9. fejezet: Sötét titkok

Levonultak reggelizni, a néni még csak ekkor kezdte el kikészíteni a friss péksüteményeket és a bögréket.

– Jó reggelt, kedveseim! De korán keltek ma! Csak egy fél pillanat, máris hozom a kávét. A szokásosat szabad, ugye?

– Igen, köszönjük szépen! – vágta rá örömmel Vinca.

– Egyébként Mrs. Brown vagyok, de szólítsanak csak Marie-nak! És merre lesz a séta, ha már ilyen korán útra kelnek? Egyébként jól teszik, ma is nagyon szép, napos idő várható! Biztos, hogy kellemesen fogják érezni magukat – csacsogott tovább az asszonyság, és minduntalan az érződött szavaiból, hogy kettőjüket egy párnak tekinti. Vinca már-már azt fontolgatta, hogy helyre igazítja ezt a kis tévedést, de John kifejezetten jól szórakozott rajta, véletlenül sem szerette volna megtörni a néni illúzióit. Sőt!

– Köszönjük, kedves Marie! És ha már így érdeklődött, szeretném megkérdezni, véletlenül nem tudja-e, kihez tartozik az a kis faház fönt az erdőben, a csúcstól tovább még, a távolabb eső útvonalon – és igyekezett a nehezen beazonosítható helyszínt minél jobban körülírni.

– Ó, drágáim, azt igazából senki se tudja. Vagyis, jár ide néhány huligán, ők szoktak ott aludni néha, állítólag… De hogy hogy hívják őket, azt sajnos nem tudnám megmondani, sosem mutatkoztak még be.

– Igaz is, ő Vinca, én pedig John vagyok – kapcsolt, hogy azért egy viszonzó bemutatkozást igazán illene megtenniük. Már majdnem hozzátette, hogy kollégák, de aztán úgy érezte, inkább nem rontja el a játékot.

Így több szót nem ejtettek a kisházról, lesz, ami lesz, inkább jóízűen belakmároztak a hosszú kiruccanás előtt. Amikor jelezték, hogy vacsorával ne várják őket, nem fognak visszaérni, akkor Marie még gyorsan egy kis útravalót is csomagolt nekik, majd nagy kacsintások közepette tovább tette kettejükre vonatkozó szívélyes jókívánságait. Megköszönték a hideg elemózsiát, majd Vinca kapcsolt hirtelen, mivel eredetileg nem számolt vele, hogy a szálláson kívül is töltenek éjszakát.

– Tényleg, és mit fogunk ott enni? – ránézett a kapott élelemre, ami fél napra garantáltan bőségesen elegendő volt, de tartott tőle, estére már nem tart ki, különösen nem másnapra, a hosszú útra pedig kellett az energia.

– Majd lövünk valamit – jegyezte meg John halálos nyugalommal. Amin Vinca jót derült, igazán szellemesnek találta válaszát, noha azt még mindig nem tudta, hogyan oldják meg az étkezést. Igyekeztek minél több jó falatot elfogyasztani, bőségesen inni, az útra még egy-egy flakon teát is kaptak. Aztán megköszönték szépen a gondoskodó vendéglátást, és kifelé indultak.

– Viszlát, kedveseim, érezzék jól magukat ebben a csodálatos időben, élvezzék ki minden percét a tavaszi természetnek, és egymásnak is – vigyorgott még utánuk a néni. Vinca ezt már tényleg nem bírta szó nélkül hagyni, először csak elkerekedett a szeme, aztán már nyitotta is volna száját, de John megelőzte.

– Rendben, köszönjük szépen, úgy lesz! Ugye, drágám? – adta tovább alá a lovat kajánul vigyorogva, és azzal átkarolta a lányt, hogy méginkább hitelesnek tűnjön a jelenet.

Vinca tekintete szikrákat szórt, már éppen azon volt, hogy kikéri magának az egészet mindkettőjük részéről, és elmagyarázza, hogy mi a helyzet, de hirtelen ötlettől vezérelve inkább a spontán visszavágót választotta:

– Hát persze, egyetlenem! – és azzal egy jól irányzott, erőteljes mozdulattal hatalmasat sózott rögtönzött partnere hátsójára, finoman érzékeltetve, hogy azért ehhez neki is lenne néhány szava, de mindenképpen kézben tartja az eseményeket, noha azon maga is meglepődött, hogy a kemény felületen inkább saját tenyere bánta támadását. Közben szúrós tekintettel nézett rá, majd hátra fordulva még egy széles mosolyt is elejtett, így a néni mindössze ennyit láthatott a boldog pár közjátékából. Minden esetre, John onnantól kezdve már nem mert megmukkanni, míg kiértek az autóig.

