az édességekért, így megnyugvással konstatálta: lám, milyen jó ötlet volt, mikor a készülődésnél efféle különleges felszerelést is becsomagolt, elsősorban a női társaságra való tekintettel.

– Hmm, nagyon finom, köszönöm! – virult fel Vinca, majszolgatva a csokifalatot. – Ez milyen fajta?

– Ne kéresse magát, vegyen bátran! Van még… – vetítette előre John a várható repeta reményével édesített elkövetkező napokat. Azzal feliratos részével a lány felé fordította a csokoládé dobozát.

Vincának nem jelentett volna túl nagy kihívást a teljes csomag édesség hasznosítása, szíve szerint még a további ízekre is rákérdezett volna, de aztán komoly önfegyelemmel letett róla. Titkon azért reménykedett benne, hogy másnapra is jut egy dobozzal.

A sok térképészésben elfáradtak, bizonyára a csoki minimális alkohol-tartalma is rásegített, de későre is járt, már csak kötetlenül cseverésztek az ágyon: Vinca még a térkép mellett ülve, John ugyanúgy féloldalasan hasalva.

– Lassan aludnunk kellene, mert holnap nem fogunk tudni felkelni. – John természetesen nem akarta kidobni a lányt, de érezte, hogy perceken belül elnyomja őt az álom. A végén már ígyis el-elszenderedett egy pillanatra. Vinca még szívesen folytatta volna a kellemes beszélgetést, de belenyugodva hagyta jóvá a kérést.

– Rendben, akkor további jó éjszakát! – mondta, és lassan megindult az ajtó felé. Suzynak egy kicsit megvakargatta a füle tövét, aki hálásan dobta el magát, folytatást remélve.

– Szép álmokat! – szólt utána John –, az ajtót éjszakára nyitva hagyom, ha esetleg megijedne valamitől – vigyorgott utána.

Vinca a szobájába ment, lefeküdt, de még nem bírt elaludni. Kicsit bánta, hogy a jóízű csevej a kellemes társasággal ennyivel el lett vágva, egyúttal kicsit úgy érezte, hogy John gyorsan megszabadult tőle. De az utolsó mondat valahogy sehogy sem fért a fejébe. Ezzel esetleg célzott volna valamire? Túl a múltkori eseten, amikor már ellőtte egyszer a poént, hogy feltehetően fél a sötétben. De esetleg azt szerette volna, hogy átmenjen hozzá éjszakára…? De akkor miért dobta őt ki ilyen gyorsan? Vinca még a legegyszerűbb tényt, hogy John szimplán csak álmos volt és aludni akart, tette legkevésbé mérlegre a lehetséges válaszok közül. Ha már ennyi, együtt töltött furcsa és kalandos élethelyzet és megtört pillanat után végre megadatott, hogy ugyanott tölthették az éjszakát, hát legalább arra számított, hogy alvás nélkül, hajnalig beszélgetnek. Aztán pedig… Ki tudja… Még néhány kör vívódás után eljutott arra a pontra, hogy tényleg véget akar vetni ennek a zavaros, bizonytalan kapcsolatnak – már, amennyiben esetleg, bármi alapján ezt annak lehetett minősíteni. Vagy így, vagy úgy. Először sértődöttsége lett rajta úrrá, hogy este ilyen hirtelen lerázta őt, majd visszagondolva korábbi momentumokra megint inkább a másik oldalról győzte meg saját magát. Kisvirágszál, nagymacska…? Lehet, hogy John voltaképpen becézgetni próbálta őt… De ezzel a finom közeledéssel egyszerűen képtelen volt bármit is kezdeni. Korábbi kapcsolatai szinte kivétel nélkül kimerültek annyiban, hogy a durva nyomulások, ízléstelen célzások után keményen elhajtotta az illetőket, majd amikor már nagyon egyedül érezte magát, vagy néha szüksége volt egy kis társaságra bármilyen értelemben, akkor engedett az aktuális, visszafogottabbnak mondható próbálkozónak. Ezekből aztán kivétel nélkül igen tiszavirág életű kapcsolat lett, Vincát vagy az érdektelenség, vagy a dögunalom, vagy a másik fél teljes mértékben testiségre korlátozódott közeledése győzte meg róla, hogy rövid időn belül lezárja azt. Egyszer volt egy hosszabbnak mondható, másfél éves kapcsolata, egy alapvetően rendes fiúval. Összességében kedves, művelt srác volt, Vinca akkoriban már egy arborétumban dolgozott. Hívta többször is a fiút, bármikor szabad bejutást tudott volna neki biztosítani, de az minden alkalommal röviden lezárta a kérdést annyival, hogy esze ágában sincs munkahelyi környezetben találkozgatni vele. Inkább valami zsúfolt kalandparkba vagy pláza mozijába szervezte a találkozásokat. Vinca tett még néhány kísérletet közös, hétvégi kirándulásokra, de a fiú ettől teljes mértékben elzárkózott, egyszerűen el sem tudta képzelni, hogy városi használatra tervezett, márkás sportcipőjét a sárban, gazban tegye tönkre, vagy olyan helyre menjen, ahol a buja növényzetben megcsípjeti a csalán, netán a szúnyogok. Már éppen kezdett komolyabbra fordulni a dolog, a fiú célzásokat tett hosszútávú szándékairól, de ekkor Vinca végérvényesen átgondolta a dolgot: tényleg élete végéig plázákba szeretne járni randevúzgatni, a határtalan természet helyett? Így aztán ennek is vége szakadt. Innentől kezdve kizárólag szakmabeliekkel ismerkedett, próbált korábbi munkahelyén – legutóbb például egy természettudományi múzeum idegenvezetői között – jobban beilleszkedve részt venni a benti programokon, egy-egy munkatárssal akár délután is összefutni, de ők meg kivétel nélkül olyan szinten sótlannak és egysíkúnak ígérkeztek, hogy velük terepen Vinca még csak egy sétát sem tudott volna elképzelni, nemhogy kalandtúrát. Így aztán elég hamar leépültek ezek a – még ki sem alakult – kapcsolatok is. Úgyhogy mire legújabb munkahelyére, a jelenlegi vállalathoz került, már bőségesen elege volt a férfiakkal tett bármiféle kapcsolatteremtési próbálkozásokból.

