7. fejezet: Viharos érzések

Szombat délelőtt Vinca előrángatott néhány ruhadarabot a szekrényéből, melyeket úgy tervezte, hogy viselés előtt kicsit átvasalna. De amire először gondolt, ciklámen színű kiskosztüm, azt végülis elvetette, mert kinyitva a ritkán használt akasztós szekrényt, egy sokkal elegánsabb, de valahogy mégis merészebb kisfekete tűnt neki szembe. Már régen meg is feledkezett róla, így először eszébe sem jutott a bankett kapcsán. Most viszont elővette és gyorsan felpróbálta, vajon jó-e még rá és nincs-e véletlenül valami rejtett hibája. Szerencséje volt. A ruhadarab még mindig pontosan illett rá, kicsit forgolódott benne a tükör előtt, és meglepetésére még a látvány is tetszett neki, jól érezte benne magát. Kis válogatás után egy színben hozzá illő, fényes, fekete magassarkú szandált is előkotort. Azt kicsit leporolta, de szinte eredeti állapotában virított a gondosan csomagolt cipősdobozban. Gyorsan hozzápróbálta, és megállapította, hogy pont jó lesz, sőt, a matt és fényes díszítő csíkok miatt mintha csak kifejezetten a ruhájához tervezték volna. Micsoda véletlen! Nagyon örült neki, mert nem sok kedve lett volna szombat délelőtt még alkalmi ruha vagy cipő után is rohangálni. Hogy is ne! Ki is számláztatta volna a főnökével! Noha kicsit továbbgondolva rájött, hogy jelenlegi fizetésébe még ez is kényelmesen beleférhetett volna, így inkább gyorsan abbahagyta a felesleges önhergelést. A ruhadarabokat gondosan előkészítette, majd belenézett a tükörbe, hogy valamit esetleg saját magával is kezdenie kellene. A hajmosást szándékosan a mai napra időzítette, majd, mikor végzett, úgy érezte, egy ilyen karakteres cipő és koktélruha mellé illene valami diszkrét sminket is felvinnie. Abban viszont nem sok rutinja volt. De gondolta, megpróbálja, legfeljebb lemossa az egészet, ennek hiányát igazán nem tiltotta a meghívó! Majd eszébe jutott John… Vajon ő hogy boldogul a mai öltözékkel? Kissé aggodalmasan villant át agyán a gondolat, hogy pár nappal korábbi “fogadalmuk” szerint csak nem állít be bakancsban és pólóban a puccos rendezvényre. Majd, ahogy maga elé képzelte a jelenetet, elnevette magát, és már cseppet sem bánta volna ezt sem, legfeljebb idő előtt kidobják őket, így legalább ő is menekülést nyerne, mert az biztos, hogy ez esetben a férfival együtt távozna a sznob rendezvényről!

Mosás után gondosan beszárította a haját és igyekezett valami frizurát varázsolni belőle. Erre igazából nem is gondolt, így csak rögtönzött valamit, de az eredmény meglepően jól sikerült, így meghagyta. Félhosszú haját részben kontyba fogta, részben loknikkal egészítette ki. A rakoncátlan tincsecskékkel már nem tudott mit kezdeni, így hagyta, hogy azok szabadon repkedjenek, a fizika törvényeit követve. Emiatt már tényleg nem bosszankodott, meg valójában örült neki, hogy a frizurája – már amennyit össze tudott belőle terelgetni – végülis rögtönözve ilyen jól sikerült. Nekiállt előkotorni sminkkészletét, amit egyébként borzasztó felesleges kacatnak tartott. Utálta kelletni magát, nem szívesen ismerkedett céltalanul, azt pedig végképp nem szerette, ha valaki a külseje miatt csodálja, így az efféle dekorációs holmiktól hamar megvált, vagy legalábbis jól elcsomagolta őket. Most viszont úgy érezte, a ruhát és a frizurát lehet, hogy előnyösen ki tudná vele emelni. Hosszasan válogatott, végülis fekete szemhéjtus, sötétvörös, vagy inkább már bordó rúzs, és valami színben hozzá illő szemhéjfesték mellett döntött. Először jól el is rontotta, bosszúsan vakarta le a tust, szerencsére még éppen le tudta oldani. Másodszorra már óvatosabban, figyelmesebben haladt, és egy kis korrigálással nagyjából sikerült megfestenie a vonalat, amit elképzelt. Még egy kicsit pepecselt vele, majd ismét meglepődött, hogy végül is milyen jól sikerült a végeredmény. Úgy érezte, még valami hiányzik… Szintén nem túl gyakran használatos ékszeres dobozkát kotort elő, melyben kisebb keresgélés után egy onyx köves ezüst nyakláncot talált. Úgy gondolta, ez remekül illik majd a fekete szetthez, így hezitálás nélkül kivette és összekapcsolta nyakában. Valójában eredetileg valami fülbevalót szeretett volna, a kis méretű, szokásos strasszköves helyett, de a lánc került előbb elő. Így még nézelődött benne, mire szemét szinte kiszúrta a fülbevalók között valami… Maga az ékszer nem is lett volna annyira különleges, ezüstből készült finom kis darab volt, de amit formázott: egy-egy apró, szintén ezüst borostyánlevél volt! Szíve nagyot dobbant, és a gondolattól még saját maga is zavarba jött. Kicsit hezitált, ezt most merje-e vállalni, nehogy valami nyílt utalásnak értelmezze kísérő partnere, ha már korábban a nevével élcelődött… Végülis odatartotta a tükör előtt füléhez a kis ékszerdarabot, ami meglepően jól illett teljes öltözékéhez. Ezzel egy pillanat alatt lesöpörte korábbi ellenvetését, és gyorsan betette a fülbevalókat is. Ahogy vissza akarta csukni a dobozt, megakadt szeme még valamin. A borostyánleveles fülbevalókhoz egy hasonló nyaklánc is tartozott. Vékony, puritán ezüstláncon egyetlen levélke csüngött. Tenyerébe vette, nézegette, igazán ízléses és egyszerű kis darab volt, viszont ezt már a fekete köves medál mellé nem akarta felvenni nyakába, így óvatosan visszahelyezte a dobozba. Ekkor pillantott csak az órára: te jóságos ég, három perc múlva öt óra! Észre sem vette, hogy a bonyodalmas készülődés közben mennyire elszaladt az idő, és John bármelyik percben itt lehet érte. Még felkapott egy korábban kikészített fekete kistáskát, belebújt a cipőkbe, fújt kettőt a szigorúan ünnepnapokra tartogatott parfümből, magára kapott egy szintén nem sokat használt, fekete műszőrme kabátot, majd ebben a pillanatban csippant a mobilja: John küldött neki üzenetet, jelezve, hogy lent várja a ház előtti parkolóban. Olyan sebesre vette lépteit, hogy kis híján nyakát törte a rég nem hordott tűsarkúban a meredek lépcsőkön. Így valamelyest visszavette az iramot, és igyekezett a lépcsőkorlát mellett haladni, biztos ami biztos. Fél perc múlva már így is kilépett a kapun, és még mielőtt fürkészhette volna a borostyánlevél-zöld terepjárót, váratlanul John lépett mellé.

