6. fejezet: A bankett

Ismét egysíkú hetek következtek. Illetve, valami kisebb-nagyobb soron kívüli elintéznivaló mindig adódott, de ezeket többnyire pár további nyomtatvány kitöltésével vagy egy gyors telefonnal sínre lehetett tenni. Már-már unalmas hétköznapok követték egymást, néha borús, esős napokkal váltogatva az egyre melegebb tavaszvégi napsütést. Vinca még vissza-visszagondolt a pár héttel korábban alakuló románcra, már ha azt egyáltalán annak lehetett nevezni. Egyre inkább kezdte úgy érezni, mintha csak álmodta volna az egészet. Persze, tudta jól, hogy a valóságban minden megtörtént, de úgy gondolta, akkor jelentéktelen, apró gesztusoknak tulajdonított túlságosan nagy szerepet, melyeket gyermekies rajongással ő maga igyekezett kiszínezni, és valószínűleg ezeket a mellékes megnyilvánulásokat túlértékelte. Már-már kezdett beletörődni, hogy mindez csak a saját fantáziája szüleménye volt, vagy ha nem, akkor hirtelen jött és elmúlt, legalábbis társa részéről. Így igyekezett túllépni korábbi szenvedélyekkel teli lelkesedésén. De azért legbelül valahol mégiscsak izgalommal várta a következő erdei látogatás közelgő időpontját. Igaz, ha lett is volna a korábban történteknek bármi, valós jelentése, azt alkalmuk sem lett volna nagyon kitárgyalni bent. Munkán kívül pedig nem találkoztak. Ezt Vinca sem erőltette, nem is kínálkozott rá alkalom, de délutánonként hulla fáradtan alig várta, hogy hazaérve kicsit kipihenhesse a nap fáradalmait. Noha, néha még ilyenkor is az internetet böngészte a napközben felmerülő szakmai jellegű kérdéseire válaszokat kutatva, vagy éppen eddigi tapasztalatait gépelte szorgosan jegyzeteibe a laptopján.

Egy szerda délután ismét igazgatói idézést kaptak az irodába, de ezúttal sokkal kedélyesebben csapott le rájuk Taylor, szintén az ebédlőben vadászva kollégáira. Bár, most csak annyit kért, ha tudnak, a délután folyamán egy percre ugorjanak be hozzá. Ebéd után szintén oda vezette őket első útjuk, jobb az ilyesmin mielőbb túlesni, gondolták. A titkárnő nem volt sehol, mikor beléptek az előtérbe, így közvetlenül az iroda ajtaján kopogtattak.

– Jajj, igen, a meghívók, jöjjenek csak!

Értetlen arccal néztek össze, nem igazán tudták mire vélni a dolgot, de Taylor már gyorsan a lényegre is tért, miközben egy-egy névre szóló kártyát és brossúrára emlékeztető meghívót nyomott a kezükbe.

– Most szombaton lesz egy kiemelt rendezvény a Gála Hallban.

A páros még mindig kérdőn nézett egymásra, nem igazán értették, hogy jönnek ők ide, mi dolguk lehet ebben, különösen egy ilyen puccos rendezvényen. De az igazgató máris folytatta.

– Minden nagyobb cég képviselteti magát. Neves szakembereikkel egyetemben. Itt fogják bemutatni a legújabb innovációkat, melyben vállalatunk is büszkén vonultatja fel legfrissebb projekttervét.

És itt egy kicsit terjengősebb öntömjénezés következett, amely újfent a cég eddigi eredményeit méltatta, és ez a része abszolút nem érdekelte a meghívottakat. Azt azonban még mindig nem értették, hogy jönnek ők a képbe.

– És mivel kiemelt hangsúlyt fektetünk a környezetvédelmi tanulmányokra – folytatta Taylor monológját, melyre Vinca ismét felkapta fejét bambulásából –, így mi két kiváló szakemberrel is képviseltetjük magunkat. Ezek lennének tehát maguk.

Vincának még csak ekkor esett le az összefüggés. Nem igazán rajongott az efféle puccos hacacárékért, főleg, mikor megtudta, hogy az etikett még egy minimális dressz-kóddal is meg lett toldva. Sietősen és duzzogva jött kifelé az irodából, szinte fellökte az éppen akkor visszaérkező szöszi kis titkárnőt, aki ekkor is éppen a frissen dizájnolt körmeivel volt elfoglalva. Fanyalogva húzta el száját, mikor a szöszke elhaladt mellette, pedig igazából nem rá haragudott.

– Remek! Akkor tehát díszpintyek leszünk! – mondta félhangosan, de annál ingerültebben.

– Én ide nem szívesen mennék el – konstatálta John.

Ekkor váratlanul ismét kinyílt az iroda ajtaja, majd az igazgató sietősen hajolt még ki rajta a távozók után intve:

– Ja, és mindkettőjük megjelenésére nagyon számítunk!

– Remek! – mondta John, mikor már ismét becsukódott az ajtó. – De akkor bakancsban megyek!

– Hát, jól fogunk kinézni… – konstatálta Vinca, akinek szintén valami hasonló rebellis megoldás futott át agyán.

