13. fejezet: Váratlan légyottok

Kómásan nyúlt a készülékéért, voltaképpen meg sem nézte, hogy ki hívja, csak felvette.

– Jó reggelt, Csipkerózsika! – hallatszott a vonal túlsó végén az ismerős hang. John volt az. Elsősorban arra volt csak kíváncsi, hogy minden rendben van a lánnyal, illetve hogy időközben sikerült-e egy kicsit megnyugodnia. Aztán végül egyeztettek arról is, hogy ezek után hogyan tovább, többek között mikor terveznek bemenni a munkahelyre.

– Ma már biztosan nem. Pihenjen inkább! – szögezte le John. – Elvileg így is csak kedden jöttünk volna haza, úgyhogy ha gondolja, valamikor kedden délután, esetleg már délelőtt, bemehetünk.

– Jól van, legyen az arany középút. Holnap dél?

– Részemről rendben – nyugtázta John. – De nagyon óvatosnak kell lennünk, minden téren… – és azzal egy kicsit elhallgatott. Tehát a felfedezéseinekről egy szót se!

– Természetesen.

– És akkor, ahogy megbeszéltük… Egyelőre kénytelenek leszünk úgy tenni, mintha… egyszerű munkatársak lennénk.

John nem tudta, hogyan is fogalmazzon, mindenesetre hangjában némi szánakozó sajnálat érződött, és csak reménykedett benne, hogy Vinca nem kérdez vissza a szerencsétlen kifejezésre, hogy mégis milyen lenne, ha nem csak “egyszerű munkatársak” lennének. De szerencsére nem tette.

Este nehezen aludt el Vinca. Pedig nagyon fáradt volt, mégis lassan tudott csak visszaszokni saját környezetébe. Valójában leginkább az hiányzott neki, hogy nincs mellette John, de ezt így, ebben a formában magának sem szerette volna bevallani.

Másnap délben végülis megjelentek a munkahelyen a megbeszéltek szerint, megállapították, hogy íróasztaluk még ugyanúgy a helyén, tehát az állásuk egyelőre megvan. Túl sokat nem is rendezkedtek, Vincának arra sem volt ideje, hogy a múlt hét folyamán befutott emailek feladólistáját végigböngéssze. Igyekezett lassan felvenni a korábbi munkaritmust, néhány halaszthatatlan, sürgős kérdésre válaszolni, aztán rövidesen ebédelni terveztek menni. A folyosón rögtön bele is botlottak Mr. Taylorbe, aki láthatóan már messziről kiszúrta őket. Vinca ezen a ponton szíve szerint inkább lekanyarodott volna a mosdóba, de tudta, ezt a nem túl kellemes találkozást úgysem fogja megúszni.

– Szép jó napot kívánok! Már azt hittem, haza sem szándékoznak térni a vakációról!

John szigorúan meredt Vincára, tekintetével emlékeztetve őt a megbeszéltekre, miszerint inkább bájosan mosolyogjon, de eszébe se jusson elküldeni az igazgatót melegebb éghajlatra. Legalábbis egyelőre. Így aztán, mint aki tényleg nem tud semmiről, igyekezett humorosan fogadni az – általa egyébként szánalmasnak tartott – piszkálódást, és kedvesen lereagálni azt.

– Jól van, rendben. És akkor mikor láthatom a beszámolókat?

– Azzal azért még nagyon sok munka lesz.

– Nem szeretném, hogy túlságosan megvárakoztasson! – morogta türelmetlenül Taylor. De Vinca szerencsére elővéve legártatlanabb mosolyát, megmagyarázta neki, hogy rengeteg anyagot gyűjtött össze, amiket mindenképpen rendszereznie kell előbb, és nem utolsósorban felvinni a számítógépére, másfelől pedig, elsőként a távollétük alatt beérkezett, sürgős üzenetekre és intéznivalókra szeretett volna reagálni, ezzel aztán végül kicsit megnyugtatva az igazgatót, miután belátta ő is, hogy ez lesz a dolgok helyes folyamata. Olyan szépen vágta ki magát Vinca, ezzel lehiggasztva Taylort, hogy még John is büszkén mosolygott, miközben hallgatta.

