4. fejezet: Titkos vonzódás

Csodás volt az erdő. Folyamatos madárfütty mellett a lombkoronák alatti szűrt fényben néha éppen csak meg-meglibbent a langyos szellő, ellenállhatatlan, ébredező természet járta tavaszi illatokat hozva magával. John elégedetten szippantott nagyot a levegőbe, jóleső sóhajtással nyugtázva az erőt adó lélegzetet. Mint aki egész éves koplalás után, egyetlen hatalmas légvétellel tölti fel lemerült akkumulátorait. Szemmel láthatóan elemében volt, rutinosan mozgott a terepen, magabiztosan szemrevételezve a hatalmas bükkök és vén tölgyek között. Közben néhány érdekességet is megemlített a fákról, és ezeket Vinca élvezettel hallgatta. Jó hallgatóközönségnek bizonyult, csak közben bele-belekotyogott a hosszú monológokba. John persze érezte ebből a lány őszinte érdeklődését a téma iránt, és örült neki, hogy végre valakinek mesélhet róla. Hosszútávú tervei között egy könyv megírása is szerepelt, habár ezzel kapcsolatban még nemigen tett semmilyen gyakorlati lépést, a jegyzeteket azért szorgalmasan gyűjtögette. Vinca pedig áhítattal hallgatta a tapasztaltabb, szakterületen jártasabb kolléga elbeszéléseit, örömmel gyarapította tudását, igazi gyermeki rajongással szemében. A férfinak jól esett ez a megtisztelő figyelem… Eddig nem túl sok adódott neki belőle, tekintve, hogy nem volt valami bőbeszédű. Ha bármikor is kommunikációt próbált kezdeményezni, az túlnyomó többségében rövid poénokban vagy szakmai értekezésekben merült ki, de nem is erőltette túlságosan a dolgot, így aztán vázlatait elsősorban íróasztala fiókjának, illetve laptopjának készítette. Egy hosszabb elbeszélés végén Vinca apró virágokra lett figyelmes, majd előkapva a telefonját igyekezett mindent gondosan megörökíteni. Kicsit bóklásztak a környéken, és olyan területre bukkantak, ahol még az eddigieknél is változatosabb vadvirágok fordultak elő, köztük szigorúan védettek is. Ezeket természetesen kivétel nélkül számba kellett venni, semmi nem maradhatott ki. A fák alatt forgolódva John egy félárnyas területen egyszercsak egy nagyobb, összefüggő sötétzöld területre mutatott:

– Vinca minor!

A lány zavartan kapta fel fejét, majd John kinyújtott ujja felé nézve rögtön megértette a felszólítás okát. Aki éppen egy nagyobb kiterjedésű kis meténg szőnyegre mutatott, vigyorogva. Persze simán csak szólhatott is volna neki, vagy nevezhette volna meténgnek, de a nevével való játék roppantul idegesítette Vincát, és ezt ő pontosan tudta. Ezek után duzzogva, kimért kellemetlenséggel fordult a lila virágtenger felé, látványosan éreztetve, hogy nincs ínyére a finom gúnyolódás. Ezt aztán John is gyorsan felfogta, és már bánta is az iménti kis ugratást. Ezt követően igyekezett kompenzálni a lányt, a maga módján, néhány számára is érdekfeszítő, erdővel kapcsolatos beszámolóval.

– Arról hallott már, hogy a fák beszélgetnek egymással...? Sőt, akár őszinte érzéseik is lehetnek egymás iránt…

– Igen, felszínesen olvastam róla. De ez az a téma, amibe még szívesen beleásnám magam.