Nagyjából a tervezett időpontban sikerült elindulniuk, az erdő még csak ekkor ébredezett az éppen felkelő nap első sugaraitól. Nagyon nyugodt volt a természet, az autóút tökéletesnek bizonyult egy kis relaxálásra, talán még el is aludtak volna, ha Marie jóféle kávéja nem tartja bennük a lelket. Miután elérték az út végén a szokásos megállóhelyet, kipakolták a kocsiból az összes bekészített csomagot. Ezúttal jelentősen több holmit hoztak magukkal, többek között hálózsákokat a kis házban tervezett éjszakához. Legvégül John egy hosszabb, táska féle fekete tokot vett magához, majd elindultak a faház felé vezető útvonalon, ahol a felszerelések felét tervezték letenni. A kutya szemmel láthatóan izgatottá vált a csomag láttán, többször úgy kellett nyugalomra inteni, ahogy lelkes csaholással körbeugrálta gazdáját.

Hűvös, kissé borongós volt még a reggel, mikor a kitartó gyaloglás után elérték a már ismerős házikót. A csomagokat lerakták az ajtó előtt, majd benyitottak felmérni a terepet. Látszólag ugyanúgy állt ott, ahogy egy hónappal korábban elhagyták. De Johnt valami különös nyugtalanság fogta el. Határozottan úgy érezte, azóta járt valaki más is a kisházban, noha azt nem tudta volna megmondani, hogy pontosan mi volt más, vagy mit mozdítottak el. Minden esetre Vincát nem akarta aggasztani bizonytalan gondolataival, így egyelőre nem szólt neki semmit kellemetlen érzéseiről.

Bepakolták az éjszakázáshoz szánt holmikat a házba, legvégül John kibontotta a hosszabb csomagot, és egy vadászpuskát húzott elő belőle, amit aztán értő gondossággal átnézett. Vinca meglepetten nézte a különös poggyászt, de inkább nem kérdezett semmit. A kisebb, útra szánt hátizsákokat felvették, majd indulás előtt még átnézték a mobiltelefonos térképet. Pillanatnyi hezitálás után John végül vállára vette a kibontott fegyvert is, amitől Suzy ismét lelkes ugrálásba fogott. Így indultak neki az aznapra tervezett, hosszú útnak.

Már kora délutánra járt, mire útjuk ismét az előző nap felfedezett, hatalmas vörös tölgyek alatt vitt el. Ezúttal viszont nem kapaszkodtak fel a meredek sziklafalon, csak alulról csodálták meg a robosztus fákat. Igyekeztek jó tempóban haladni, hogy elérjék a kiszemelt úticélt, ami a következő, távolabbi hegycsúcs volt. Lassacskán a térképen látott patakra is ráleltek, melynek mentén tervezték a továbbhaladást. Itt egy fenyvesekkel tarkított területre értek, ahol pihenőt tartottak, különösen, hogy közben már igencsak meg is éheztek.

– Ez már a tájvédelmi körzet határa – állapította meg John.

– Na, lássuk, miket csomagolt be nekünk Mrs. Brown – somolygott Vinca.

Volt ott pár szelet kenyér, egy kis csomagolt hideg élelem, némi zöldségféle, meg termoszban kávé. Ez utóbbi már szinte teljesen kihűlt, éppen csak egy keveset kortyoltak belőle, főleg, hogy Vinca nem igazán itta meg magában, tejhab nélkül. Ugyan volt bekészítve néhány kis tejszín kapszula is, az előre porciózott, apró cukortasakok mellett, de annyira nem vonzotta a dolog. A mindenféle becsomagolt élelmiszeren túl még szintén kis zacskókban sót, valmint borsot is találtak. Előbbit vélhetően a zöldségekhez gondolhatta a néni, utóbbikat talán csak hozzá markolta a reggeliző asztalról. Minden esetre ezeket inkább vissza csomagolták. Igyekeztek legelőször a romlandó hideg élelmiszereket elfogyasztani. Suzyt a pataknál itatta meg John, egy külön számára hozott itatótálból.