John viszont teljesen más volt. Igaz, vele eredetileg esze ágában sem volt a munkahelyi közös feladatokon túl közelebbről megismerkedni. Ennek ellenére rendkívül jól érezte magát a társaságában. Igaz, ő nem is próbált rá nyomulni, nem sürgetett semmit, és nem lőtt el lépten-nyomont durván ízléstelen poénokat. Bármikor, bármilyen adódó cinkosságban benne volt, de ha támaszra volt szüksége, mindig ott állt mellette. És figyelt rá. Roppant udvarias előzékenysége mellett már általában akkor felajánlotta számára a megoldást, amikor ő még a kérdését sem tudta pontosan megfogalmazni. És mennyire jó partner volt mindenben! Ha csak egyetlen személlyel kellett volna egy világvégi őserdőbe kiszakadnia, erre gondolkodás nélkül őt választotta volna, már csak a biztos túlélés reményben is. Ő – a szó minden értelmében – igazi férfi volt. 51 éves korának megfelelően – mert ezt azért megleste Vinca a szállodai adtlapon – pedig érett, de azt meghazudtolóan még mindig sportos és energikus. Nem nyafogott, nem kényeskedett, tulajdonképpen fölöslegesen nem is beszélt, de ha meg kellett oldani egy váratlan helyzetet, tökéletes érzékkel cselekedett pillanatokon belül. Gondolatai ezen pontján Vinca elmosolyodott, mert a banketten történt jelenetük jutott eszébe… Kellemes érzésekkel gondolt vissza, és egy kicsit bánta is, hogy ennek nem lett folytatása. Egy pillanatra felmerült benne, hogy mégiscsak átmegy a másik szobába a nyitott ajtón, de aztán inkább elvetette ezt a lehetőséget és lassan őt is elnyomta az álom.

Szerencséjük volt. A hétvégi esős, borongós időnek már nyoma sem maradt, igazi, ragyogó napsütéses napra keltek. Mire előkászálódtak a szobából, az alagsori étkezdében már terített asztallal várták őket a reggelire. Egyedül voltak, ahhoz még túlságosan előszezon volt, hogy hétköznap is legyenek vendégek. Egyébként sem volt egy túlságosan felkapott hely, azon kevesek egyike, ahová tényleg csak a természetszerető emberek jártak, alkalomszerű túrákat téve, ahhoz a városi sznob rétegnek igen távol esett, illetve kiépítetlen volt, viszonylag kevés szórakozási vagy egyéb, szervezett kikapcsolódási lehetőséggel, hogy eljöjjenek idáig. Legalábbis ekkor még így gondolták.

– Hú, de jól aludtam – jelentette ki elégedetten nyújtózkodva John. – Remélem, magának is hasonlóan pihentető volt az éjszaka! Kemény nap elé nézünk.

De Vinca csak elnyűtten pislogott, a kései álomra szenderülése után bőven tudott volna még aludni. Jelen pillanatban pedig csak egy kis kávéra vadászott.

Alig foglaltak helyet, egy alacsony, őszes hajú, de ránézésre is kotnyeles nénike jelent meg mellettük, nyájas mosollyal az arcán. Vendégeiket nagy szeretettel üdvözölte, láthatóan örült már neki, hogy valakit kiszolgálhat a gyér forgalmú szálláshelyen. Erre való tekintettel különös figyelemmel ugrálta körül a két szállóvendéget, megjegyezve, hogy most lényegében bármit kérhetnek, akár egyedi igények alapján is, ha előre jelzik, még külön alapanyagokat is be tud nekik szerezni az étkezéshez. De minthogy különös igényeik, vagy bármiféle speciális étrendjük nem volt, történetesen Vinca sem volt az a divatos diétákat követő úrilány, ezért nem komplikálták túl a rendelést. Felesleges kapacitását így a néni szívélyes beszélgetéssel töltötte ki, szinte le sem lehetett lőni, bár kétségtelenül aranyos és előzékeny volt velük. Mondjuk az első pillanattól érezhető volt, hogy az asszonyság automatikusan feltételezte, közös kikapcsolódását töltő párról van szó, bár erre egyelőre nem tett kifejezett utalást, de szavaiból, gesztusaiból ez tükröződött vissza. Johnt voltaképpen szórakoztatta is a helyzet, és semmiképpen sem szerette volna kiábrándítani a nénit az ennél gyakorlatiasabb valósággal.

– Jó, hogy eljöttek hozzánk, kedvesek! Mostanában alig járnak erre, ahhoz még túlságosan hideg van, majd inkább egy-másfél hónap múlva indul be a szezon, ilyenkor csak hébe-hóba érkezik egy-egy párocska. Örömmel látjuk önöket, látszik, hogy maguk olyan természetszerető, rendes emberek. – Mondjuk ezzel éppen tényleg helyes volt a felismerése. – Ilyenkor inkább csak mindenféle gyanús huligánok érkeznek, többnyire egyetlen éjszakára, aztán mégis akkora csetepatét hagynak maguk után, hogy nem győzöm takarítani!