John pedig megosztott vele néhány friss kutatási eredményt, alátámasztva saját, többéves tapasztalataival, a lány pedig hamar elfelejtette korábbi bosszúságát. Áhítattal hallgatta az érdekességeket, tényleg érdekelte a téma. Sőt, kifejezetten meghatónak érezte, hogy ezek a hatalmas faóriások, amik között sétálnak, valójában élő, érzékeny, kommunikatív lények. Mintha egy hatalmas sereg fogadná be őket, és némán, talán még szeretettel is tűrik, ahogy átsétálnak közöttük, ők ketten, távol a világ zajától. Egy pillanatra még kifejezetten romantikusnak is találta a helyzetet, akkor szembesült csak vele, hogy mások ilyen helyszínre, ilyen körülmények között inkább randevúzni járnak, mintsem dolgozni. Persze neki a munkája volt az élete is egyben, így aztán nem érezte, hogy a kettőnek feltétlenül ki kellene zárnia egymást. Ahogy elhaladtak, kinyújtott kezei ujja hegyével finoman végigsimította a nagyobb fák törzsét… Teljes áhítattal, finom alázattal érintette őket, nyilván részben az elhangzottak hatására, noha a méretes famatuzsálemeket mindig is csodálattal tisztelte. Nagyon szeretett volna egy saját, hatalmas tölgyfát, bár erre a harmadik emeleti albérleti garzon aligha a legideálisabb helyszín lett volna. Szeretett volna elköltözni kertes házba, saját udvarral, de még inkább, szíve mélyén valami erdőközepi kis faházba, távol a felszínes emberektől… Ehhez pedig szorgalmasan spórolgatott. John hátrapillantva látta, ahogy a lány végigsimítja a fatörzseket, és valójában nagyon megérintette a lány őszinte viselkedése, el is mosolyodott rajta. De kellemes érzéseinek nem akart teret adni, ezért félig nevetve, kissé csipkelődő hangon szólt hátra:

– Ölelgetni is szokta őket?

– Miért is ne? Mint a dendrománok! – kacagta, mert jókedvéből ez a kis élcelődés sem tudta kizökkenteni.

– A dendrománok nem ölelgetik ám a fákat.

– Jó, akkor én majd megteszem helyettük! – kacagott harsányan a lány, de akkor már a férfi is felhagyott az előbbi piszkálódással, és inkább önfeledten nevetgélt vele.

Kifejezetten élvezte a társaságát, ezt az őszinte, gyermekien vidám arcát még nem sokat látta. Vinca szintén egy teljesen másik oldaláról ismerhette meg ezt az embert, akire délutánra, ennyi őszinte, nyílt beszámoló után már tisztelettel vegyülő csodálattal tekintett. Az eddigi, bár nagy tudású, de folyamatosan kötelességet teljesítő, állandóan hivatalos ügyeket intéző, nyers udvariassággal kommunikáló, viszonylag urbanizált öltözékbe kényszerített ember most teljesen más volt. Kinyílt, mosolygott, szabályosan csicsergett, és rengeteget mesélt. Erőteljes léptekkel szökkent fel a nagyobb sziklákra, vagy éppen lendült át egy kidőlt fatörzsön. Az egész, komor, majdhogynem szótlan lény hirtelen megtelt élettel. A korábbi, szinte sótlan, egysíkú férfi most erőtől duzzadó, lendületes volt, mintha csak kicserélték volna – vagy most élt csak igazán. Vinca pontosan értette ezt az életörömöt, mert neki is rettenetesen hiányzott már a természet. Mintha csak átmosták volna gondolatait, az arcára ragadt vigyort letörölni sem lehetett volna. Még tettek néhány kusza kört, de már közel jártak a fenti kiindulóponthoz, ezért ráérősen ténferegtek az erdőben. A gyérebb területeken a nap már erősen besütött, John arcán izzadság cseppek jelentek meg. A rátapadó laza pólóban teljesen kirajzolódott erős, kisportolt testalkata, a lány hátulról szinte pontosan kivehette megfeszülő izmait. Mivel a szűkebb ösvényen egymás mögött tudtak csak haladni, így hosszasan pásztázta a látványt, már percek óta figyelte a férfi minden egyes mozzanatát. Annyira belefeledkezett, hogy az sem tűnt fel neki, miután megálltak, John pontosan érezte, Vinca folyamatosan figyeli őt. Bambult maga elé, el is fáradt, de jólesett néznie az izmos testalkatot. Már szinte egy kicsit tovább is gondolta a dolgokat, mikor a póló alatt meg-megfeszülő mellkasról izmos nyakára, majd feljebb vezette tekintetét… Ekkor tűnt csak fel neki, hogy szemébe hatalmas, sötétbarna szempár mered. Annyira belefeledkezett a stírölésbe, hogy időközben észre sem vette, John egyenesen őt nézi. A felismeréstől irtózatosan zavarba jött, és természetesen azonnal elkapta a tekintetét, miközben fülig vörösödött. Habár mindez nem volt rá jellemző, alapvetően egy beszélgetés során is mindig a partnere szemébe tekintett, nagyon nem szerette a kétszínű, nem éppen egyenes beszélgető partnert, ezzel viszont sokakat az idegbajba kergetve, szóval nem ő volt az, aki egy diskurzus során elsőként kapta volna el a tekintetét. De ez most más helyzet volt. Ki tudja, mióta figyelte már őt a férfi, miközben ő folyamatosan, cseppet sem burkoltan legeltette rajta szemeit. A jelenetet borzasztóan kellemetlennek érezte, bár igazából nem tudta eldönteni, hogy saját bamba figyelmetlensége volt-e kínosabb, vagy az, hogy a „szembesítés” után azonnal elkapta a tekintetét, ezzel beismerve tettét. Jóval később, csak lopva mert társára tekinteni, aki meglepő módon, látszatra teljesen közömbösen kezelte a helyzetet. Az most már méginkább zavarta, hogy fogalma sincs, ezek után mit gondol róla a férfi. Még első körben valami “elnézést”-félét gondolt rebegni, de aztán nem jött ki hang a torkán, s inkább szeretett volna azon nyomban megsemmisülni. John viszont nem éreztetett vele semmiféle megvetést vagy ellenszenvet, sőt, valójában ezen a ponton tényleg nem tudta kitalálni, most mire gondolhat, hogy hogyan könyvelte el magában az előbbieket, elvégre perceken keresztül, igen feltűnő módon, zavartatás nélkül pásztázta őt.