John tökéletesen alakította a közömbös munkatárs szerepét. Ráadásul annyira hitelesen, hogy már Vinca is kezdett teljesen elbizonytalanodni kapcsolatuk mibenlétében. Még csak véletlenül sem engedett volna meg magának egy puszit vagy egy kósza érintést, de legalább egy utalást, átvitt értelmű bókot, vagy bármi mást sem. Unalmas, száraz hétköznapok követték egymást, melyeket Vinca méginkább üresnek érzett bent a munkahelyén, mint mielőtt elutaztak volna.

Hét közepére végül visszatért a tiszta, napos idő, amit erőteljes felmelegedés kísért. Reggel, munkába indulás előtt Vinca körülményesen válogatta ruhatárát, nem sok kedve volt a fülledt irodában hosszúnadrágban megsülni. Végülis egy nagyon rövid, sűrűn rakott, zöld skótkockás szoknyára esett a választása, és egy magassarkú, bokapántos fehér szandált keresett elő, ami méginkább kiemelte a hosszú túrákon edzett, feszes combjait. Nem akarta túlkomplikálni a dolgot, ezért egy egyszerű, fehér passzos pólót vett fel hozzá.

Mikor később John ebédnél azzal állt elő, hogy meg kellene beszélniük a továbbiakat, elsőre szinte biztosra vette, hogy a férfi szakítani akar vele, vagy legalábbis lezárni a korábban történteket. Még szerencse, hogy nem tett valami erre utaló választ, mert aztán hamar kiderült a folytatásból, hogy tulajdonképpen csak a munkahelyi dolgokról, illetve korábban tett felfedezéseikről szeretne vele egyeztetni, amit az irodaházban nyilván nem akart részletesebben taglalni, éppen csak célzott rá. Bár addigra Vinca már majdnem lemondott mindenről, így mégiscsak egy boldog megkönnyebbülés lett rajta úrrá.

– Rendben van. Nem tudom, hol gondolta. Esetleg szombaton át tudna hozzám ugrani? – kérdezte Vinca.

– Nos, szombatra kicsit más terveim lettek volna.

– Óhh, értem.

– Úgy értem, magával.

– Nohát, erről eddig nem tudtam – lepődött meg Vinca.

– Igen, mert még nem volt alkalmam megkérdezni. De ha már így alakult: eljönne velem esetleg szombaton valahová?

– Igen, szívesen – mosolyodott el a lány.

– Remek, örülök neki, és köszönöm. A részleteket pedig majd még megbeszéljük.

– Akkor viszont… A munkahelyi jellegű dolgokkal kapcsolatban esetleg ma délután, nálam?

– Nekem tökéletes, akkor munka után ott – nyugtázta John.

Vincába máris visszatért a korábbi életkedv, és bár még mindig bizonytalan volt a továbbiakkal kapcsolatban, legalább már nem volt annyira elkenődve. Ugyanakkor, kissé még mindig meglepőnek találta, hogy John lényegében úgy kért tőle randit, már amennyiben egyáltalán ilyen jellegű programot tervez szombatra, hogy még csak egy csábos mosolyt sem próbált meg elereszteni mellé, sőt, mintha csak annyit kért volna tőle, hogy vegyen egy kiló kenyeret a boltban. Mindenesetre, azért mégis jobbízűen fogyasztotta el az ebéd mellé tálalt desszertjét.

– Menjen el kezet mosni!

– Tessék…? – kérdezett vissza meglepetten Vinca.