– Jó estét kívánok! – köszöntötte. – Indulhatunk? – kérdezte előzékenyen.

Vinca a magassarkújában koncentrálva csak ekkor nézett fel az ismerős hang irányába, majd meglepve konstatálta, hogy kollégája bizony nem túrabakancsban érkezett. Szintén fekete öltözékben, frissen vasalt fehér selyemingben, csokornyakkendőben virított mellette. Első ránézésre majdnem elröhögte magát a szokatlan megjelenésen, de nem akart illetlen lenni, majd szerencsére gyorsan kapcsolt, hogy ő legalább ugyanolyan szokatlanul fest az alkalmi hacukában, sőt, ha valaki most mulatság tárgya lehet ebben a kínos szituációban, akkor az inkább ő lesz, bizonytalanul egyensúlyozva a rég nem használt, bokapántos fekete tűsarkú szandálban. Így aztán jobbnak látta egy elmosolygott köszönés után csendben maradni.

Megindultak a kaputól a parkoló irányába, de Vinca legnagyobb meglepetésére a zöld Pajerot nem látta sehol. Ellenben, még mielőtt bármit kérdezhetett volna döbbenetében, John egy fehér Chrysler Dodge mellett megállva nyitotta ki annak ajtaját rá jellemző udvariassággal. Értetlen hezitálását látva, gyorsan igyekezett vázolni a helyzetet:

– Ma ezzel megyünk, a Micu otthon maradt.

– Nem is tudtam, hogy van másik autója is – próbálta Vinca valami béna válasszal megmagyarázni szembetűnő értetlenkedését. Persze, honnan is tudhatta volna, sosem kérdeze, sosem került szóba.

– Van, csak ezt nem szívesen használom terepen – hangzott a kurta válasz.

Újabb kis értetlen csend következett a lány részéről, majd kinyögte a nyilvánvalót.

– Hát, az irodaház nem éppen nehéz terepen található! – somolygott.

– Az nem. De az otthonom igen – nyugtázta sokatmondó félmosollyal.

Vinca megsemmisülten ült csendben a kocsiban. Rájött, hogy szinte semmit sem tud a férfi életéről. De amit megtud, az minden alkalommal újabb kérdéseket vet fel. Abból a kevésből, amit eddig láthatott, tudhatott róla, próbálta kikövetkeztetni a továbbiakat, de úgy látszik, ez minden alkalommal téves konklúziónak bizonyult. Inkább nem kérdezett semmit, gondolta, elfogadja a helyzetet, idővel majd úgyis megtudja, ami esetleg rá tartozik. Ennek kapcsán már nem támasztott követelményeket vele szemben, noha szerette pontosan ismerni, mivel áll szemben. Míg gondolatai átfutottak agyán, az út közben volt ideje megfigyelni kollégáját. Most már nem találta annyira nevetségesnek az alkalmi öltözékben, sőt, összességében úgy érezte, vonzó, és tulajdonképpen illik hozzá ez a viselet a titokzatos, és egyébként is finom úri mivolta mellett. John fejében is valami hasonló motoszkálhatott, mert váratlanul megtörve a csendet, egy félmosollyal bájos kísérője felé fordult:

– Nagyon csinos ma, Vinca, járhatna gyakrabban is ebben a ruhában!

Vincát meglepte a váratlan bók, de valójában nagyon jól esett neki. Viszont nem tudott vele mit kezdeni, általánosságban utálta, ha bókolgatni próbálnak neki, így aztán erre illendő válaszokat sem tanult meg. Ezért enyhén fanyar humorral ennyit tudott csak kinyögni:

– Persze! Az erdőben… De azért köszönöm – tompította iménti fellengzős felelete élét kissé magához kapva.

John ismerte már annyira, hogy nem is várt tőle más jellegű választ, így mosolyogva konstatálta, hogy lám, nem tévedett, sőt, a végén ezzel a köszönömmel még meg is koronázta. Lassan megérkeztek a helyszínre.