Késő délutánra már nagyjából sikerült bejárniuk a tervezett területet, egy kicsit el is fáradtak, Vinca még az avarban kotorászott, gombák után kutatva, közben próbálta elképzelni, ahogy a fák gyökereik, illetve gombafonalak révén kommunikálnak egymással. A korábbi baklövése után még mindig maradt benne egy tüske, bár valójában ekkor már inkább csak az zavarta, hogy a végén úgy elkapta a tekintetét, ezzel szerinte mégtovább súlyosbítva az előállt helyzetet. Ezt szerette volna rendezni, és a visszafojtott szégyenérzet helyett valahogy szebben lezárni.

Egy nagyobb sziklafalhoz értek, aminek egy kiálló oromzatára John kényelmesen letelepedett. Vinca jelentéktelenül odanézett, majd ebben a pillanatban ismét egymásba szaladt a tekintetük. Hatalmas, sötétbarna szempár fúródott szemébe, melyben a lány teljesen elveszett. Gondolta, most jött el a pillanat, hogy rendezze az előbbi malőrt, de úgy érezte, ha akarna sem tudna szabadulni a mély, szigorú, de mégis melegséget sugárzó tekinteből. Megfagyott közöttük a levegő. Vinca ehhez nem volt hozzászokva, jellemzően ha ő meredt bele ilyen mélyen bárkinek a szemébe, az egy másodpercen belül zavartan félrenézett. Most viszont nem ez történt. John érdeklődve figyelte a csillogó szempárt, szótlanul és mozdulatlanul meredtek így egymásra pár méter távolságból, vagy harminc súlyos másodpercen keresztül. Vinca fejében addigra lefutott a film: vajon most mi lesz? Mi fog történni? John mondani, netán kérdezni szeretne tőle valamit? És vajon meddig maradnak így? De addigra már nem érezte kellemetlennek az egymásra meredést, sőt, úgy gondolta, most ők beszélgetnek szavak nélkül, mint azt a fák teszik egymással. A jóleső érzéstől a lány szíve hevesebben dobogott, szinte torkában érezte, nagyot nyelve próbált levegőt venni, de tekintetét még ekkor sem vette le a férfi sötét szemeiről. Már-már azon erőlködött, hogy a döbbent csendben valamit mondania kellene, próbálta nyitni a száját, de hang egyelőre nem jött ki rajta, amikor váratlanul az egyik bokorból előugrott egy hatalmas őz. Akaratlanul odakapták mindketten fejüket, Vinca a hirtelen zajra jól meg is rémült. Az őz persze méginkább megijedt tőlük, ezért próbáltak csendben maradni, míg a riadt állat megtalálta a bokrok között elvezető utat. Még hosszasan néztek utána, ahogy eltűnt a sűrűben, Vinca kicsit bosszankodott is, hogy nem jutott eszébe előkapni kameráját, noha valószínűleg erre ideje sem lett volna. A riadt őz még sokáig beszédtéma volt, és lassan elindultak visszafelé. Csak Vinca próbálta magában összegezni a beszédszünetek alatt, hogy tulajdonképpen mi is történt közöttük az imént. Nem tudott rá egyszerű, értelmes választ adni magának, de azt érezte, ahogy a sötét szempárra gondol, ismét sokkal hevesebben ver a szíve. Valami ellenállhatatlan vonzalmat érzett iránta, és egy furcsa hiányérzetet, amiért ennyi együtt töltött, többségében munkával telt óra, ennyi közös élmény, érdekes beszélgetés és intim pillanat után még semmiféle fizikai kontaktus nem történt közöttük. Még csak nem is párkapcsolati értelemben gondolta, hanem úgy egyáltalán, emberileg. Munkatársnőivel egy közös poén után már régen röhögve karolták át egymást, bolondos munkatársuk a vállukat veregette előszeretettel egy-egy humoros közjátékot követően, a főnökkel és fontosabb képviselőkkel napi szinten kezet ráztak, néhány pofátlan fiatal kolléga hülye szokása volt a női dolgozók hátsóját megpaskolni – amit egyébként szívből gyűlölt. De John? Még csak egy jelképes puszira vagy simogatásra sem került soha sor. Az összes fizikai érintkezésük, amire vissza tudott emlékezni, az az első napi kézfogásuk volt, a főnök irodájában. Tulajdonképpen azt is furcsállhatta volna, hogy így bő egy hónap, mindennapos szoros együttműködés, és ennyi, most már részben az erdőben megélt közös kaland után még mindig magázódnak. Ez eleinte kicsit frusztrálta is, de míg a legelején szimplán csak nem akart ismerkedni és ilyen módon lazább munkakapcsolatot kialakítani, úgy egy idő után már valahol jól is esett neki a tiszteletteljes, de távolságtartó, kissé úrias hangnem. Egyelőre jól van ez így – gondolta –, aztán majd idővel meglátjuk, ezért nem sürgette a váltást. De az érintkezés hiányát valahogy jobban furcsállta… Az előbbi jelenet után valami megmagyarázhatatlan vágyat érzett rá, hogy fizikailag is megérinthesse a férfit...