– Csak menjen, mossa meg a kezét! – nézett rá szuggesztíven John. Vinca végképp nem értette, hogy ez most miért szükséges, és közben a tenyerét nézegette, ami kivételesen még csak a süteménytől sem volt ragacsos. Ennek az egésznek látszólag semmi értelme nem volt, viszont, azt már régen megtanulta, hogy ha John valamit mond, ami az adott helyzetben értelmezhetetlen, arról később kivétel nélkül mindig kiderül, hogy mégiscsak volt valami logikus magyarázata. Így, bár tényleg elképzelni sem tudta, mindezt miért csinálja, lassan felállt, és a mosdó irányába indult. Odabent nem volt senki, így kényelmesen megnyitotta a melegvíz csapot, kicsit dörzsölgette a kezét, és még mindig azt figyelte, hogy tulajdonképpen mit kellene róla lemosnia, mikor ebben a pillanatban nyílt az ajtó. John jött be rajta, majd egyenesen felé indult, és a még mindig tiszta tenyereit dörzsölgető Vincához lépett, majd hátulról belecsókolt a nyakába. Még mielőtt Vinca nagyon gondolkodhatott volna a jeleneten, azzal a mozdulattal maga felé fordította, majd megcsókolta őt, s a füléhez hajolva súgta:

– Ne haragudjon, de már nem bírtam tovább! – azzal óvatosan a falnak döntötte a lányt, s hevesen csókolta tovább. Vinca teljes odaadással kapcsolódott be, fejéből eltűntek a kósza gondolatok, mindössze a pillanatnak létezett. John finoman belemarkolt a lány fenekébe, majd úgy érezte, tényleg nem bírja tovább türtőztetni magát. Ha nem éppen egy vállalati mosdóban lettek volna, talán kapcsolatuk ezen pontján szintet is ugrottak volna, de ekkor a folyosóról egyre hangosodó csattogás hallatszódott. Egy pillanat alatt ugrottak szét, ösztönösen megigazítva öltözéküket, illetve Vinca azzal a lendülettel visszadugta kezét a csap alá, ahol még ekkor is folyt a melegvíz. Éppen ekkor nyitott be a szöszke titkárnő, aki magastalpú szandáljával csattogott át a márványmintát imitáló világosszürke járólapon. Kimérten nézett rajtuk végig, majd megszólalt.

– Én igazán nem szeretnék semmit megzavarni, de ha jót akarnak maguknak, akkor mielőbb visszamennek az irodába, mert Mr. Taylor már az előbb is kérdezte, hogy hol vannak.

– Nem zavart meg semmit, csak kezet mosni jöttünk – tiltakozott Vinca, azzal elzárta végül a csapot.

– Nekem mindegy, maguk tudják, én csak szóltam – tárta szét flegmán karját a szöszke.

Azzal beviharzott a vécébe, miközben Vinca és John igyekezett valóban mielőbb visszaérni az irodába.

– Úgy látszik, ezektől a mosdóktól már sosem szabadulunk meg – vigyorgott Vinca, mielőtt bevágódott saját irodája ajtaján.

Vincának innentől már kutya baja sem volt, úgy érezte, ismét visszatért a lelki békéje. Néha azon kapta magát, hogy vigyorog, és úgy gondolta, ma már semmi sem ronthatja el a jókedvét. Ekkor azonban a titkárnő szólt be nekik, hogy valamiért be kellene majd ugraniuk az igazgatói irodába, kicsit később, de nem sürgős, most még úgysem ér rá Mr. Taylor. Vinca jelezte neki, hogy rendben, körülbelül egy óra múlva mennek is, mert addig ő sem ér rá, tekintve, hogy hamarosan lesz még egy hosszabb telefonos egyeztetése.

– Hát ez már megint mit akarhat? – kérdezte Johntól, miután kiment a nő.

– Fogalmam sincs… Remélem, nem valami újabb elszámoltatás. És méginkább remélem, hogy egyelőre nem sejt semmit…

– Hát, azt én is – értett egyet Vinca. – Na, mindegy, majd hamarosan megtudjuk, de most el kell intéznem néhány dolgot. – Azzal telefonálni kezdett, egy aktuális ügy kapcsán.

– Kész, tulajdonképpen végeztem is, részemről akár mehetünk – szólt át Johnnak alig pár perccel később Vinca.

– Máris? Azt hittem, hosszabb lesz.

– Én is! De szerencsére a múlt héten összeállították az anyagot, így most átküldték inkább e-mailben, amiket le kellett volna szóban egyeztetnem. Végülis, így valóban egyszerűbb.

– Nagyszerű! Akkor tulajdonképpen tényleg mehetünk is most Taylorhöz, jobb lesz rajta túl lenni, bármit is akarjon tőlünk.