A nemrég felújított, így helyenként modern elemeket is kapott, de alapvetően neobarokk stílusú épület káprázatos fényárban úszott. A bejárat előtt hostess hölgyek fogadták a vendégeket, és igyekeztek őket a legnagyobb udvariassággal betessékelni. Ettől a műmosolytól Vincát már alapból is a hányinger kerülgette, különösen, ahogy végignézett a kikent-kifent vendégseregen, s közben azon háborgott, hogy mit keresnek ők itt. Habár így kiöltözve nem volt feltűnő, hogy alapvetően mennyire kilógnak a társaságból.

Vinca húzta-vonta száját a pacsuligyár módjára bűzölgő, tehetős öregasszonyok mellett. Valahogy egyikük sem egy otthon pogácsát sütögető, fejkendős nagymama benyomását keltette. John egyből kiszúrta alkalmi partnernője duzzogó arckifejezését – tulajdonképpen nem is számított tőle másra –, és felettébb jól szórakozott rajta. Ő maga már elengedte a parádés mulatság miatt érzett bosszúságát, inkább szánalmasnak és röhejesnek, mintsem dühítőnek találta az egész jelenséget. Kicsit meg is sajnálta a mellette morgolódó leányzót, ezért igyekezett őt jobb kedvre deríteni.

– Na, jöjjön, Kisvirágszál, dobjunk be valami löttyöt, aztán vegyüljünk el a tömegben!

A titulus egyértelműen Vinca nevére utalt, de legnagyobb meglepetésére ezúttal betalált a poén, ebben a formában még kifejezetten szellemesnek is érezte, és noha a tömegben való elvegyülést a háta közepére nem kívánta, erre már igyekezett nem is gondolni, mikor válaszul rámosolygott kísérőjére. John udvariasan a karját nyújtotta neki, amit a magassarkú miatt alakult szorult helyzetében most bármiféle – elvi, erkölcsi, vagy nála éppen ki tudja, milyen alapon való – ellenkezés nélkül kivételesen hálásan el is fogadott. A sok ember között és zajban mindez nem jelentett túl sok intimitást közöttük, de arra tökéletes volt, hogy nem veszett el, és – nem utolsó sorban – nem bukott hasra. Így jutottak el a bárpultig, ahol mindenféle színes, dekoratív, de többségében számukra beazonosíthatatlan koktélt kínáltak. Nem variáltak sokat, két szimpatikusnak tűnőre lecsaptak, amik egyébként meglepően jóízűek voltak. Vinca még sajnálta is, hogy kiürült a pohár. Már éppen valami repeta becserkészésén töprengett volna, amikor elhangzott a jelzés, miszerint máris megkezdődik az ünnepélyes műsor, melynek keretében többek között az általuk képviselt vállalat is megcsillantja vívmányait. Na, ez volt az, amire már végképp nem lett volna kíváncsi, de belátta, tulajdonképpen ez az egész ittlétük valódi oka. Az iménti ital jótékony hatására pedig közömbös lazasággal törődött bele, hogy ha már úgyis itt vannak, végülis totál mindegy, ezt is meghallgathatják.

Az ünnepélyes megnyitó semmivel nem tért el várakozásaiktól: pontosan olyan unalmas és elcsépelt volt, mint amilyenre számítottak. Igyekeztek kibírni végig, de mikor már a vendégsereg legalább fele elszállingózott a büfék irányába, akkor érezték: ők sem bírják tovább cérnával. Megegyeztek hát, hogy majd visszajönnek, legkésőbb annál a résznél, amikor saját vállalatuk következik. Majd ott készítenek néhány fotót az igazgató részére, aki, mint utóbb kiderült, nem vesz részt személyesen a gáláns műsoron. Így méginkább csőbe húzva érezték magukat, de akkorra már elengedték mindezt, és eltökélt szándékuk volt, hogy valahogy csak igyekeznek magukat jól érezni, ha már itt kell eltölteniük az időt.

Vinca próbált valahogy a bárpult irányába haladni, korábban kigondolt koktélja beszerzése végett, meg már egy mosdó látogatást is tervezgetett egy ideje. Gondolta, útközben még ezt is megejti. John pedig már csak egy kis levegőhöz szeretett volna jutni, de mindenképpen tömegtől mentes területhez. Végül a kültéri teraszokon sokkal kellemesebbnek bizonyult a légkör, alig lézengett ott néhány vendég. Sokan még az ünnepélyes műsoron voltak, mások pedig már a büfébe vonultak el. Idekint viszont lényegesen kellemesebb volt a levegő, még a belvárosi környezet ellenére is finom, tavaszi esőillatokat hozott a szél. Már bánta, hogy egyedül jött fel, majd eszébe jutott, hogy lassan illene megkeresni partnernőjét, és talán hamarosan a műsor rájuk vonatkozó része is elkezdődik. Így aztán visszaindult a zsúfolt tömegbe. Szerencsére hamar rájött, hogy eredményesebb lesz, ha előre megbeszélt helyen futnak össze, ezért üzenetet küldött mobilján Vinca részére. Pár sorváltás után megegyeztek, hogy perceken belül a mosdóknál találkoznak, mert ez a helyszín bizonyult mindkettőjüknek viszonylag közelinek. Tulajdonképpen John ekkorra már oda is ért, s míg a lányra várakozott, hirtelen ismerős hang csapta meg fülét. A tömegben csak féloldalasan látta az illetőket, majd arc és a részben elcsípett beszélgetés alapján hamar beugrott neki a korábban már látott üzleti partner, akivel néhány tárgyalást is lefolytatott a cég. Az elhangzott beszédfoszlányok cseppet sem tetszettek neki, és egyre érdekesebbnek találta rájuk nézve az információkat. Sajnos a zajban nem értett mindent tisztán, de közben igyekezett észrevétlen maradni. Mindenesetre úgy érezte, Vincát is azonnal be kell avatnia a hallottakba, akit ekkor még szintén nem látott a megbeszélt helyen. Hirtelen a beszélgetésből megütötte fülét egy fél mondat:

– Jó, mindjárt, csak vécére…

– Oké, én is épp oda tartok!