Vinca és John gyanították, hogy a néni elsősorban környékbeli településről érkező, kamaszkoruk bohóságát töltő fiatalokra gondolt, ezért nem is nagyon firtatták a témát. A lelkes csacsogásban azért sikerült a reggelijüket is megkapni, egy nagy adag, mindenféle jóval megpakolt rántotta formájában. A néninek még arra is volt gondja, hogy frissen szeletelt zöldség falatkákat mellékeljen hozzá, amit máskülönben, egy közös tálról tudtak volna maguknak elvenni és felvágni. A kikészített innivalók között Vinca gondterhelten válogatott, végül leegyszerűsítve saját dilemmáját, egyaránt döntött – már kikért kapucsínója után – a narancs juice és a tea mellett. 

– Látom, megfogadta a tanácsomat! – utalt John szombati javaslatára, miszerint szükségük lesz a bőséges energiára. – Ma elég sokat kellene mennünk – folytatta –, a többit meg majd, ennek függvényében meglátjuk… Meg egyébként is, ki tudja, a hétvége után, meddig marad még ilyen ideális az idő.

Vinca nem szólt semmit, ahhoz túlságosan tele volt a szája, noha látta, hogy a kikészített hidegélelemből még John is bőségesen táplálja magát. Igaz, közel száz kilós, erős testalkatához minderre szüksége is volt a napi túrához. Ki tudja még, legközelebb mikor jutnak normális, meleg ételhez. A bőséges étkezés végeztével igazán jól esett nekik a frissen lefőzött kávé.

Reggeli után aztán összekészítették a napi holmikat, John mégegyszer megitatta a kutyát, valamit pakolászott hátul a kocsiban, majd elindultak hármasban, a korábban már bejárt erdészeti úton a zöld terepjáróval. Suzyt alig lehetett nyugalomra inteni, annyira izgatott volt a friss, erdei levegőt megérezve. Gazdája csitító szavára aztán mégiscsak lekuporodott, mindössze folyamatosan csapkodó farka jelezte, mennyire várja már, hogy saját lábain loholhasson.

Mire odaértek az autóval is járható út végére, ahol legutóbb is hagyták, már egészen meleg lett, noha akkor még éppen csak kora délelőtt volt.

Az előző este térképen kijelölt területet tervezték ma bejárni. Ami nem volt túlságosan nagy, de több helyen nehezebben járható, illetve kaptatós útszakasz lassította a haladást. Néhol a meredek partszakaszon kénytelenek voltak patakon is keresztüljutni, amihez nem mindig sikerült elsőre alkalmas átkelő részt találni. Végülis kitisztult az út, egy kellemes, feltételezetten vadcsapáson tudtak végigmenni, ami akár kiépített turistaútnak is tökéletes lett volna, leszámítva, hogy feltételezésük szerint – a sajátjukon kívül – a kutya nem járt erre.

Tovább haladva a fák mögött meredeken ágaskodó sziklafal szegélyezte útjukat. Helyenként szinte függőlegesen meredtek felfelé a hatalmas kövek, máshol kicsit szabdaltabb, lényegesen lankásabb természetes lépcsőt alkottak, kiálló nagyobb sziklaszirtekkel. Egy-egy ilyen szélesebb, teraszt képző sziklaormon fák is megtelepedtek, a meredekebb részek beugróiban pedig páfrányok tarkították a felületet. Az ösvényüket közvetlenül szegélyező fák egy részen kissé gyérebben álltak, két nagyobb bükk között tökéletesen fel lehetett látni a sziklaorom magasabb részeire is.

– John…! – szólalt meg Vinca váratlanul megtörve csendes bandukolásukat, a végén jelentőségteljesen felvive a hangsúlyt.

– Nézze csak! – mutatott felfelé.

John azonnal közelebb lépett, hogy ugyanabból a nézőpontból láthassa ő is, amit társa mutatni szeretne neki.

– Hű, a mindenit! – torpant meg ekkor már ő is. – Quercus rubra! De mekkora…!

És valóban: lábuk elé tekintve láthatták is, hatalmas, gömbölyded makkokkal telített volt az avar, melyek minden bizonnyal az imént kiszúrt vörös tölgytől gurultak le odáig, a meredek sziklafal mentén.

– Ezt feltétlenül meg kell néznünk! – mondta eltökélten, melyre Vinca is teljes egyetértésben bólintott, hiszen éppen ezért mutatta meg neki hirtelen felfedezését.

Igyekeztek a sziklafal lépcsőzetesebb részén haladni, egy kicsit mászni kellett érte, helyenként keresni kellett a kapaszkodót, de megérte. A sziklás kiszögellés tetejére érve látták csak meg, hogy odafent több, jelentős koráról árulkodó, vastag törzsű tölgyfa is található, a csúcson szinte vízszintes, alig pár tíz négyzetméteres területen. Nagyon magasan voltak, a területet gyönyörűen be lehetett látni, a szélen álló hatalmas tölgyek szinte közre zártak egy árnyas oázist odafent. Miután megcsodálták a váratlanul eléjük táruló, páratlan látványt, nekiláttak a hatalmas fák felmérésének, jegyzetbe vételének. Eltartott egy darabig, mert több, az átlagosnál jelentősen vaskosabb fa is állt, melyek egyenként is igen komoly méretet képviseltek, így a vizsgálatuk külön-külön is időigényesebb volt. Gondos körültekintéssel jártak el, úgy vélték, legjobb tudomásunk szerint ők lehetnek az elsők, akik ezeket a faóriásokat lajstromba vehetik. Legalábbis hivatalos jegyzetekben nem szerepeltek sehol. Több, mint egy órán keresztül tartott, mire a fontos adatokat felvették, utána viszont alaposabban megcsodálták a hihetetlen kilátást, melyről több, alattuk magasodó hegycsúcsra is pazar látvány nyílt. A lefelé út előtt még egy kis pihenőt is beiktattak, erre tökéletesen kellemes volt a magaslaton elszigetelt terület – nem mintha alatta, az erdős terepen túl sok esélye lett volna, hogy élő emberbe botlanának. Vinca még néhány makkot is összegyűjtött a hatalmas fák alatt. Suzy szintén elterült az egyik tölgy tövében.