Az utolsó falatokat majszolva még egy kicsit szusszantak a fenyvesben a továbbhaladás előtt, amikor két, egymást követő lövést hallottak, most már jól beazonosíthatóan, az úticélnak kiszemelt hegy irányából. Vinca összerezzent, John pedig ösztönösen kezébe vette letámasztott fegyverét. Suzy izgatottan körözött mellettük. Vinca a férfira tekintett, és kicsit aggodalmaskodva közelebb húzódott hozzá.

– Azt hittem, erdész… Nem vadász.

– Jól hitte. De talán a kettő nem zárja ki egymást? – nézett rá talányosan a lányra. – Gondolom, maga sem kizárólag a munkájával tölti az életét. – Majd kisebb csend után megragadta a megkezdett gondolatmenetet. – És Ön…? Mit szokott csinálni, amikor éppen nem dolgozik? Mert azt mondjuk sejtem, hogy nem a szoláriumban és a műkörmösnél tölti terméketlen perceit – tréfálkozott John, majd mielőtt bántóan félreérthető lett volna a kijelentése, és Vinca úgy érezhette volna, hogy ezzel bármilyen formában is leminősíti őt, gyorsan folytatta: – Van, akin úgysem segít… – és ezen kuncogni kezdtek, mert akaratlanul mindkettőjüknek Mr. Taylor kedvenc titkárnője, illetve annak frissen sminkelt sziluettje ugrott be. – …És van, akinek nincs szüksége rá – fejezte be gondolatmenetét John, jelentőségteljesen pillantva a lányra.

– Szóval, mivel tölti a szabadidejét, ha nem titok, mit szokott például munka után csinálni?

– Hát… Úgy igazán semmit és mindent – vonta meg vállát elgondolkodva Vinca. Mondjuk, jegyzetelek, olvasgatok, vagy írok… Elvileg újságíró is lennék – kacagta el magát –, de amúgy soha nem dolgoztam ebben a szakmámban. Na jó, száraz szakmai cikkeket publikáltam néhány természetvédelmi folyóiratban korábban, de tényleg semmi több.

– Nagyszerű! Írni én is szoktam.

– Valóban? És kinek? – érdeklődött őszintén Vinca.

– Jobbára a számítógépemnek.

– Óhh. És nem gondolta még kiadatni őket?

– De, idővel akár azt is. Egyszer talán eljutok oda.

– Mióta gyűjti hozzá a jegyzeteket? Vagy egyáltalán, miről ír olyan kitartóan?

– Cirka 25 éve? Nem számolom. Minden féléről. Szakmai tapasztalatok… Nézze csak! – és azzal gyermeki szenvedéllyel megragadta Vinca kezét, majd először maga is csak leülve, húzta le magával, azután kényelmesen hátradőlve vonta maga után a lányt is.

Vinca el sem tudta képzelni, mit akarhat neki mutatni, amihez hanyatt kell feküdniük, de szó nélkül, voltaképpen kíváncsian engedelmeskedve követte a férfit.

– Nézze! – mutatott felfelé John. – Mit lát?

Vinca nézte, de nem tudta, hogy pontosan mit is kellene látnia. Semmi rendkívüli, meresztgette szemét, de még csak egy madárfészket sem sikerült kiszúrnia a magas fenyők ágai között.

– Háát… Faágakat… meg köztük a kék eget, a betűző, szikrázó napsütéssel – ami történetesen éppen a szemébe vakított az elkülönülő tűlevelű lombkoronák között.

– És mit vesz észre közöttük?

– Már a fák között? Voltaképpen semmit. Még csak össze sem érnek…

– Na ugye, hát éppen ezaz!

Vinca alaposabban próbálta megfigyelni a jelenséget: az egyes fakoronák mint valami mesterségesen megrajzolt térplasztika, változatos formájú lombot alkottak, de nem értek össze, sőt, a szomszédos fák ágai ugyanazt a formát követték le, de közöttük élesen elhatárolódó, jól látható szabad sáv húzódott.

