5. fejezet: Gyanús ügyletek

Az erdei kiszállást követően a hétvége eseménytelenül, elsősorban otthoni pihenéssel telt. Megbeszélték, hogy most nem mennek be szombaton, amit egyébként is csak indokolt esetben tettek meg, így inkább rendesen kialusszák magukat a hosszú út után. 

Szombaton Vinca egy kis rendet vágott a lakásban, bedobta az előző napi ruhákat mosásba, és egész nap a pénteki eseményeket futtatta agyában. Vajon tényleg felébredt közben és tudatos viszonzás volt az a puszi…? Ekkor jóleső érzés fogta el. Tulajdonképpen eddig annyira belemerült a miértek keresésébe, hogy lazán átsiklott azon a tényen, kapott egy csókot homlokára a tartózkodó férfitól. Hirtelen heves szívdobogással járó melegség járta át, ahogy visszaidézte a pillanatot… Majd rájött, hogy tulajdonképpen hiányzik neki, és titkon alig várta már az újabb hétfőt.

Hétfő reggel éppencsak beesett időre. Ráadásul addigra már várta néhány üzenet: soron kívül kértek pár kiegészítést a múlt heti anyagokhoz, nem nagy ügy, csak nem lett volna szerencsés késlekedni velük. Johnt alig látta, futólag köszöntek egymásnak a folyosón, akkor is mindketten sietősen igyekeztek valamit elintézni. Legelőször ebédidőben ülhettek le egy kicsit egymás mellé, de túl sok lehetőségük ekkor sem adódott a kötetlen beszélgetésre. Muszáj volt átrágni a reggel felmerült új vállalati eseményeket, mert mindent azonnali határidőre vártak vissza, még pénteki távollétük is felborította a korábbi munkarendet, de azért az étkezést sem akarták kihagyni. Így sikerült összehangolni a kettőt. Végül a száraz tények lebeszélése után John szólalt meg elsőként:

– Sikerült kipihenni a pénteki fáradalmakat?

Vincának jólesett visszatérni a témához, így mosolyogva jelezte, hogy igen, nagyjából.

De túlságosan ezúttal sem merülhettek bele, mert perceken belül megjelent mellettük az igazgató úr, jelentőségteljesen hivataloskodó hangnemben.

– Ahogy befejezték az ebédszünetet, kérem, legyenek szívesek és fáradjanak be mindketten az irodámba!

Igenlőleg bólintottak, majd igyekeztek sietősre venni az étkezést. Ahogy az igazgató eltávolodott, Vinca hangosan tűnődött:

– Vajon mit akarhat, ami ennyire fontos? – kérdezte.

– Minden bizonnyal a pénteki terepszemlére kíváncsi.

Vinca belátta, hogy bizonyára igaza lesz, így egy bólintással letudta a kérdést és igyekezett betömni a napi sütemény utolsó darabkáit is. John mosolyogva figyelte étkezését.

Evés után átmentek az irodába. John nem tévedett. Valóban a helyszínen tapasztaltakra volt kíváncsi Mr. Taylor. Igazából nem egészen értette a páros, hogy konkrétan mit szeretne hallani, de azért jelentőségteljesen mutatták neki a helyszínen találtakból délelőtt sebtiben összeszerkesztett anyagot, hozzáfűzve személyes észrevételeiket. Az igazgató fontoskodóan bólogatott, mint aki ért is valamit az elhangzottakból. Vinca nem emlékezett rá, hogy Mr. Taylor mióta érdeklődik ennyire a botanikai előfordulások iránt, de nem is nagyon izgatta magát miatta.

– Szóval, a területen szórványosan találtunk szigorúan védett fajokat is, illetve nagy számban olyan növényeket, amik ugyan hivatalosan nem védettek, de a csökkenő populációk miatt mindenképpen kiemeltté teszik a lelőhelyet. Természetesen ezek koordinátáit is pontosan rögzítettük. Ellenben, fontos megjegyezni, hogy a mikroklíma további ritka fajok jelenlétére enged következtetni, melyek viszont csak néhány hét, de időjárástól függően, inkább egy hónap múlva lesznek beazonosíthatóan láthatók.

– No, mi az, talán medvehagyma? – vihogott Mr. Taylor, örülve, hogy valami kis erdei növényzeti ismerettel ő is rendelkezik.

– Nem egészen! De ezeket ténylegesen majd csak később tudnánk meghatározni.

– Jól van, jól van – egyezett bele az igazgató. – És erre a felfedező útra szintén önöket kérem majd kiszállni, amint már látható lesz az emlegetett növények virágzása. De kérem, hogy minél előbb készüljön el a teljes dokumentáció! Sokáig nem szeretném húzni a dolgokat!

– A növényeket nem lehet siettetni –  válaszolta flegmán unottan Vinca, akit szemmel láthatóan zavart az igazgató együgyűsége és tiszteletlensége az általa oly’ nagyra tartott, helyszínen vélt botanikai különlegességekkel szemben.