Ahogy ott ültek a terebélyes fák árnyékában, Vinca váratlanul előrukkolt a feszegető kérdéssel:

– Akkor most tulajdonképpen hogy is vagyunk…?

John döbbenten hajolt fel, mert a kérdés hirtelen érte, noha akkor már Vinca is bőven megbánta, hogy feltette.

– Mit szeretne hallani? Kérdezzen bátran…! – felelte John, és ismét maga elé meredt.

Vinca hirtelen azt sem tudta, mit válaszoljon. Abban a pillanatban felismerte a helyzetet, hogy azzal kapcsolatban, amire voltaképpen kíváncsi, teljesen világos és tiszta útmutatást kapott John részéről, és itt éppen ő volt az, aki még soha, egyetlen egyértelmű mondattal vagy gesztussal nem fejezte ki szándékait. Így aztán már végképp szükségtelenül pofátlannak érezte előbbi kérdését, főleg, hogy pontosan meg sem tudta mondani, mire lenne kíváncsi. Vagyis kérdése az bőségesen akadt volna, de ebből a megközelítésből hirtelen egyet sem tudott értelmesen feltenni. Már valami “nem is tudom, bármi”-féle, semleges választ próbált összehozni a kínos csendben, melyet éppen saját kérdésével okozott, mire John megelőzte.

– Viszont, én szeretnék kérdezni valamit…

Vinca ebben a pillanatban ledermedt, valósággal lesápadt John kezdeményezésétől. Érezte, hogy most azonnal szeretne eltűnni, de a kérdést legalábbis semmiképp sem szerette volna hallani. Mégis, nem akarva tovább feszíteni a húrt, legalább egy kis időt nyerve, szinte remegő, elhaló hangon válaszolt.

– Igen…? 

És közben még mindig abban reménykedett, hogy megnyílik alatta a föld, még mielőtt John megszólalhatna.

John látta rajta a roppant kellemetlenséget, de semmiképp sem szerette volna kínos helyzetbe hozni. Valójában nem is ez volt a szándéka. Majd váratlanul megszólalt.

– Amikor szombaton a mosdóban voltunk… Mégis mi a túrón szórakozott olyan önfeledten?

Valószínűleg John is hallotta, ahogy ebben a pillanatban legördülnek Vinca szívéről a hatalmas szikladarabok. Mikor rájött, hogy a férfi egészen mást szeretett volna tőle kérdezni, mint amire először gondolt, egyből felderült az arca. Való igaz, a kérdésben John is kellő ügyességgel kerülte ki az intimebb momentum tényét. Vinca kipirult arccal, részben az előbbi zavara, részben megkönnyebbülése, részben pedig már a történet abszurditása miatt félig nevetve válaszolt.

– Hát, csak láttam magunkat kívülről. Ahogy ott talpig kisestélyiben, egy James Bond-filmet megszégyenítő jelenettel egyensúlyozunk a férfivécé tetején, egy számunkra egyébként teljesen érdektelen rendezvényen.

De a mondatot már alig bírta befejezni, mert elkapta őt a féktelen röhögés. Ebből a megközelítésből már John is felettébb komikusnak találta ama bizonyos szituációt, és akaratlanul átragadt rá a szívből jövő nevetés. Vinca már a könnyeit törölgette közben, ezúttal viszont nem próbálta magában tartani, minthogy most senki nem akarta őt megakadályozni ebben.

Ahogy a sziklaszirten támaszkodva csodálták a lábuk előtt elterülő mélységet, egyszercsak a távolból tompa puffanást hallottak. A szomszédos hegycsúcs tetejéről madarak szálltak fel. John arca aggodalmasra váltott, miközben Vinca kérdőn nézett rá.

– Ez egy lövés volt – válaszolta meg.

– Kizárt! – hitetlenkedett Vinca. – Az ott már tájvédelmi körzet.

– Hát éppen ezaz! – nézett tovább a távolba, méginkább baljós tekintettel. Vinca már ismerte ezt az arckifejezést, tudta jól, hogy ilyenkor valami komolyan jár a fejében, de addig úgysem fogja elmondani, amíg teljes bizonyosságot nem szerez róla. Ugyanezt az aggodalmas nézést látta rajta az elmúlt hetekben az irodában is, amikor többször jelezte neki, hogy valamiről majd beszélni szeretne, még a banketten történt, kihallgatott különös párbeszédet megelőzően. De John félelmei előbb-utóbb mindig beigazolódtak, így tartott tőle, hogy ez ezúttal sem lesz másként. Mindenesetre addig nem faggatta, tudta, hogy ha valami érdemi következtetésre jut, azt úgyis meg fogja vele osztani.