Majd látta, ahogy a két férfi éppen felé indul, ő pedig továbbra sem szerette volna, ha kiszúrják. Ugyanebben a pillanatban feltűnt Vinca alakja is a mosdó bejárata előtt, aki addigra már szemmel láthatóan sokkal lazább volt és egészen jól érezte magát, úgy egyébként a második repeta pina coladája után. John megpróbált azonnal cselekedni, így hirtelen döntéstől vezérelten bevágódott a mosdó ajtaján, ugyanazzal a lendülettel magával rántva Vincát is, aki hirtelen azt sem tudta, hol van és mi történik vele. A közös előtérben sem tétovázott sokat, a férfi WC zárt részébe rántotta magával a lányt, akinek még annyit sem volt ideje kinyögni, hogy “mi van?!” Ráadásul a helyiség ajtaja alulról egy tízcentis részen nyitott volt, így rángatta magával kézenfogva a továbbra is kérdőn rámeredő társát. Jobbat nem tudott kitalálni, azonnal felpattant a lecsukott WC fedelére, majd gyors és erőteljes mozdulattal maga mellé emelte a lányt is. Aki ekkor már végképp nem értette, hogy mi történik, de az kezdett neki leesni, hogy valami váratlanul rögtönzött hadműveletről van szó. Éppen időben, mert ahogy végzett a manőverrel, jól hallhatóan a két, ismerős hangú alak is belépett a kis helyiségbe. Vinca ekkorra jutott el odáig, hogy ténylegesen kérdőre vonja kísérőjét, tulajdonképpen mi is folyik itt. John pontosan látta, hogy mire készül, és már száját is éppen beszédre nyitotta volna a lány, ezért abban a pillanatban egy erélyes mozdulattal tenyerével betapasztotta azt. Vinca ekkor már tágra nyílt szemmel meredt rá, és egyáltalán nem tudta hová tenni a meglehetősen furcsa jelenetet. Szerette volna újból megkísérelni a kérdezést, de John, megelőzve a bajt, mégjobban szorította tenyerét a lány szájára, aki így már végképp nem értette, hogy mi történik, noha John másik kezével saját szája elé helyezve mutatóujját jelezte, hogy most feltétlenül csendben kell maradnia. Eközben a két fazon beszélgetésbe kezdett, de számukra éppen érdemtelen témákban. John a feszült csendben gyorsan felmérte a kialakult helyzetet, majd, mikor látta, hogy Vinca megértette szándékát, óvatosan leeresztette kezét a még mindig döbbent lány szájáról. Közben lenézett, és szembesült vele, hogy a fedélen egyensúlyozva, egy rossz mozdulat esetén bármikor leeshetnének, vagy ami mégrosszabb, beszakadhatna alattuk, ugyanakkor Vinca a hegyes sarkú kis cipőben éppencsak le nem billen róla. Így szabaddá vált kezével is igyekezett a lányt szorosan és erőteljesen átfogni, nehogy végzetesen járjanak. Ahogy ott álltak a visszafojtott csendben, Vinca megállapította, hogy egyéb körülmények között ez akár egy forrón romantikus szituáció is lehetne. Aztán végignézett magukon, ahogy ott a férfivécé tetején pipiskednek kisestélyiben, és egyszeriben elképesztően komikusnak találta az egész helyzetet – noha ebben a percben még mindig nem értette, hogy miért is csinálják mindezt, de azt érezte, hogy köze lehet a kinti két fazonhoz, és igyekezett benne partner maradni. Eközben a beszélgetők váratlanul fontos témára tértek át, és ekkor már Vinca is ráismert a hangok gazdáira, akikkel épp a hét folyamán folytattak egyeztetéseket. Elvileg a környezetvédelmisektől voltak kint képviseletben, de ezzel sehogy sem sikerült összeegyeztetni az éppen elhangzottakat.

– Á, még csak most mérik fel! Hát jó, valószínűleg találnak ott pár védett fajt, de valamit valamiért. Ennél komolyabb beruházásról van szó, minthogy néhány tő ibolya vagy micsoda miatt lelkizzünk.

– Jahh, egyet értek. Taylorrel már különben is lebeszéltük: ha kell, fizetnek is. Nem lesz gond az építéssel.

Mindeközben Vinca még mindig szinte kívülről látta magukat, és egyre kevésbé bírta visszafojtani röhögését. John tudta, hogy ez nem lesz jó, és szigorúan meredt a lányra, aki ekkor már saját orrát befogva próbálta megakadályozni a harsány nevetés kitörését. John érezte, hogy mindjárt lebuknak, és már hiába csittegeti erőteljes arckifejezéssel, miközben szorosan átfogva azon igyekszik, hogy ki ne billenjenek egyensúlyukból. Viszont sem felfedni magukat, sem elszalasztani a párbeszédet nem akarta semmiképp, így végső elszántságában, egy hirtelen ötlettől vezérelten, és talán még a koraesti koktéltól felbátorodva, váratlanul szájon csókolta a lányt, és abba sem hagyta, amíg nem volt benne biztos, hogy az teljesen befejezte a fuldokló röhögést, előbbi viháncos jókedve miatt. Bár a megoldás kétségtelenül rendhagyó volt, szinte azonnal hatásosnak bizonyult. Vinca közben döbbent arccal meredt rá, és úgy meglepődött, hogy valójában kiélvezni sem volt ideje a pillanatot. John látva gyors hangulatváltását, finoman elemelte róla ajkait, majd óvatosan a lány füléhez hajolva, gyengéden hátrasimította rakoncátlan tincseit és nagyon közelről belesuttogta:

– Bocsásson meg, kérem! Kénytelen voltam… 

Ekkor látta csak meg az ezüstösen megcsillanó apró borostyánlevelet. Így, továbbra is halkan súgva hozzátette:

– Nagyon szép a fülbevalója! – és sejtelmesen elmosolyodott.