John Hedera csak a végén, a fákkal kapcsolatos tanulmányok beszámolójánál szólalt meg. Bár a fákat elég jól sikerült beazonosítani, nem várható, hogy két hét leforgása alatt hirtelen újabb különlegességek vagy matuzsálemek nőnének ki a földből, azért jelezte, hogy neki is lesz még ott feladata, többek között a már beazonosítottak további szerkezeti vizsgálatával kapcsolatban – és mondandója közben átnyújtott ő is egy gyorsan lefűzött listát az arra érdemleges, lajstromba vett fákról. Illetve könnyen lehetnek még a terepen, amik eddig elkerülték figyelmüket, mivel elsősorban a jelölt úton, könnyebben járható nagyobb vadcsapásokon, valamint azok közvetlen közelében végezték a környezettanulmányt. Ennél tüzetesebb vizsgálat pedig csak hosszasabb, alaposabb bóklászással oldható meg, amihez mindenképpen több időt szükséges a helyszínen tölteni, anélkül, hogy a sötétedéstől tartva szaporáznák lépteiket.

Az igazgatói irodából kilépve Vinca balsejtelmekkel arcán fordult oda Johnhoz:

– Mit gondol, mit akarhat? És mióta érdeklődik ennyire a természetvédelem iránt…?

– Talán csak ellenőrizni akarta, hogy jól halad a munka.

Vinca ezzel a válasszal beérte, és nagyjából meg is nyugodott tőle. Nem vette észre, hogy John szintén aggodalmaskodó pillantásokkal próbálja összerakni magában az iménti beszélgetés tanulságait.

– Akárhogy is, majd vissza kellene mennünk, mert gyanús nekem, hogy lesz ott más is…

– Mire gondol? – kérdezte John.

– Nem tudom… Talán kosborfélék a talaj alapján. De nem tudom előre megmondani. Annyi minden volt ott, amivel másfelé nem találkozom, ahol meg igen, olyan kis egyedszámmal, hogy mindenképpen érdekes a terület.

– Medvehagyma, mi? – viccelődött kollégája.

– Hagyja már! – röhögött fel Vinca. – Még a gyöngyvirágtól sem tudná megkülönböztetni!

Hedera gyorsan elhallgatott, mert rájött, hogy azt ő sem biztosan. Kissé lesütött szemmel nézett a lányra.

– Nos, ebben én sem vagyok túl magabiztos. Úgyhogy majd igazán demonstrálhatná, mi a különbség közöttük!

Vinca önérzetét kicsit simogatta, hogy van valami, amiben jártasabb, mint idősebb kollégája. De igyekezett ezt a dicsőséget magában tartani.

– Nyugalom, az ilyenkor már régen elnyílt!

– Oké. Viszont úgy kell készülnünk, hogy pár hét múlva ismét ki kell szállnunk. Akár hosszabb időre is…

A lány beleegyezően bólintott.

Ez a “kell” olyan kényszeredetten hangzott John szájából, de igyekezett munkaköri kötelezettségnek beállítani azt, amit legjobban szeretett tevékenységében. Szívesen járta az erdőt, bőven sok volt már neki ez a rengeteg felhajtás a modern kialakítású irodai épületben. Mostanában egyébként is olyan furcsának érezte az ügymenetek alakulását, néhány váratlan telefon vagy megkeresés, soron kívül beadandó nyilatkozat és érdekes kérdés, most pedig az igazgató hirtelen érdeklődése az aktuális fejlemények felől. Általában hagyta őket önállóan dolgozni, bőven megelégedett annyival, hogy a hivatalos egyeztetéseket, engedélyeket és szakvéleményeket határidőn belül és lelkiismeretesen készítették el új munkatársai. Most viszont, mintha… Valahogy nem tudta megmagyarázni, de olyan kellemetlen érzése volt, mintha nem egy hajóban eveznének a vezetőséggel. És erről a furcsa megállapításról már kolléganőjével is szeretett volna többször értekezni, de valahogy soha nem adódott rá alkalom. Az irodában nyakig voltak a munkával, már a kávét is szünet nélkül, dokumentációk olvasása közben fogyasztották, egyedül ebéd közben lett volna lehetőségük a magán jellegű beszélgetésre, de ott is hamar a folyó ügyekre terelődött a szó, meg aztán belső információkról, privát észrevételekről meglehetősen kockázatos lett volna a forgalmas étteremben tanácskozni. Persze tisztában volt vele, hogy ez nem az ő hatásköre, és amíg a magas fizetésére igényt tart, addig köteles munkáját legjobb tudása és szorgalma szerint ellátni, felettesei elvárásai szerint. Így aztán zokszava nem volt a helyszíni terepszemle ellen sem, noha titokban már alig várta, hogy végre ismét kiszakadhassanak a természetbe.