A sziklaoromról óvatosan lemászva tovább haladtak a tervezett területen, mely helyenként sokkal gyérebb, már-már apró tisztásokkal tarkított területhez ért. Amit aztán ismét erdős rész váltott fel, de a ritkás lombkorona között oda is betűzött a nap. Vinca, pontosabban a meteorológia nem tévedett: tényleg nagyon meleg, szinte kánikulai időt fogtatak ki aznap. Kissé túl is öltöztek, a pulóverek már réges régen lekerültek és felesleges kacatként cipelték magukkal a hátizsákokban. A kullancsokra és nehezebben járható területekre való tekintettel persze hosszú nadrágban indultak el, de most nagyon tudtak volna örülni valami rövidebbnek is. 

A kaptatósabb terepeken teljesen kimelegedtek, John már erőteljesen törölgette verejtékcseppjeit az arcáról.

Végül megálltak egy kis pihenőt tartani, de ekkor már nem bírta tovább: egy hanyag mozdulattal levette pólóját is. Vincának a lélegzete is elakadt a látványtól… Az izmos felsőtesten egy kiváló érzékkel megalkotott borostyáninda tekergőzött. A tetoválás a férfi mellkasáról indult, majd néhány kitérő cikornyával a bal vállán végződött. Az összhatás pedig… diszkréten művészi, egyedi, de mindenképpen vonzó volt. Amit Vinca egyetlen szóval foglalt össze magában: dögös! Illetve, kishíján hangosan is kiszaladt száján első döbbenetében. Annyira lenyűgözte az összkép, hogy képtelen volt másfelé nézni, akaratlanul is bámulta a férfi felsőtestét. Ezt persze egyértelműen látta John is, hiszen vele szemben állt meg, de jelen helyzetben Vinca annyira el volt varázsolva, hogy emiatt már cseppet sem zavartatta magát. Ez most nyílt szituáció volt, teljesen feleslegesnek érzett volna bármilyen játszmát, vagy úgy tenni, mintha észre sem venné. Végül, mikor már azon kapta magát, hogy kínjában a saját szája szélébe harapott bele, megszólalt, az egyébként egyértelműnek mondható helyzetben.

– Hát ez… gyönyörű! – És ha már így alakult, igyekezett úgy tenni, mintha érdeklődése kizárólag a tetoválásra irányulna, ami kétségtelenül nagyon megtetszett neki, de attól még rajongó pillantása kicsit túlmutatott ezen. Egyébként valóban meglepődött rajta, hogy a férfi korát meghazudtoló alakot mondhatott magáénak.

– Köszönöm! – mosolyodott el John, akit valamennyire meglepett a lány – rá nem jellemző – nyílt érdeklődése, de azért örült neki.

De Vinca ennyivel nem tudta lezárni a témát. Miután továbbra is babonázottan meredt rá, félszegen kérdezte meg:

– Meg szabad nézni…?

– Persze – mosolyodott el John, bármit is takarjon ez a megnézés, tekintve, hogy a lány gyakorlatilag már percek óta gátlástalanul bámulta őt.

Ekkor Vinca közelebb lépett, és minthogy John semmiféle ellenkezést vagy hátrálást nem mutatott megfontolt közeledésére, lassan, óvatosan megérintette a kis szürkés-fakózöld levélmintát. 

– Nagyon szép… de nem fájt? – tette fel gyermeki egyszerűséggel a tetováltak körében egyébként unalomig hallgatott kérdést.

– Nem – mosolygott rá továbbra is szelíden John, miközben a puha érintéstől libabőrözni kezdett.

– Már régóta megvan? Mennyi idő alatt készült el? És milyen érzés, ahogy csinálják? – Vinca sorolta őszintén érdeklődő kérdéseit, de ekkor már ujját automatikusan finoman futtatta tovább a minta vonalán. Ahogy végigért a válláig, kinyitott tenyerével simította végig, majd visszafelé haladt a borostyáninda szárát lekövetve. John közben igyekezett készségesen válaszolgatni. Ritka pillanat volt, hogy saját magáról meséljen, amit csak akkor tett meg, ha kifejezetten kérdezték, amúgy nem untatott vele senkit. Vinca viszont nem igazán kérdezte, nem is merte, és hozzászokott már, hogy nem faggatózik mások privát életéről, ha csak kifejezetten nem kötik az orrára. De az újszerű élethelyzet úgy tűnik, kibillentette korábbi görcsös gátlásaiból, tulajdonképpen mindkettőjüket.

– Eredetileg még nagyon régen csináltattam, talán húsz éves sem lehettem, egy haverom akkor gyakorolta a szakmát… – gondolt vissza. – És nem, nem igazán fájdalmas, inkább csak kellemetlen, különösen az érzékenyebb részeken, illetve a színezésnél. Amikor kitöltik a kontúrok közötti részt – magyarázta –, ott egyszerre több tűvel dolgoznak. – Vinca ezen a ponton kicsit elborzadt. – De hamar megvolt, először is talán pár óra lehetett. Azóta a haverom már profi, elismert tetoválóművészként dolgozik.  Aztán utóbb, körülbelül három évvel ezelőtt frissíttettem fel, már kicsit elmosódottabbak voltak a vonalak, de az eredeti, csak szürkével készült minta akkor kapta... ezt az enyhén zöldes átszínezést… – akadozott lassan szava kisebb kényszerű koncentrációs szüneteket tartva.

A minta a férfi mellkasáról indult el, alsó részét kisebb részben takarták szőrszálai. Vinca ekkor már azon kapta magát, hogy John mellkasszőrzetébe túr bele, egyre kevésbé kontrollálva saját mozdulatait. John már komolyan azon volt, hogy magához öleli a lányt.

Ebben a pillanatban egy váratlan lövés dördült el, de most már sokkal közelebbről. Vinca igazából csak ekkor eszmélt fel, hogy lényegében zavartatás nélkül fogdossa a férfit. Mint aki hirtelen áramütéstől felébred csipkerózsika-álmából, azonnal fegyelmezve magát, elvette kezét és egy picit hátrébb is lépett.