– Nos, igen… Jól van, menjünk akkor!

A folyosó legvégén lévő ajtóhoz érve finoman kopogtattak, majd mivel nem nyitott nekik senki ajtót, gondolták, hogy a szőke titkárnő épp megint másfelé járkál. Történt már ilyen, ilyenkor a belső iroda ajtaján is kopogni szoktak, és mivel egyenesen Taylor hívására jöttek, így gondolták, tulajdonképpen most is várja őket. John benyitott, hogy ezúttal is így tegyen, de most a belső iroda ajtaja résnyire nyitva volt, titkárnő pedig sehol. Elindult befelé az előtérbe, megkeresni az igazgatót, de ahogy belépett, mintha a helytől szokatlan hangok szűrődtek volna ki az igazgatói irodából. John rögtön gondolta, hogy Mr. Taylor minden bizonnyal telefonál, vagy netán valami videót néz bent, ezért máris halkabban közelített, nehogy alkalmatlanul zavarjon, majd ekkor egyszercsak megtorpant. Ahogy rájött, hogy valójában mit is hall, hátrafordulva Vincához intett neki, hogy feltétlenül maradjon csendben, és inkább távozzanak. Vinca, követve őt, értetlen arccal meredt rá, hogy már megint miért kell halkan lenniük, mire hirtelen ő is megértette, hogy miről van szó, noha először nem akarta elhinni, amit hall. Döbbent arccal néztek össze, majd John megvonta vállát, és alig bírták ki, hogy hangosan fel ne röhögjenek.

A belső irodából ugyanis félreérthetetlen hangok szűrődtek ki, amiben Mr. Tayloré mellett a szöszi titkárnőé is egyértelműen kivehető volt. De annyira belemerülhettek a nem teljesen szakmai jellegű egyeztetésbe, hogy még csak azt sem hallották meg, mikor munkatársaik a külső ajtón kopogtak, majd be is nyitottak rajta. John és Vinca igyekezett minél előbb elhagyni a külső irodateret, majd ugyanilyen gyorsasággal csukták be maguk mögött az ajtót. Alig tudták visszatartani nevetésüket az abszurd szituáció után.

– Azt hiszem, egy kicsit később visszanézünk... Ja, végülis valóban, csak háromnegyed órával későbbre vártak volna minket – tárta szét karját ártatlanul John. – Bár, ahogy kivettem, szerintem egy tíz perc múlva már biztosan végeznek is a megbeszéléssel – fűzte még hozzá kaján vigyorral Vincának, aki ekkor már tényleg alig bírta magában tartani a nevetést.

Egy bő háromnegyed órával később végül ismét visszatértek a tetthelyre, de erősen kellett koncentrálniuk, hogy az előbbi jelenetre nehogy véletlenül csak egy kósza mosollyal is reflektáljanak. Erre fel az igazgató már úgy fogadta őket, hogy milyen sokára jöttek, eredetileg egy óráról volt szó, amit így valóban, vagy öt perccel túl is léptek – tekintve, hogy ezúttal már semmiképpen sem szerettek volna ideje korán érkezni. John csak reménykedett benne, hogy erre Vinca nem húzzal fel magát, és vágja oda, hogy ők már jóval korábban is jártak bent. De szerencsére nem így történt. Sőt, még elnézést is kért az elhúzódott telefonálások miatt, amitől végülis Taylor egészen megnyugodott.

– Na, jól van, felejtsük el! Viszont azért hívtam csak önöket, hogy szóljak: szombaton egész napos továbbképzésen lesznek. Remélem, el tudnak jönni!

– Megoldom – vágta rá látszólagos nyugalommal John, miközben fel tudott volna robbanni. De tudta, mást most úgysem tehet.

– Ami azt illeti, lett volna jobb dolgom is – nyögte ki keserűen Vinca, aki tudta, hogy ezzel ugrott is a szombati randijuk.

Hogy Taylor szándékosan vagy elvakultsága miatt értette végülis félre ezt az elfoglaltságot, nem derült ki, de inkább nem is forszírozták, mikor Vincának válaszul ezt mondta:

– Nos, tudom, hogy sok lenne még az elfoglaltságuk így egy hét kiesés után, de semmi gond, majd bejönnek helyette a jövő szombaton dolgozni.