– Ez… lenyűgöző… De miért?? És hogyan alakulhatott ki?

– Korona félénkségnek hívják a jelenséget. Gyakorlati oka a mai napig vitatott. A fák, noha tisztelik és szeretik egymást, mégis félénken elhúzódnak egymástól…

Vinca érezte a metaforát a fák jelensége és saját viselkedése között. Mindemellett csodálta a természet lenyűgöző rejtélyét, és vele John ezzel kapcsolatos munkásságát.

– És amikor éppen nem a munkájában tevékenykedik? – tért vissza eredeti kérdéséhez John.

– Akkor…? Mondjuk magára gondolok.

– Nahh… Az nem is rossz! – mosolyodott el meglepetten a nem várt válaszra John. – De mondja csak, nincs jobb szórakozása? – próbálta humorosan elütni az egyébként elég komoly, tőle akár egy vallomásnak is bőven beillő kijelentést.

Vinca csak sejtelmesen mosolygott, elgondolkodva nézve maga elé. John viszont nem bírta ennyivel lezárni az előkerült témát, szerette volna meglovagolni a kivételes lehetőséget.

– És mondja csak… Mégis miket szokott rólam gondolni? – fordult felé féloldalt fekve, fejét könyökölve megtámasztva. Tudta, hogy ezzel voltaképpen sarokba szorítja a lányt, mert természeténél fogva egyszerűen képtelen volt komolyabb hazugságokra vagy megjátszásra. Volt ugyan néhány szerencsétlen ilyen jellegű kísérlete, de egyrészt tudta jól, hogy teljesen átlátszó, nem tud hitelesen hazudni, másfelől pedig, már azt is tudta, bármit is mond, John annál sokkal jobban belelát, hogy kitalálja, mi jár a fejében. Azért megpróbált valami kielégítő, de diszkrét választ adni.

– Hát… – nézett elmosolyodva a férfira – azt inkább ne akarja tudni! – vigyorodott el szélesen. De Johnnak még ez sem volt elég, tovább húzta a témát:

– És ha mégis szeretném?

Vinca erre már tényleg nem tudta, hogy mit válaszoljon. Tulajdonképpen, már régen kiszállhatott volna ebből az érzékeny kérdezz-felelekből, és érezte, hogy szorongatják, de úgy gondolta, ezúttal szeretne végre kicsit kielégítőbb válaszokat adni a férfinak, úgy érezte, erre már igazán rászolgált. De ezen a ponton már nagyon nem szeretett volna túllépni, noha szimplán leállítani vagy lerázni sem akarta valami bugyuta kitérővel.

– Ha kiadatnám, egész biztosan bestseller lenne – kacsintott –, noha inkább kaland és egyéb kategóriában, ami biztos nem a gyerekkönyvek polcon keresendő – és ebből az “egyéb” szót még jelentősen nyomatékosította is, egyértelműsítve, hogy abban a gondolatvilágban aztán bármi előfordulhat. John végülis beérte a talányos válasszal, tetszett is neki, és mérhetetlenül piszkálta a fantáziáját. Vinca is elégedett volt magával, hogy végre sikerült felé valami viszonylag egyértelmű jelzést tennie, anélkül, hogy nyájas szavakkal kiteregette volna legintimebb érzéseit.

A pihenő után lassan összeszedték magukat és tovább indultak a patakmeder vonalát követve. Itt már tényleg nem volt kijárt ösvény, de a vízfolyás mentén azért valamerre mindig sikerült utat találniuk, hol az egyik, hol a másik paroldalon haladva, helyenként pedig, ahol nagyon leszűkült a meredek part, akár a vízben lévő nagyobb köveken, vagy éppen valamivel feljebb, a patakkal párhuzamos partszakasz tetején. Már jócskán délután volt, mire közeledtek a hegy lábához. Itt már a patak is egyre keskenyebb és kisebb volt, nem volt olyan nehéz mellette járható utat találni.