– Elnézést… – rebegte, ezzel jelezve, hogy az imént gátlástalanul megfeledkezett magáról.

– B…! – szakadt ki félhangosan, de felindultan Johnból ama b betűs szó, melyet amúgy Vinca mindeddig még nem hallott tőle. Noha, itt nem tudta biztosan, hogy a közöttük újfent megszakított, intim szituáció, vagy pedig a vészjósló lövéshang okán. Vagy talán mindkettő. Mindenesetre csendben maradtak, figyeltek és hallgatóztak, de nem láttak semmit, illetve nem tudták beazonosítani a hang irányát sem. Suzy a lövés után szintén feszült figyelemre váltott, majd összpontosítva nézte gazdáját, mint aki utasításra vár.

John védelmezően állt a lány mellé, de közben aggodalmas tekintete a belátható, környékbeli fákat, bokrokat pásztázta.

– Nagyon eljöttünk már, itt nem maradhatunk sokáig, nem leszünk biztonságban. – Hangja aggodalmat sugárzott. – Mielőbb vissza kéne jutnunk az eredeti célterületre – mondta.

Dinamikus tempóban indultak el a kiindulási pont irányába.

Lassan visszakeveredtek az egy hónappal ezelőtt bejárt, már-már ismerősnek mondható terepre. Itt lényegesen könnyebben járható kis utakon, csapásokon tudtak haladni. Visszatértek a korábbi alkalommal megtekintett helyekre, ahol Vinca annyiféle, különleges virágot talált. A lány nem tévedett. Ennyi idő eltelte után újabb, még inkább káprázatos növényritkaságokba futott bele. Legnagyobb meglepetésére, olyan védett fajokat is talált, amiket bár jól ismert, eddig nem látott színárnyalat-változatban virítottak előtte. Hatalmas lendülettel vetette bele magát a különféle fajták tanulmányozásába, gondos rögzítésébe, alapos fotózásába. Közben még John is elvégezhette vizsgálatait a korábban megtalált nagy fákon. Rengeteg anyagot gyűjtöttek össze, úgy érezték, ritka, kivételes felfedezés és dokumentumok birtokában vannak. Mindez egy fajta izgatott büszkeséggel töltötte el őket, és úgy érezték, ezt mindenképpen közkinccsé kell tenniük valamilyen formában, ugyanakkor a területet is teljes mértékben meg akarták óvni, bármiféle beavatkozástól, az ökoszisztémát teljes mértékben feldúló beruházástól. Végre, hosszú idő óta most alkalmuk adódott mindezekről nyugodt körülmények között, nyíltan is beszélgetni egymással.

– Mit gondol, mik a céljai Mr. Taylornek a területtel? – kezdte Vinca.

– Nem tudom, erről a részéről nagyokat hallgatott. Nekem legalábbis nem árult el róla semmit.

– Nekem sem mondta meg, pedig egyszer külön rákérdeztem, de valami teljesen kitérő választ adott és a környezetvédelem szerepére terelte gyorsan a szót.

– Talán tényleg medvehagymát szeretne ültetni… – hozta fel a régi poént John, amin Vinca hangosan felnevetett –, de én ehhez biztosan nem asszisztálok – szögezte le határozottan. 

Ezzel Vinca is teljes mértékben egyetértett, noha jólfizető állását is kellően féltette ahhoz, hogy csak úgy vaktában szembe menjen felettese egyébként sem egyértelmű szándékaival.

– És akkor most mit fogunk csinálni? – próbált eljutni bármiféle megoldásig, amiben úgy általában John gyakorlatias ötleteire számított.

– Még nem tudom. Talán semmit…

– Ez alatt mit ért pontosan? – Mert abban viszont biztos volt, hogy John ennyivel nem tekintette megoldottnak a problémát.

– Mi folytatjuk a saját munkánkat, amiért itt vagyunk. A legjobb tudásunk szerint. De ezzel nem támogatunk semmiféle önző üzleti célt. Egyelőre kivárunk és figyelünk… Ha bármi továbbit megtudunk, vagy nem tervezett válaszút elé kerülünk, akkor majd kitaláljuk a következő lépést. Minden esetre, az eddigi feljegyzéseit és fotóit kezelje nagyon körültekintően és bizalmasan! Lehetőleg ne adja ki őket a kezéből, anélkül, hogy arról velem is egyeztetne. Kérem…!

– Rendben! Természetesen – bólintott beleegyezően és bizalmasan a lány.

Az út további része háborítatlan volt. Az aznapra tervezett tevékenységeket már elvégezték, csak Vinca hajolt még le egy-egy virághoz. A természet valósággal élt, ismét lenyűgözte őket a pazar környezet. Délutánra a rekkenő hőség is alábbhagyott, tökéletes idő volt az erdei sétához. Suzy hatalmas lelkesedéssel tette le Vinca lábai elé a már fél órája vonszolt botot, ő pedig örömmel hajította el, és roppantul tetszett neki, hogy az eb minden alkalommal teljes odaadással lohol vele vissza, néha még röptében, a levegőben kapva el. Ezért aztán egy idő után próbálta minél messzebbre hajítani, vagy más módon kicselezni a kutyát, de az többnyire fürgébb volt, és ugrásra készen résen állt már Vinca mozdulata előtt. Ebből aztán hatalmas viháncolás és kergetőzés kerekedett, mind a vizsla, mind alkalmi sétáltatója között, szinte teljesen felverték az erdőt a hangos kacagással, illetve csaholással. John mögöttük haladt, és mosolyogva figyelte az önfeledt mókát. Boldog volt, amiért a két nő, akik igazán fontosak számára, ilyen jól megtalálták a közös hangot.