John itt már csak drukkolt, hogy Vinca nehogy reagáljon rá valami érdemlegeset, de szerencsére nem tette, csak arckifejezése árulta el, valójában mit is gondol. Mindazonáltal őt is rettenetesen bosszantotta a dolog, egyúttal aggasztotta is, hogyan fognak tudni így beiktatni bármilyen közös programot.

Munka után végülis egyszerre indultak el, külön autóval, de ezúttal a lámpánál John sem kanyarodott el a szokásos irányba. Egymás után parkoltak le a Vinca lakása előtti parkolóba. John már szinte rutinosan indult el a kapu felé, ami napközben nyitva volt. A lépcsőházból feljutva Vinca igyekezett kinyitni az ajtót, majd betessékelni a szokatlan látogatót. Tulajdonképpen szinte soha nem fogadott vendégeket, ha nagyritkán mégis, annak jellemzően valami külön apropója volt. Minthogy most is, mindenképpen szerették volna megbeszélni a további lépéseket. Amint beléptek a kis lakásba, John átölelte és szájon csókolta.

– Nagyon hiányzott már – mondta Vincának, aki szorosan átölelve jelezte, hogy ezzel őmaga sem volt másként.

Majd ahogy beljebb léptek, és hellyel kínálta Johnt, tudatosult csak benne, hogy ő reggel még úgy indult el otthonról, hogy fogalma sem volt róla, munka után nem egyedül tér vissza.

– Elnézést, nem számoltam vele, hogy délután vendégem lesz – azzal pillanatok alatt kapkodta össze a reggeli nagy válogatásban széthajigált ruhákat.

– Miattam aztán ne zavartassa magát – somolygott John, majd kezébe nyomott egy számára beazonosíthatatlan női ruhadarabot a székről, mielőtt leült volna.

– Egy kávét, teát, vagy… Mással tulajdonképpen most nem igazán szolgálhatok – gondolta át jobban Vinca.

– Köszönöm, a kávékból mára épp elég volt, de egy tea még jól esne.

Azzal Vinca elviharzott a kisméretű amerikai konyhába, ami tulajdonképpen egy helyiség volt az étkezővel, így onnan igyekezett felvenni a beszélgetés fonalát, félig háttal Johnnak.

– Szóval, mit gondol, mit kellene most csinálnunk? Van esetleg már valami ötlete? – kérdezte Vinca, aki szinte biztosra vette, hogy ha John ilyen tárgyilagosan kezdeményezte a beszélgetést, akkor valami megoldási tervet is összeállított már.

– Egyelőre még csak felszínesen. De gondoltam, majd együtt kitaláljuk.

– Rendben van – erősítette meg Vinca. – Akkor hallgatom. Cukor, citrom mehet bele? 

– Persze, mehet minden, köszönöm. Szóval egyelőre húznunk kellene egy kicsit az időt, míg végleges megoldásra jutunk. Ehhez viszont elengedhetetlen lenne, hogy még mindig úgy tegyünk, mintha semmiről sem tudnánk. Egyébként meg, arra gondoltam, ami információt lehetséges, kinyernék a benti számítógépről, legalább legyen valami a kezünkben, amire támaszkodhatunk, ha már a papírkötegből semmi nem maradt nálunk.

– Azt az egy fotót leszámítva.

– Így van.

– Tehát akkor: egyelőre gyűjtsünk össze minden bizonyítékot ami elérhető számunkra, majd utána meglátjuk, miként tudjuk mindezt hasznosítani – foglalta össze Vinca.

– Így van. Pontosan erre gondoltam. Ezen kívül továbbra is javaslom, vigyázzunk nagyon mindarra, ami már a kezünkben van. És itt most a felmért adatokra is gondolok… Valahogy jó lenne őket visszatartani. Ha egy mód van rá, először csak a lényegtelen információkat kellene leadnunk. A teljes beszámolót pedig… ha nem muszáj, nem adni át nekik.