De szemmel láthatóan addigra már ő is zavarba jött a valójában át sem gondolt, rögtönzött megoldástól.

Kint ekkor még elhangzott néhány kulcsmondat, melyek az előbbi gyanújukat erősítették meg. Majd, jól hallható módon, dolga végeztével a két férfi távozott. Pár másodperccel később John lesegítette rögzönzött partnerét, s ahogy tényleg biztonságosnak ítélték a terepet, kisurranva ők is diszkréten távoztak.

A tömegben gyorsan elvegyültek, és szerencsére senkinek nem tűnt fel az előbbi furcsaság, hogy mindketten a férfi mosdó ajtaján léptek ki. Aki esetleg látta is volna, hát mi másra gondolhatott, mintsem bizonyára jól érezték magukat együtt, mit sem sejtve a bravúrosra sikeredett lehallgatásról. Igaz, ami igaz, valóban elég szokatlanra sikerült, és John az est hátralévő részében aggodalmasan lopott pillantásokat vetett néha partnernőjére, hogy vajon miként reagálta le az előbbi, nem tervezett jelenetet. Szerencsére haragnak vagy megbotránkozásnak nyomát sem mutatta, bár abban John is bizonyos volt, hogyha nagyon ellenére lettek volna a történtek, azt azonnal egy kiadós pofonnal tiltakozva érzékeltette is volna. Így tulajdonképpen, viszonylagos sikernek könyvelte el az eredményt, noha eredetileg nem tervezett rögtönzésről volt szó, melyet legfeljebb legmélyebb álmaiban engedett volna meg magának… Valójában saját lépésén is nagyon megdöbbent, egyáltalán, hogy juthatott ilyen eszébe, és mint ilyet, már kicsit kezdte is bánni, félve, hogy ezzel esetleg valamit nagyon elronthatott.

Vinca fejében is a történtek kavarogtak, noha nem tudta eldönteni, hogy az imént hallott beszélgetés zökkentette ki jobban, ami máris teljesen új megvilágításba helyezte a partnerek, sőt, az egész vállalat valós szándékát, illetve így munkájuk tényleges értelmét, avagy a teljesen váratlanul, de félre nem magyarázható módon kapott csók sokkolta-e jobban. Végülis ez utóbbin rágódott még egy sort, és egyszerűen képtelen volt eldönteni, hogy mindez valós érzelmekből történő fellángolás, avagy egy kényszeredett szituáció eredménye volt-e. Hol az egyik, hol a másik végletről győzte meg magát egyértelműen, és már kissé az is bosszantotta, hogy ha már így alakult, arra se volt lélekjelenléte, hogy a gesztusba belefeledkezve valójában viszonozza, vagy legalább kiélvezze azt a pár másodpercet. Persze ahogy elképzelte, hogy John csak kényszerből tette mindezt, ilyen rútul kihasználva gyengeségét, még néha a pofon lehetősége is átvillant agyán. Aztán apránként kezdte elengedni a bosszantó gondolatokat, és inkább csak egy kellemes, bizsergető érzés maradt hátra az előbbiekből, mely minduntalan felidézve valami különös, de kellemes zsibbadást idézett elő ajkaiban… Egy pillanatra lehunyta szemét és elképzelte, az iménti jelenet megismétlődik, csak ezúttal kicsit romantikusabb befejezéssel… Eközben John még mindig ugyanezeken tépelődött, ugyanakkor a kihallgatott beszélgetés hatására számára is jelentősen megváltoztak az események. De úgy döntött, a lánynak semmiképpen sem szeretné mutatni, hogy a kettejük dolgán vívódik, ezért merengését mindenképpen a váratlan párbeszéddel magyarázta. Mindeközben érezte, hogy noha mégiscsak az előbbi hatására, de kissé feszültté válik, ezért ahogy a tömeg elől menekülve kiszabadultak egy kicsit a teraszos részre, ahova már korábban is szívesen vitte volna magával Vincát, akaratlanul elővett egy cigarettát és rágyújtott. Közben az eső szemerkélni kezdett, de ez nem igazán zavarta őket, sőt, szerencsére a borongós időben inkább bemenekültek a vendégek, így alig volt ott más rajtuk kívül. Vinca döbbenten meredt rá.

– Dohányzik…? – és arcán őszinte meglepetéssel vegyes megrökönyödés volt látható.

– Már nem… – válaszolta John, noha ebben a helyzetben ez aligha volt hihető. Majd gyorsan hozzátette: – Zavarja…?