A magaslati tisztáson még élvezték egy kicsit a kilátást. Az autókhoz való visszaút előtt egy kis pihenő még belefért a kellemes környezetben. John egy nagyobb, kidőlt fatörzsre telepedett, majd kényelmesen végigdőlt rajta. Körülbelül fél órát adtak még maguknak, hogy sötétedés előtt biztosan visszaérjenek a kocsihoz.

– Ha nagyon elaludnék, ébresszen fel fél óra múlva! – pislantott fel tunyán elterülve John, tréfálkozó hangon.

– Jó, rendben… – mosolyodott el Vinca.

Aztán mit sem törődve a másikkal, egy bükk törzsének támaszkodva nekiállt mobilján rendszerezni a minap begyűjtött fotókat. A totáisan használhatatlan vagy véletlenül lőtt képeket egyből kitörölte, a jól sikerült virágfotókon elégedetten mosolygott. Még egy mohás tönkről készült képet is kiválasztott, hogy majd ezt használja fel itt-ott háttérképnek. A mobiljába temetkezve arra eszmélt, hogy a férfi valóban elszenderedett a fatörzsön. Egyenletes, hosszú szuszogása nyugodt alvásról tanúskodott, és ebben a helyzetben kissé kiszolgáltatottnak látta őt. Kihasználva a nyugodt pillanatot, ismét szemrevételezte. Most kevésbé fürkésző tekintettel, inkább kíváncsi, gondoskodó gondolatokkal telve. Még az is megfordult fejében, hogy esetleg nem kellene-e őt betakarnia, bár a még mindig meleg időben erre nem sok szüksége lett volna. Halkan közelebb lépdelt hozzá, majd leguggolt mellé. Egészen közel hajolt arcához, hallgatta továbbra is ütemes, egyenletes szuszogását, ezzel nyugtázva, hogy mélyen alszik. Meg sem fordult fejében, hogy John az avarban való léptei zajára az imént kicsit feleszmélt, így hallotta a lány közeledését, de nem akarta benne megzavarni, ezért mozdulatlanul folytatta eddigi tevékenységét. Aki most már egészen közelről figyelte az arcát. Szeme körül kisebb szarkalábak erőteljes karaktert kölcsönöztek neki. Hátrafésült, félhosszú hajában egy-egy megjelenő őszes hajtincs koráról árulkodott, de egyúttal tekintélyt adott neki. Markáns, férfias vonásai, valamint szelíd kisugárzása volt. Vinca elmélyülten figyelte az arcot.

Talán most… Ezt most igazán megteheti – gondolta, tudván, hogy itt egy lélek sem jár, és soha, senki nem fogja megtudni, mit művelt az alvóval, akinek eközben már kifejezetten koncentrálnia kellett rá, hogy továbbra is mozdulatlanul és egyenletes légzéssel igyekezzen fenntartani a mély alvás látszatát.