Este volt már, mire visszaértek a szállóhoz. A néni már több fogásos finom, meleg vacsorával várta őket, még egy kis desszert is volt a végén – Vinca nagy örömére. A főfogás vad volt, amihez egy-egy pohár száraz cabernet sauvignon is járt. Kényelmesen elfogyasztották a vacsorát, közben a terület további sorsáról is szót ejtettek. Túl sok érdemi megállapításra ugyan nem jutottak, de azért összefoglalták, amiket eddig megtudtak, vagy kilogikáztak. John még a minap hallott lövések miatt is aggódott, de azt végképp nem tudták mihez kötni. Végül lazább témákra terelődött a szó, jóízűen nevetgéltek, mikor vacsora után visszafelé tértek az emeleti szobákhoz.

– Beugrik még egy kicsit? – hívta saját lakrészébe John. – Jó lenne gyorsan átfutni a holnapi menetrendet. És lenne egy merész ötletem, amennyiben benne van…

Vinca ellenkezés nélkül vele tartott, noha ekkor már kicsit dörzsölgette szemeit, lefáradva a hosszú gyaloglás után, melyre még az iménti vörösbor is rásegített.

A férfi az előző napi nagy, színes térképet teregette ki ismét az ágyon, majd teljes beleéléssel próbálta beazonosítani, pontosan merre haladtak, hol mit láttak, néha összevetve a motiltelefonján rögzített GPS-adatokkal. Persze, minden lényegi információt bevihetett a tenyérnyi készüléken is, sőt, mindezt még többnyire helyben, a terepen meg is tette, de szerette, ha az egész végeredmény egy nagy, áttekinthető felületen is látható, akár így, hagyományos, papír formában. Főleg, hogy bizonyos részletek hol az egyik, hol a másik felületen nem voltak feltüntetve, tekintve, hogy igen gyéren feltérképezett, kevésbé ismert területről volt szó. Néha próbálta beazonosítani a két térképen azonos részeket, majd az egyik helyre mutatva megjegyezte:

– Könnyen lehet, hogy mi voltunk az elsők, akik itt jártak! Legalábbis az első emberek. – És ez a megállapítás jelentőségteljes büszkeséggel töltötte el.

– Hadd foglaljam össze – váltott élesen témát Vinca, aki ekkor már teljesen elhasalva az ágyon, jóformán csak meredt a térképre, vagy inkább maga elé. – Tulajdonképpen, mi most mindössze ahhoz kellünk, hogy gondosan felmérjük a helyi, egyébként egyedülálló, és mint ilyen védendő – és itt kómás tekintete elkomorodva jelentőségteljesen szigogúra váltott – ritkaságokat. Majd, a felmért adatokat átadjuk egy önelégült dilettánsnak, akinél az erdei növényzet valahol a medvehagymánál merül ki… Hogy aztán – folytatta kis hatásszünettel – ahhoz adjuk ajánlásunkat és munkánkat, hogy a területre valami kétes célú komplexumot húzzanak fel, letarolva mindent, ami érték, és amiért úgy általában dolgozunk…?

John szerette volna azt mondani, hogy Vinca csak erősen fantáziál, de félt, a lány végeredményben nem járhat messze a titkolt  igazságtól. Így próbált óvatosan reagálni, noha benne is bőségesen gyűltek már az ezzel kapcsolatos indulatok.

– Még ez is előfordulhat – kezdte nagy sóhajjal. – Noha, elvileg kifejezetten természetvédelmi, ismeretterjesztő beruházás állt a papírokon. Abba direkt belenéztem, tekintve, hogy Taylor szinte semmit nem volt hajlandó az orromra kötni a vállalat valódi céljairól a területet illetően.

– Nem tudom, nem nyugtatott meg…

– Hát igen. Engem sem győzött meg, hogy mindez nem mondjuk egy szállodakomplexumot vagy szórakozóközpontot takarna a valóságban. Na puff, az aulában legfeljebb kiállítanának néhány kitömött rókát meg énekesmadarat, aztán környezeti bemutatás letudva. Persze így nyilván nem ment volna át az engedélyeztetéseken – gondolta tovább keserűen, amiben egyébként neki is sok munkája volt, az akkor még másnak vélt cél megvalósulása érdekében. Noha, már a környezetvédelmisek is benne vannak…

Némán bámultak maguk elé. Érezték, hogy itt valami nagyobb horderejű dologba sikerült belenyúlniuk. És ez cseppet sem villanyozta fel őket, viszont annál aggasztóbbnak érezték a helyzetet.

– Viszont – szólalt meg hosszabb csend után John –, én még szétnéznék alaposabban fent, sőt, vannak olyan területek is, amiket eddig kihagytunk – mutatott néhány részre a nagy térképen. Vinca egyetértően bólintott, és próbált még álmosan is koncentrálni a másnapi kihívásokra. – Ehhez viszont most messzebbre el kellene jutnunk, tehát jó lenne, ha nem kellene délután visszaindulni… Én még arrafelé is elnéznék... – mutatott egy félreesőbb, láthatóan szintén hegycsúcsot jelölő pontra.

– Ez az a hegy, ahonnan tegnap az első lövést is hallottuk, nem?

– Igen – bólintott John, némileg vészjósló arckifejezéssel.

– De az már a tájvédelmi körzet. Oda elvileg be sem léphetünk. Legalábbis engedély nélkül.