Vinca zavartan nézett rá, őszintén szólva nem is tudta, hogy mit válaszoljon erre. Tulajdonképpen igen, egy kicsit zavarta is őt a dolog, de jelen helyzetben semmiképpen sem szerette volna megfosztani ettől a lehetőségtől Johnt, aki hozzá hasonlóan meglehetősen feszült volt. Valójában inkább miatta aggódott, noha tudta, jelen helyzetben már egy szál cigaretta nem oszt, nem szoroz, egyefene, ennyi még belefér, aztán majd valahol, valamikor később rátér vele az ezzel kapcsolatos leszoktató lelkizésre. De John végül meg sem várva a lány válaszát, látva rajta, hogy annyira nincs ínyére a dolog, egy erőteljes, mélyen letüdőzött szippantás után, melyet egy látványos karikában eregetett ki, így folytatta:

– Már leszoktam róla. Csak találtam még egy csomaggal a régi zakómban… – és ezzel a mozdulattal el is nyomta az éppen csak megkezdett szálat.

Vincát ebben a furcsa helyzetben a cigarettafüst zavarta már a legkevésbé, viszont azt érezte, valahogy ő is szeretné levezetni a többszörösen előállt feszültséget. Persze mind a ketten a kihallgatott beszélgetésre terelték a szót, miközben egyértelműen érezték, hogy közöttük is meglehetősen vibrál a levegő, ebben a tisztázatlan helyzetben. Szerencsére ezt John is így gondolta, és egy gyors mérlegelés után javasolta a bárpult felkeresését. Ez ellen Vincának sem volt semmiféle ellenvetése, sőt, kifejezetten támogatta a gondolatot. John nem aprózta el: előzékenyen rögtön fejenként két italt is hozott maguknak. Egy félreeső részen igyekeztek vele leülni, de látták, itt képtelenség lesz megvitatni ezt a kényes, de roppant fontos témát. Már ami a munkájuk ügyét illeti, mert a másikról természetesen továbbra is nagyokat hallgattak. Végül jobbnak látták néhány rébuszokban megpróbált mondat után, ha ejtik a szót, és később, egy erre alkalmas helyen térnek rá vissza, hogy teljesen átbeszélhessék és értelmezhessék a történteket, melyek minden korábbi, az utóbbi időben sokszor furcsa jelenséget egészen más megvilágításba helyeztek. Ekkor John váratlanul előhúzott egy borítékot a belső zsebéből, majd Vincának nyújtotta azt. Ő kérdőn nézve nyúlt a borítékért, mire John, mielőtt még kiadta volna kezéből, ezt a magyarázatot fűzte hozzá:

– Ezt tegye el, kérem! 

A lány még ekkor is értetlenül meredt rá, de ahelyett hogy megmagyarázta volna neki, vagy elmesélte volna mi van a borítékban, így folytatta:

– Egyedül annyi kérésem van, hogy csak otthon bontsa majd fel! Kérem…!

A végét nyomatékosan tette hozzá, majd mélyen belenézett a lány szemébe. Akinek persze első gondolata az lett volna, hogy azonnal szeretné megnézni, mit rejt a boríték, de ahogy ismét szembe találta magát a meleg, sötétbarna szempárral, ezúttal közvetlen közelről, ahogy már-már esdeklően nézett rá, egyszerűen nem tudott ellentmondani a kérésnek, és eldöntötte, hogy minden kíváncsiságát legyőzve, tényleg majd csak hazaérve fogja felbontani. Erről biztosítva Johnt, még mindig közvetlenül a szempárba meredve, nyomatékosan bólintott egyet. Aki ennyitől meg is nyugodott, mert érezte, bízhat a lány ígéretében. Persze ettől még Vinca oldalát kifúrta a kíváncsiság, szerette volna tudni, hogy mi lehet benne, de ígéretének megfelelően, a világos színű borítékot a kis fekete táskába csúsztatta. Próbált racionális magyarázatot találni, és mint ilyet, nem tudta máshoz kötni, mint a véletlenül meghallott beszélgetés miatt kialakult helyzethez. Talán John már tud valamit, elvégre már az irodában célozgatott, sőt, jelezte is neki, hogy beszélni szeretne valamiről a projekt kapcsán, csak aztán az elmúlt, sűrű napok hajtása közepette erre végül nem nyílt alkalmuk. Ezért igyekezett magának megmagyarázni, hogy a boríték egészen biztosan valami erre vonatkozó információt rejt, amit nyilván tényleg nem lenne szerencsés itt és most elővennie, de mindeközben szíve mélyén egy másik lehetőséget is latolgatott a boríték tartalmát illetően… Amit aztán próbált is gyorsan elhessegetni, de minduntalan izgatottsággal telt kellemes érzéseket keltett benne, amikor erre gondolt. John persze pontosan tudta, hogy innentől az este folyamán ezen fog járni a lány agya, és ettől enyhe gonoszságtól vezérelt mosolygás fogta el, amikor csak ránézett tűnődő arckifejezésére. Volt egy pont, amikor Vinca a mosdóba tett kitérőt, és több perc eltelte után John aggódó tekintettel figyelte a visszatérő lány reakcióit. De mivel nem vett észre semmi változást, így idővel megnyugodott. Szó ami szó, Vinca fejében is megfordult, hogy a mosdó rejtekében feltépi a borítékot. Elő is vette, de aztán eszébe jutott Johnnak tett ígérete, és nem érezte volna tisztességesnek, ha megszegi. Noha nem értette, miért olyan fontos kivárnia vele, hogy hazaérjen, és első körben arra gondolt, éppen csak belekukucskál. De aztán mégsem tépte fel. Egy kísérletet ugyan tett, hogy a lámpa fényénél átvilágítva megnézi, mi van benne, de balszerencséjére semmit nem sikerült belőle megtudnia. Így végül csak a boríték feliratozását tudta elolvasni: Vinca Minor kisasszony részére – John Hedera H. A végén a H-t mondjuk nem értette, mire utal, de annál rejtélyesebbnek gondolta a szokatlan ajándékot – már amennyiben ezt annak lehetett tekinteni –, melyre gondolta, a levél felbontása után szintén fény derül majd.