A tájvédelmi körzet határvonalát ugyan nem jelezte semmi, de teljes bizonyossággal tudták, hogy már ott járnak. Egyrészt John is elég jól beazonosította magukat a térképen, ahol egyértelműen elkülönült a tiltott terület, másrészt pedig nem lehetett nem észrevenni a különbséget. Itt az erdő méginkább sűrű volt, egy bizonyos természetes rendezetlenséggel, rendkívül dús aljnövényzettel, és errefelé már tényleg csak a sűrűbb bokrok, ingoványos területek kerülgetésével tudtak haladni. Vinca lélegzetvisszafojtva csodálta a lenyűgöző tájat a hatalmas fákkal, melyeket eddig még csak természetfilmeken láthatott. Öreg, mohás törzsű óriások borultak össze fölöttük, még a nappali világosság ellenére is árnyas, helyenként már-már sötét, zölden szűrt fényben haladtak. Itt a patak már éppen csak csörgedezett, vélhetően nagyon közel jártak a forrásához. Még út közben néhány kisebb vízfolyás csatlakozott bele, amik táplálták, de itt fönt már valószínűleg csak egyetlen forrásból táplálkozhatott. Maga a forrásterület meglehetősen mocsaras, helyenként kifejezetten ingoványos terep volt, ezért egy idő után már igyekeztek eltávolodni a patakmedertől, keresve a stabil, szárazabb talajt. A délutáni zsongásban folyamatos madárdal kísérte útjukat, az erdő telítve volt vadvirágokkal, különlegesebb növényekkel. Vinca persze nem győzött fotózni, noha egy idő után egyre aggodalmasabban tekintgetett az őket körülvevő, színes virágokra.

– Látja őket? – szólalt meg végül.

– Igen, lenyűgözőek!

– És nem vett észre valami furcsát?

– Nem tudom. Ha csak azt nem, hogy ugyanaz a virág mennyi színben nyílik.

– Nos, igen, Hydrangea. Ezek hortenziák különféle fajtái, de ha megnézi, ott a fák között egészen más, kék árnyalatuk van, míg itt a patak mellett már ibolya szín, sőt, ott közvetlenül a víz árterében – mutatott egy jobban kimosott kanyarulatra – már világos rózsaszín.

– Valóban, nagyon különlegesek – nyugtázta John. – De vajon mitől lehet? Azok több vizet kapnak?

– Nos, nem igazán. Inkább a talaj pH-értékével van összefüggésben a különböző színárnyalat. Lehet akár természetes folyamat eredménye is, például ahogy a víz kimossa a növények lúgtartalmát... A savasabb talajban, a pataktól távolabbiak kékek – mutatott kicsit messzebbre Vinca –, a közelebbiek, lúgosabb közegben rózsaszínűek lesznek.

– Ez igazán lenyűgöző!

– Igen, de nekem ez nagyon nem tetszik – bökte ki végül.

– Mire gondol?

– Nem szeretnék rémeket látni… De nekem nagyon gyanús, hogy ez a patak szennyezett. Sajnos, nincs nálam lakmuszpapír, de ilyen mértékű lúgos elváltozást normál esetben nem kellene látnunk, különösen így tavasszal, amikor még csak nagy mennyiségű avar, természetes lehulló termés sem keletkezik.

John elgondolkodva ráncolta homlokát.

– Tehát, arra gyanakszik, hogy valamit beleöntöttek, vagy esetleg engednek folyamatosan ebbe a patakba?

– Nem tudom, lehetséges… Mindenesetre, amíg nem bizonyosodunk meg róla, addig inkább Suzynak is a saját vizünkből adjunk!

John egyetértően bólintott, majd aggodalmas érzésekkel folytatták útjukat a patak mentén. Egy idő után aztán a telefonja órájára pillantott:

– Viszont… Már délutánra jár, lassan kénytelenek leszünk visszafordulni, mert nem fogjuk elérni a kisházat sötétedés előtt.

Vinca keserűen látta be, hogy társának igaza van, és bár mindenképpen szeretett volna bajsejtelmének végére járni, saját visszajutásukat sem kockáztathatta.

Már éppen azt mérlegelték, hogy hol kéne visszafordulniuk, mikor egyszercsak egy jól kivehető csobogás hangot hallottak, mely haladásuk irányában egyre erősödött. Összenéztek, majd eltökélt arccal folytatták útjukat a hang felé. Pár tíz méterrel később meg is látták a zaj forrását. Bár ne látták volna… Az éppencsak csörgedező, keskeny patakba egy vaskos fém cső vezetett, melyből ekkor is csordogált a mérsékelten habzó, de szemmel láthatóan is nem természetes eredetű víz. Vinca megsemmisülten nézett rá Johnra.