– Az biztos…! – mosolygott rá cinkosan John, amitől a lánynak is derűsebb kedve támadt, és egyből elkapta a röhögés, ahogy lefuttatta lelki szemei előtt a jelenetet, ahogy a sok sznob, dizájner ruhás kinyalt díszszerzemény közé betrappolnak túraöltözékben.

Ezen végülis közösen jót nevettek, hosszú idő óta először engedték meg maguknak ezt a luxust a benti hajtás mellett. Ettől aztán Vinca mérge is kicsit alábbhagyott, noha még mindig nehezen képzelte el magát az általa mindenképpen időpocsékolásnak tartott banketten. Így tett egy újabb próbálkozást a helyzet kikerülésére:

– De csak jövő hét elejére lesz meg a kocsim! Hétvégén vizsgázik...

John arca elkomorodott, és ellentmondást nem tűrő határozottsággal válaszolta:

– Szombaton délután ötre ott vagyok magáért. Együtt megyünk.

A hét hátralévő két munkanapja nagyjából szokásosan telt, Vinca inkább a kocsija miatt aggódott, mintsem a szombati Gála Hallban tartandó puccos buli miatt. Utálta, ha valaki más nyúlkál hozzá, meg egyébként sem szerette, ha nem pattanhat bele bármikor. Amúgy is beletörődött már, megbeszélték, hogy színlelt érdeklődéssel majd végighallgatják az unalmas előadást, mindenkire mosolyognak szépen, bekapnak néhány kaviáros szendvicset, lehajtanak valami drága francia pezsgőt, aztán húznak haza. Jövő hét elejére már egyébként is esedékessé vált a régóta emlegetett terepszemle, ami sokkal jobban mozgatta őket, mint a bankett. Erről egyre több szót ejtettek, pénteken végülis ebédnél véglegesítették az utazást.

– Nem várhatunk tovább, egész héten olyan meleg volt, még a végén lecsúszunk a virágzásról.

És ebben Vinca nem tűrt halasztást. John egyetértően bólogatott, majd előhozakodott még valamivel, amit már jóideje érlelt magában.

– Kedden indulhatnánk is. Szükségünk lesz nagyjából egy hétre… Nekem nem gond, de önnek nem tudom, hogy...

Még mielőtt félbemaradt mondatának megfelelő befejezést találhatott volna, Vinca gyorsan nyugtázta a dolgot:

– Remek, én is egy hétre terveztem, mehetünk kedden!

John megkönnyebbülten sóhajtott. Úgy érezte, ezzel sínre kerültek a továbbiak.

– Én arra gondoltam – folytatta a férfi –, hogy a parkolóhelynél lévő turustaszálló ideállis szállás lehetne. Valamint…

Hangja némileg bizonytalanul elcsuklott, és kérdőn nézett a lányra, pedig még be sem fejezte, valójában mire szeretne választ kapni.

– A turistaszálló szerintem is jó lesz, közel van!

Majd, mivel John még mindig hezitált, hogy miként vezesse elő felvetését, most ő kezdte fürkészni a férfi arcát kérdőleg. Kissé bizonytalannak tűnt, de ugyanazzal a sötét szempárral találta szemben magát, amely’ egy hónappal ezelőtt teljesen levette a lábáról. Hosszasan nézett bele, így az folytatta.

– Mikor visszafelé jöttünk, volt ott egy kis faház… Esetleg azt lehetne még megérdeklődni…

A lány eltűnődött, mert elképzelni sem tudta, egy ilyen lepukkant házikóval kapcsolatban mégis hol lenne érdemes informálódni. Mindenesetre érdekesnek találta a felvetést, habár meglehetősen puritán kialakítású volt, mellőzve a komfort bármilyen formáját, mindenképpen kalandosan hangzott.

– Az kétségtelenül közelebb lenne – nyugtázta.

John megkönnyebbült, hogy nem fakadt ki Vinca a felvetése kapcsán, sőt, még mintha kifejezetten tetszett is volna neki a gondolat.

– Rendben van, a szállón akkor intézem a foglalásunkat egy hétre! A kis házat pedig majd még meglátjuk. Csomagoljon magával hálózsákot is! – vigyorgott kajánul John, mert előre érezte, hogy ebből bármi is sül ki, mindenképpen jó kalandnak ígérkezik.

Összemosolyogtak. Fogalmuk sem volt, mi várható, vagy hol találják meg a kisház gazdáját, de ettől csak méginkább érdekesnek tűnt a vállalkozás. Szerencsére a lenti szállás adott volt, de ha esetleg nem kell minden nap fel-lekirándulniuk a kezdéshez, máris egy csomó energiát és – érdemi munkára fordítható – időt takarítanak meg maguknak. Meg egyébként is. Ilyen helyen még nem aludt soha Vinca, benne volt a feltétlen bizonyítási vágy, ha már korábban azt feltételezték róla, hogy fél a sötét erdőben…

Közben gondolt egyet, és bár hétfőre már visszakapja az autóját, de legutóbb is csúfos kudarcot vallott a lapos kis sportkocsival, így felmerült benne, hogy most mégiscsak elfogadná a legutóbbi ajánlatot, miszerint mehetnének közös autóval. Hezitált egy darabig, hogy rákérdez, de végül nem hozakodott elő vele egyelőre.