– Drágám…! – mosolyodott el John, némileg lekezelő fellengzősséggel, noha tulajdonképpen inkább kedves volt, mintsem bántó. – Csak nem gondolja komolyan, hogy ott, a világvége tábla után kettővel, a semmi közepén bárki is az engedélyeinkre lenne kíváncsi? Ha pedig igen… nos, az felettébb gyanús lenne, ott ugyanis kiemelten védett, ősfás erdő húzódik, igen jelentős területen – mutatta közben ujjával a térképen –, az elsők között lennék, aki tud róla, ha ott emberek tartózkodnának. Egyébként csak kiemelt kutatási céllal. Ha pedig mégis… nos, akkor majd ezt is megoldjuk – túrt bele elgondolkodva szakállába.

Vinca, bár kicsit tartott a tilosban tévelygéstől, kíváncsisága mégiscsak legyőzte félelmeit, semmiképp sem szerette volna volna elszalasztani ezt a lehetőséget, hogy élőben, közvetlen testközelből nézheti meg az ősfás erdőt. Ide egyébként John már az első alkalom után tervezte, hogy valamilyen módon elhozza, mikor látta őszinte érdeklődését az öreg fák iránt. Most viszont az újszerű helyzetben tettleges lépésre szánta el magát. Nem véletlenül akarta személyesen is megtekinteni az említett területet.

– Ugyan kijelölt út ide már egyik térképen sem vezet – mérlegelte John a felmerülő lehetőségeket –, de ha megnézi – mutatott ujjával a kékkel nyomott hosszan tekergő vonulatra – itt végig patakmeder halad a hegy lábáig. Annak mentén, reményeim szerint, valahogy végig tudunk menni.

– Rendben – egyezett bele végül Vinca, noha ebben a pillanatban már el is bizonytalanodott benne, ez mennyire volt jó döntés.

– Viszont... – folytatta némi hezitálással John – onnan nem érünk már vissza időben. Sőt, a sötétben jóformán sehogy. Szóval… lehet, hogy esetleg igénybe kéne venni azt a kis házat, amit egy hónappal ezelőtt, a csúcsról visszafelé láttunk. Esetleg sikerült róla kiderítenie valamit?

– Nem, nem igazán – mondta Vinca némi zavarral, mert túl azon, hogy akkor ugyan tett néhány sikertelen rákeresést, nem nagyon foglalkozott tovább a dologgal. Most viszont jól jött volna bármilyen információ. – Megtudta esetleg, hogy kihez tartozik?

– Nos, nem. Őszintén szólva, semmiféle említést nem találtam róla, nagy valószínűséggel illegális. De ha így van… akkor esetleg hasonló módon mi is “kibérelhetnénk” egy éjszakára, nem úgy tűnt, hogy gyakran megfordulnának ott, de ha véletlenül mégis… akkor meg kérdőre vonjuk az illetőt, hogy mégis mit csinál ott. Nyugodjon meg, erre van a legkevesebb esély!

Vincának ez az önkényes területfoglalás már végképp nem tetszett. Szíve szerint azonnal nemet mondott volna, de mérlegelt erősen, mert a kínálkozó lehetőséget sem szerette volna elszalasztani, és abban egyet értett, hogy az már nem férne bele, hogy még vissza is gyalogoljanak a kiindulópontra, ahová az autóval még fel lehet jutni. Aztán ránézett társára, aki kérlelően meredt rá. Belenézett a mély, barna tekintetbe, mely’ megnyugvást keltő bizalmat árasztott.

– Jól van, nem bánom – bólintott rá végül, mert képtelen volt nemet mondani neki. – De esetleg megkérdezhetnénk a házinénit is, úgy tűnt, ő mindenkit ismer errefelé – vigyorodott el. – Hátha azt is tudja, kié az a kisház, esetleg hol lehet rá engedélyt kérni, vagy hasonló.

– Nem bánom, ezt még megpróbálhatjuk reggel!

– Jó, akkor reggel… – nyugtázta Vinca gépiesen ismételve, azzal teljesen elterült az ágyon, haja részben rálógott a szétterített térképre.

– De reggel mindenképpen korán kell indulnunk, hosszú lesz az út.

– Jó…

– Úgyhogy ma időben le kéne feküdni, hogy időben tudjunk kelni.

– Oké… – hangzott még az elhaló válasz.

– Akarja esetleg, hogy hajnalban ébresszem? – próbálta biztosítani John a korai indulást, de kérdésére már nem kapott választ. Finoman arrébb simította a lány haját, aki ekkor már jóízűen durmolt, ruhástul az ágyán. Nem akarta felébreszteni, ezért óvatosan mászott ki mellőle és hajtogatta össze a térképet. Egy kicsit gondolkodott, hogy mitévő legyen, de végül nem volt szíve felébreszteni. Úgyhogy inkább lezuhanyzott, fogat mosott, és minthogy még utána is ugyanúgy találta Vincát, beállította az ébresztőt és halkan befeküdt mellé. Az esti csendben a holdsugár bevetült az ablakon, éles fénnyel törve meg a sötétet. John a félhomályban némán nézte a mellette fekvőt. Óvatosan végigsimította a hátát, majd ő is elaludt. 

Hajnalban Vinca fordult egyet, majd ösztönösen közelebb bújt hozzá, anélkül, hogy ténylegesen felébredt volna. Erre viszont John eszmélt fel, majd óvatosan forgolódni kezdett, de nem akarta felébreszteni a mellette fekvő Vincát, így inkább felkelt még a telefon ébresztője előtt és nekilátott összekészülődni az aznapi túrához. Már többé-kevésbé a kocsiba is bekapolta, amit szükségesnek talált, mire Vinca is ébredezni kezdett.