Közben Vinca egy apró virág mintás porcelán kancsót és két, vele azonos mintázatú csészét egyensúlyozott egy tálcán, majd letette az ovális alakú asztalra.

– Egészségére! Szóval ez így logikusan hangzik, de nem lesz egyszerű. Néha olyan érzésem van, mintha Taylor szándékosan provokálna.

– Köszönöm! Talán csak feszült a közelgő határidők miatt. Vagy pedig blöfföl, és ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból. Ez esetben ne hagyja magát csőbe húzni!

– Nem fogom – mosolyodott el Vinca.

– Viszont – folytatta gondterhelten John –, valahol néha muszáj lesz irodán kívül is egyeztetnünk. Úgy érzem, odabent nincs már egyetlen olyan terület sem, ahol nyíltan tudnánk kommunikálni. Látja – mosolyodott el –, már a mosdók sem biztonságosak – azzal Vincára tekintett, aki pontosan tudta, miért éppen ezt említette meg neki John.

– Nos, nincs mindenkinek belső irodája, hogy ott éljen magánéletet – tárta szét kezét ártatlan arckifejezéssel Vinca, melyre kitört belőlük az a nevetés, amit délután az irodában próbáltak magunkba fojtani.

– Maga tudott róla, hogy ők ketten, együtt…?

– Nem, őszintén szólva, fogalmam sem volt róla – tűnődött el Vinca.

– Nos, hogy úgy mondjam, emberileg is meglepett, de az nem az én dolgom. Viszont ez kicsit új megvilágításba helyez mindent. Nem zárhatjuk ki, hogy szöszike is benne van bizonyos dolgokban. Úgyhogy csak óvatosan! Egyébként hogy is hívják őt?

– Igen, erre én is gondoltam. A nevét amúgy nem tudom, nekem sosem mutatkozott be… – tűnődött el Vinca. Majd visszatért John eredeti felvetésére. – És igen, azt hiszem, a továbbiakat kénytelenek leszünk irodán kívül megbeszélni néha, akár itt, akár máshol.

– Igen, magam is így gondolom. De sajnos nagyon úgy tűnik, a szombatra tervezett programot már le is fújhatjuk. Mintha csak direkt csinálná… De valahogyan majd mindenképpen bepótoljuk, megígérem – mosolygott rá bensőségesen Vincára.

– Jól van – mosolyodott el Vinca is, és örült neki, hogy azért nem kell róla teljesen lemondania. – Bár nem lesz egyszerű, ahogy kivettem, majd a következő szombaton is mehetünk be…

– Igen, hallottam… – tűnődött el John is. – De majd megoldjuk, ne aggódjon – és láthatóan már megint valami terv járt a fejében.

Még egy darabig beszélgettek, próbálták kitalálni, hogy honnan érdemes letölteni a korábbi szerződéseket, adatokat, és hogy vajon szombaton meddig fog tartani ez az egésznaposra tervezett fejtágítás. Időközben már teljesen besötétedett, mire leginkább belemerültek a beszélgetésbe.

– Köszönök szépen mindent, nekem most már sajnos mennem kell – készülődött induláshoz John.

– Nem lenne kedve esetleg itt aludni…? – kockáztatott meg egy váratlan kérdést Vinca.

– Köszönöm, nagyon kedves – mosolyodott el –, kedvem még lenne is, de tudja, van egy kutyám, és már így is elképzelhető, hogy szétszedte a házat.

– Jajj, tényleg, Suzy! Ha nem ismerném, most azt gondolnám, csak le akar rázni – nevette el magát Vinca.

– Nem, azt semmiképpen.

– Jól van egyébként?

– Igen, szerencsére tökéletesen, már a kötést is leszedhettem róla.

– Remek, ennek igazán örülök. Hát, akkor üdvözlöm őt is, vakargassa meg helyettem is azt az okos kis fejét!

– Így lesz! Jó éjszakát! – felelte vidáman John, majd megcsókolta a lányt és elindult kifelé a lépcsőházba.

Vinca sajnálta, hogy nem tölthettek együtt hosszabb időt, de boldog volt, és úgy érezte, lassan megint sínre kerülnek a dolgok.