A lány most már egészen közel hajolt arcához, érezhették egymás lélegzetvételét… Majd nagyon óvatosan, finoman megérintette és végigsimította a homlokától lefelé az orcájáján. John ekkor már visszatartotta lélegzetét és reménykedett benne, a lány nem érzi meg vadul kalapáló szívdobbanásait… Vinca ujja hegyét tovább simította, és egy pillanatra felötlött benne egy gondolat, ahogy a férfi szájához közelített… Ekkor John már nem bírta tovább visszatartani előbbi lélegzetvételét, így kénytelenül megmoccant, mire Vinca riadtan kapta vissza a kezét. “Majd azt modnom, csak megnéztem, minden rendben van-e” – gondolta. Eközben John bravúros ügyességgel rendezte vissza légzését, azt a látszatot keltve, hogy mindössze egy nagyobb levegővétel közbeiktatásával, megszakítás nélkül folytatta tovább zavartalan alvását. A lány ettől megkönnyebbült, még kicsit hallgatta az ütemes szuszogást, majd ismét közelebb lopódzott. Előbbi szándékait a hirtelen jött rémültettel gyorsan el is vetette, de azért folytatta az imént megkezdett mozdulatot. Ujjbegyével finoman továbbhaladva végigsimította a férfi ajkát, majd állán lejjebb haladva, szakállába enyhén beletúrva fejezte be a gyengéd mozdulatot. Végezetül egy merész csókot nyomott a férfi homlokára, majd diadalittas vigyorral óvatosan hátrébb lépett. Még vissza-visszatekintett rá, de mikor látta, hogy az továbbra is mozdulatlanul alszik, megnyugodott. Valami elégtétel-félét érzett magában a lopva tett érintésért, amit úgy gondolta, meg kellett magának szereznie.

Vinca már-már az időt számolgatta, sajnos nem emlékezett rá, mikor is jár le pontosan az a fél óra, amire egyébként ígéretet tett, hogy utána ébreszteni fogja társát. Nem úgy John, aki közvetlenül elalvás előtt nézte meg a telefonját. A helyzetet végül ő oldotta meg, mert nagyjából éppen az említett időpontban sikerült felébrednie.

– Azt ígérte, felkelt! – tápászkodott fel alkalmi pihenőhelyéről John.

Vinca összerezzent, egyrészt pironkodott, amiért nem tudta, pontosan mikor jár le a fél óra, másrészt pedig fürkészve nézegette John tekintetét, remélve, hogy semmit nem vett észre a korábbi jelenetből. Ennek tükrében még egy darabig félénken figyelte, de mivel nem vett észre nála semmi furcsát, így kezdett megnyugodni.

– Éppen most akartam szólni – füllentette a lány. – Lassan indulnunk kellene.

Összeszedték kevéske szétpakolt holmijukat és kényelmes tempóban a kocsi felé indultak. Még útközben itt-ott megálltak szemlélődni, fotózni, vagy csak a kilátásban gyönyörködni.

Lefelé egy kissé eltérő útvonalon haladtak, így nagy meglepetésükre a csúcstól alig pár percnyire egy ütött-kopott, látszólag takaros, de mindenképpen elhagyatott üres kisházat találtak. Ezt is szemügyre vették, még az ajtó is nyitva volt. Talán erdészlak vagy kulcsosház lehetett... Benyitottak az ajtón, bent régi fekvőhely és egy kis asztal is volt. Érdekes módon viszont tiszta, mivel itt nem igazán fordul meg illetéktelen, így sehol nem láttak benne szemetet, egyéb otthagyott hulladékot. Vinca közben visszagondolt előbbi “hőstettére”, ami hol büszkeséggel, hol izgalommal, hol pedig valami burkolt lelkiismeret-furdalással töltötte el, mert hát mégis milyen dolog egy alvó embert ilyen galád módon saját vágyakra kihasználni… Azért még néha lopva tekintett Johnra, de mivel az továbbra is teljesen természetesen és – amennyire fáradtsága engedte – felszabadultan viselkedett, így nem fogott gyanút. A kisházban tett gyors terepszemle után lefelé folytatták útjukat.