Az est hátralévő része eseménytelenül telt. A kötelező köröket lefutották, végighallgatva a vállalat fényezéséről szóló szokásos ódákat, melyhez ezúttal az untató várakozáson túl némi aggodalmas ellenszenv is társult bennük. Ki akarták deríteni az igazságot, melyről mindketten érezték, hogy nem lesz túl szívderítő.

Ahogy lement a protokollszerű műsorest, már nem volt sok dolguk, tulajdonképpen nyugodtan haza is térhettek volna munkaköri feladatuk végeztével, de inkább még maradtak egy kicsit lazítani, noha beszélgetni ekkor már végképp nem volt lehetőségük a felszabadultan szórakozó tömegben. Még valami élőzene is elindult a nagy bálteremben, így az alapzaj mellett egymás szavát is alig értették. Meglepő módon az estnek ez a kötetlen része már kellemesebben telt, céltalanul, a műsor üteméhez való igazodás nélkül sétálgattak, nézelődtek, néha bekapva pár falat harapnivalót vagy egy kis desszertet. A záróbeszéd után még egy pohár pezsgőt is elfogadtak, illetve valami különös színű, szinte világító, de kellemes ízű italt. A lány egyre többször felidézte magában az este korábbi részében történt mosdói jelenetüket, egyrészt próbálta megmagyarázni a történteket, másfelől jól esett visszagondolnia arra a csókra. Még ekkor is kellemes bizsergést érzett ajkain, ahogy rágondolt. Szívesen vett volna valami folytatást, bármiféle fizikai érintkezést kettőjük között, és erre gondolatban többször felvetett különböző lehetőségeket, de a gyakorlatban végül nem kínálkozott semmilyen alkalom.

A sütemények között válogató Vinca füléhez tréfálkozva hajolt oda John:

– Gyűjtse az energiát! Három nap múlva sokat fogunk sétálni! Vagy akár kettő... – korrigált sokatmondóan, miközben ismét megcsodálta a lány fülbevalóját. Vinca kérdőn nézett rá vissza, mire így folytatta:

– Valójában már hétfő estére lefoglaltam a szállást… Hogy kedden korán elindulhassunk felfelé. Amennyiben nem probléma…

Vinca voltaképpen meglepődött, mert erről elfelejtett vele egyeztetni, noha abban ő is egyetértett, hogy kedden mielőbb el kellene indulniuk, amihez nem árt, ha nem egy aznap délutáni szállásfoglalással kezdenek. Így aztán nem aggályoskodott sokat, gyorsan jóváhagyta a döntést.

– Rendben van! Részemről jó lesz úgy is – válaszolta, közelebb hajolva hozzá.

Noha tudta, hogy ez esetben kicsit bele kell húznia az összekészülődéssel, és esetleg a mosást is előrébb hoznia. De valójában nem is bánta, sőt, nagyon is várta már, hogy ismét kiszakadhassanak a természetbe. Kissé már zavarta az is, hogy itt vannak egy többé-kevésbé kötetlen programon, de jóformán két mondatot nem tudnak zavartalanul váltani. Hiányoztak neki az egy hónappal ezelőtti hatalmas, jóízű beszélgetések, amiket azon a pénteki napon történt kiszállás alkalmával folytattak.

Végül közös egyetértésre még a bankett hivatalos vége előtt haza indultak. Nem akarták megvárni az egyszerre meginduló tömeget, noha a Gála Hall bejárata előtt ekkor már sorra hagyták el a parkolót a korábban elinduló járművek. A hazajutáshoz még sofőrszolgálatot is igénybe kellett venniük az imént elfogyasztott italokra való tekintettel, melyet a rendezvény egyébként előrelátóan szervezett is az arra igényt tartóknak. Bár John így még gond nélkül hazavezetett volna, a jogosítványát semmiképpen sem szerette volna kockáztatni.

A társasház parkolójhoz érve előzékenyen segítette ki Vincát és kísérte a bejárati kapuhoz, ahol végülis egy – személyiségéhez teljes mértékben illeszkedő – udvarias, egyúttal kicsit személyes jellegű kézcsókkal hagyta ott. Vinca a sűrű események után szinte megbabonázva rohant fel a lakásba, ahova még jóformán be sem léphetett, első dolga a levél kibontása volt, úgy, ahogy hazaért: kis feketében, magassarkúban, feltűzött hajjal, félig már zilált sminkben. Amint meglátta a kézzel írt levelet, késlekedés nélkül olvasni kezdte. A hozzá mellékelt, lepréselt borostyánlevelet pedig óvatosan visszacsúsztatta a felnyitott borítékba.

“ Drága Vinca!

Kérem, bocsásson meg nyílt őszinteségem miatt, de be kell vallanom Önnek, hogy nagyon szeretem. Nem csak mint embert, kellemes társaságot, és talán szabad így fogalmaznom, barátot, hanem mint nőt is csodálom és finom jelleme, erőteljes, vonzó kisugárzása teljesen rabul ejtett. Reménykedem benne, hogy vallomásom nem riasztja meg, és amennyiben érzéseimet nem viszonozza, vagy azoknak nem enged teret, úgy ezt természetesen tudomásul veszem és elfogadom, ígérem, a jövőben hasonló módon nem fogom zaklatni. Mivel, mint embert és munka-partnert is rendkívül nagyra becsülöm, ezért ebben az esetben baráti, de mindenképpen emberi tisztelettel viszonyulok Önhöz.