– Hát ez meg? Ez hogy lehet itt?

John nem kevésbé aggodalmas pillantásokkal próbálta értelmezni a helyzetet.

– Elvileg sehogy. A területen semmiféle létesítmény nem engedélyezett, legjobb tudomásom szerint még csak erdészház sem, de ha lenne is, az garantáltan nem ebben a formában – utalt a teljes mértékben szabálytalan vízelvezetési megoldásra. Egyszerűen nem fért a fejükbe, honnan jöhet a szennyvíz.

– Ráadásul… A cső méretei és a kifolyás mennyisége – mutatott az alatta kimosott mederre – alapján ez nem éppen egy kétszemélyes háztartás eredménye… Muszáj lenne megtalálnunk a vízcső forrását…

Bár az imént még Vinca is a biztonságos visszatéréshez elengedhetetlen fordulási pont helyszínét mérlegelte, most már ő sem akarta ennyiben hagyni a dolgot, inkább megbeszélték, hogy egy fél órát adnak még maguknak, ezzel méginkább eltávolodva éjszakai szálláshelyüktől, de visszafelé majd annál sietősebbre veszik a tempót.

Így is lett, megpróbálták logikusan követni a cső irányát, már ahol még látható volt a kifolyó rész vonala, majd felfelé kapaszkodva a hegyen, ennek meghosszabbításán igyekeztek továbbmenni, kisebb-nagyobb kitérőkkel, ahogy sikerült haladniuk a nehéz terepen. Végül nem is kellett sokáig menniük, és sajnos nagyon úgy tűnt, hogy Johnnak igaza lett: ez bizony nem egy kis erdei lak szennyvíz mennyisége volt. Megdöbbenve vették észre, hogy a sűrű erdőből egy nagyobb területet megtisztítva, egy egész épület-komplexum állt. Fogalmuk sem volt róla, hogy miféle létesítmény lehetett, de szemmel láthatóan nem a kisemberek számára készült. Próbáltak a fák takarásában maradni, és észrevétlenül belesni a jelképes kerítéssel határolt területre, vélhetően azt is inkább csak a vadak miatt húzták fel. Több, egymásba kapcsolódó épületet láttak, melyek helyenként azonos kivitelű osztásokkal váltották egymást, azonos méretű ablakok, kis erkélyes részek, kifejezetten, mint egy szállodában. Amennyire távolról beláttak, a szépen rendezett, parkosra alakított kertben még medence, jacuzzi, meg talán szauna épület is volt. Körülötte kisebb létesítmények: kerti pihenő, valami bárpultfélével egybekapcsolt, félig fedett grillezős részleg… Az épület túloldalán pedig láthatóan parkoló rész, ráadásul igen sok férőhelyes. Nézegették, hogy a meredek partszakaszon hogyan tudnák teljesen körbejárni az épület-együttest, de erre nem kínálkozott közvetlen lehetőség. Visszaereszkedve a korábbi kiindulópontra, a hegy másik oldaláról feljutva egy lankásabb emelkedőn, ilyen módon tudták volna csak megközelíteni teljesen a létesítményt, illetve így közvetlenül a kerítés mentén körbejárni azt. Jonh mérlegelt gyorsan, majd határozott:

– Valójában már visszafelé kellene tartanunk. Ha most visszamászunk, az még közel fél óra, onnan körbeérni, majd újból feljutni az épületig, legalább mégegyszer ennyi, és akkor még nem jártuk körül. Kénytelenek vagyunk most visszafordulni, már így is sötétedésre érjük csak el a faházat, ezért muszáj lesz kilépnünk.

Vinca, bár nagyon szerette volna kideríteni, hogy mi ez az épület és kik vannak ott, vagy egyáltalán, mi folyik itt, talán valami táblát vagy feliratot is felfedez a vélhetően túloldalt található bejáratnál, de kénytelen volt belátni, hogy Johnnak teljes mértékben igaza van. Így aztán óvatosan visszaereszkedtek a patakig, John még néhány fotót készített a kifolyócső végéről, majd feszes tempóban megindultak visszafelé.