Lassan elérték a borostyánlevél-zöld Mitsubishit, mely ugyanúgy állt, ahogy délelőtt otthagyták. Ekkorra azért már mégiscsak kezdett rájuk sötétedni, bár jó időben indultak el visszafelé, a tervezettnél kissé többet elidőztek a nézelődéssel. Így az utolsó párszáz métert már félig-meddig botorkálva tették meg. Az autóhoz érkezve kifejezetten sötét volt. A lány ekkor már meg-megrezzent egy-egy váratlan ágreccsenéstől, nesztől, melyet társa mosolyogva nyugtázott. John előbányászta hátizsákja oldalzsebéből a kocsikulcsot, majd előzékenyen kinyitotta a jobb oldali ajtót. Vinca bekászálódott a magas ülésbe, majd mielőtt az ajtót becsukhatta volna, John fordult hozzá:

– Na, ugye, hogy nem én ijedezek, ha ránksötétedik! – De akkor már vigyorgott, majd mielőtt becsukta volna a kocsiajtót, hirtelen, egy gyorsan rögtönzött csókot lehelt a lány homlokára a sötétben.

Vinca megdermedten passzírozódott bele a kocsi ülésébe. Egyszerűen nem értette az egész helyzetet, de szeretett volna azon nyomban köddé válni, legalább, míg tisztázódik a dolgok miértje. De John mit sem törődve vele, ekkorra már elindította az autót, és alig észrevehetően mosolygott, miközben megindultak visszafelé a göröngyös erdészeti úton.

Vinca egész úton a történteket emésztette. Közben a délelőtt berakott Iron Maiden lemez ment, sőt, idő közben valamikor újra is indult magától, mert már másodszorra játszotta le ugyanazokat a számokat az albumról. Egyszerűen nem értette, de több dolgot sem. Mégiscsak felébredt volna akkor? Vagy lehet, hogy egész idő alatt ébren volt? Nem, ezt a lehetőséget gyorsan ki is zárta, hiszen hallotta, hogy alszik, és nem reagált semmit, amikor megérintette, sőt, felkelve is olyan természetesen viselkedett. De akkor mindez véletlen egybeesés lenne, hogy ilyen orvul viszonozták a lopva adott homlok-pusziját? Mintha csak érezte volna, hogy szíve mélyén mire vágyik… És ez a gondolat megintcsak zavarba hozta. A nap folyamán már nem először érezte úgy, hogy belelát a férfi, legmélyebb gondolatáig hatolva, bármit is mondjon vagy ne mondjon neki. És ennek ellenére olyan ügyesen titkolta, mintha mi sem történt volna. Vagy mégiscsak egy ártatlan véletlen? Mindössze egy vicces gesztus volt a sötétedés miatti riadalmaira reagálva? Akár ez is lehetett volna, csak éppen Johnt nem ilyennek ismerte. Habár, a mai nap tapasztalatai után, már nem mert volna semmiféle kijelentést tenni, tulajdonképpen milyennek is ismeri őt.

A Fear Of The Dark című számhoz ért a lemez, amit John a nyomaték kedvéért még fel is hangosított, mintha nem lett volna elég kínos – legalábbis Vinca számára – már így is a helyzet. De aztán annyira komikusnak találta az egybeesést, ma már sokadjára, hogy ekkor már inkább csak hangosan röhögött, arcát bohókásan szégyenkezve a tenyerébe temetve. Szerencsére a sötét autóban azt már nem láthatta John, hogy közben el is pirult. A turistaszálló parkolójához korom sötétben, de nevetgélve érkeztek vissza.

A kis fekete sportkocsi alig látszott az éjszakában. Vinca csak egy pillantást vetett rá, de mivel látta, hogy minden rendben vele, gyorsan kinyitotta és átdobta saját cókmókját az ülés mögé. Megköszönte szépen a fuvart, de érezte, hogy most valami komolyabb lezáró szöveggel kellene előállnia búcsúzóul. Végül tétovázását John szavai törték meg.

– Nagyon jól éreztem magam, köszönök szépen mindent!

Vinca zavartan fogadta köszönését, mert csak bízott benne, hogy nem ama alvás közben elkövetett mutatványra célozgatott a férfi. Aztán gyorsan hárítva, sikeresen kivágta magát a helyzetből.

– Igen, valóban gyönyörű itt a táj! Hiányozni fog…

– Na, ne aggódjon, jövünk még ide! Valószínűleg nem is olyan sokára…

Vinca szíve nagyot dobbant. Végülis logikus volt a megállapítás, hiszen még a csúcson megbeszélték, hogy később, az aktívabb nyílási időszakban mindenképpen vissza kell jönniük további felmérésre. A mielőbbi visszatérés reményében pattant be kocsijába, kissé kómásan, de egész úton a nap történéseit újra és újra átfutva.