Mély hódolattal:

John Hedera Helix”

Vinca szótlan döbbenettel huppant hátra a kanapén, miközben szíve majd’ kiugrott a helyéről… Titkos gondolatai között szerepelt minden, de erre akkor sem volt felkészülve. Ennyire nyílt, egyértelmű vallomással még soha életében nem találkozott, és mint ilyennel, hirtelen nem is tudott mit kezdeni, különösen eddigi, lépten-nyomon talányos kapcsolatuk után. Újra és újra visszaolvasta a levelet, próbálta biztosan megerősíteni, hogy tényleg az szerepel benne, amit látott. Még így is próbára tette magát, igyekezett megjátszott közömbösséggel úgy nézni a levelet, mintha csak ő értelmezte volna félre az abban leírtakat, de végül minduntalanul ugyanarra jutott, hogy ezen nincs mit félremagyarázni, fehéren-feketén ott áll egyértelműen, hogy John mit érez iránta. Tulajdonképpen mindig is erre vágyott, de most mégis időre volt szüksége, hogy befogadja az egyértelmű információt. Mikor a levél tartalmát már majdnem kívülről tudta, kézbe vette a kis borítékot, és újra megnézte azt is. Előkotorta a kis zöld borostyánlevelet, kicsit nézegette, egy pillanatra a mellkasához szorította, majd óvatosan visszacsúsztatta a borítékba. 

– Erdei borostyán, Hedera helix… – állapította meg saját magának.

Szeme ekkor megakadt a karakteres kézírással írt feladón: “John Hedera H.” Mindig is tetszett neki John aláírása, tulajdonképpen irigyelte is miatta, olyan határozott lendületből firkantotta oda nevét a hivatalos okmányok aljára. De most a végén szereplő H-n tűnődött el. Ismét felvette a levelet, aminek alján már “John Hedera Helix”-ként írta alá. Soha nem használta a Helixet, így Vinca nem is tudott róla.

– Tehát tényleg Hedera Helix, akárcsak a borostyán… – állapította meg magának félhangosan a lány, némi döbbenettel konstatálva, még bemutatkozásuk alkalmával tett, kissé csipkelődő megjegyzésére gondolva, hogy ezek szerint mégsem véletlen a név. Így utólag visszagondolva, kicsit el is töprengett rajta, hogy eddig ő volt az első ember, aki saját, különleges neve alapján rögtön tudta, hogy azt egy virágról kapta.

Vacsorázni már nem volt kedve, ahhoz túl késő volt, de valójában még a rendezvényen elfogyasztott szendvicsekkel is el volt telve. Így csak egy erős Earl Grey teát főzött le magának, aztán gondosan lesikálta arcáról a maradék, részben már elkenődött sminket. Gyors tusolás után óvatosan vette ki a borostyánleveles fülbevalókat, majd tenyerébe véve féltve nézegette, mielőtt visszacsomagolta őket az ékszeres dobozba. Visszagondolt az este történtekre, különösen a mosdóban váratlanul kapott csókra… Ismét jóleső borzongás és hangos szívdobogás lett úrrá rajta. Lehunyta szemét és újraélte a pillanatot, amit ott és akkor még tulajdonképpen felfognia sem sikerült. Azután továbbgondolta az estét, majd eszébe jutott a búcsúzóul kapott kézcsók is, mely’ valójában szintén jólesett neki, de olyan hirtelen történt minden, John a következő pillanatban már ott sem volt, így jóformán elköszönni sem tudott tőle. Talán illett volna felhívnia magához…? – tűnődött. De erre tulajdonképpen alkalma sem lett volna. Aztán továbbgondolva rájött, hogy meglehetősen abszurd helyzetet eredményezett volna, ha még felhívja magához a férfit, mondjuk egy teára, ő pedig a szeme előtt olvassa el a tőle kapott levelet. Ekkor már persze pontosan értette, miért nem bonthatta fel hazáig. Így viszont olyan furcsán félbeszakítottnak, befejezetlennek érezte az estét. Valamit szeretett volna még hozzátenni, valahogy megköszönni a különleges levelet, vagy legalább elköszönni tőle.

Mindeközben John is aggodalmasan próbálta kitalálni, hogy vajon Vinca mit szólhatott a levélhez, egyáltalán, felbontotta-e már. Aztán rájött, hogy őt ismerve ez egészen bizonyos, hogy az lehetett az első dolga, amint hazaérkezett. (Ha tudná, hogy már az ajtóig sem bírt eljutni, anélkül, hogy ki ne bontotta volna!) Már amennyiben, esetleg nem feledkezett meg róla. De végül ezt az eshetőséget is elvetette. Így már csak amiatt aggódott, hogy vajon mit szólhatott hozzá, és reménykedett benne, hogy nem rontott el vele mindent. Ebben a pillanatban csippant egyet a telefonja, és reménykedve pillantott rá – noha éppen Vincával szinte soha nem szoktak egymásnak üzengetni. Pedig most mégis ő volt.

“Köszönöm! Jó éjszakát kívánok!” – szólt a rövid, tömör üzenet. Szíve ekkor nagyot dobbant, és igyekezett megnyugodni, hogy ezek szerint mégsem lehet túl nagy baj.

Pár perccel később Vinca már lefekvéshez készülődött. A frissen kapott levelet és mobilját az ágya melletti éjjeliszekrényre tette, ami ekkor szintén egy friss üzenetet jelezve csipogott:

“Gyönyörű volt ma este! Jó éjt!”

Vinca mosolyogva hajtotta álomra fejét.